Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-463

18 A nemzetgyűlés 463. ülése 1925. évi november hó 10-én, kedden. gozó proletárok nyomorúságában tapasztaljuk. (Benezes János : Minek vitték oda a pénzüket ? — Baross János : Hova tették volna a megtakaritott pénzüket ? Ha papírpénzben tartották volna, az is tönkre ment volna ! -— Cserti József : Sokan nyertek is ! — Benezes János : Ingyen megélhetést ne követeljen senki sem ! Minek vitték oda ? — Zaj.) Elnök : Csendet kérek. Malasits képviselő urat illeti a szó. Malasits Géza : Én még több izben fogom a túloldalt abba a helyzetbe hozni, hogy izguljon ; takarékoskodjanak tehát a hangjukkal későbbre, amikor erősebb dolgok jönnek. Tény az, hogy 1923-ban, a korona stabilizációjának ideje előtt minden becsületes munka elvesztette az értékét. Ma igen könnyű ezt kifogásolni és igen könnyű azt mondani, hogy miért mentek a börzére. Engedelmet kérek, aki előtt olyan reménytelen jövő állott, mint amilyen állott a kispolgárság, különösen a polgári középosztály előtt Magyarországon, az a szalmaszálba is belekapaszkodik, és amikor látták máról holnapra vagyonok keletkezését, a bárok és lokálok túltömött ségét, azt a förtelmes tobzódást, amely ezen a hullán, amelyet Csonkamagyarországnak neveznek, végigment, a táncot az aranyborjú körül, akkor az a szegény dijnok, a B-listás tisztviselő, a szegény ember odarohant, elúszott mindene a börzén és ma velünk proletárokkal együtt fújja a nyomorúság sípját. Erre következett a korona stabilizációja, amely az első határkő a konszolidáció felé. (Cserti József : Miért nem vettek Dorogi-gumit ?) Vesztettek is épen eleget pl. a Magyar-Amerikai Bankon, az Újpesti Finombőrön stb. Messze vezetne, ha elmondanám, mit veszítettek az emberek, de tény az, hogy milliárdok pusztultak el, mégpedig a középosztály milliói égtek ott le. Mondom, jött azután a korona stabilizációja. Mindannyian emlékezünk arra a szégyenletes jelenetre, mikor egész Európa börzejonberei közül kiválogatottak eljöttek ide és a magyar értelmiség elment Sir Harry Strakoschhoz, aki valamikor Brünn külvárosából vándorolt ki Afrikába, ehhez a geniálís pénzemberhez, és hajbókolva vették körül azokat az embereket, akiket otthon a kutya sem ugat meg, csak azért, hogy szilárd talajt kapjunk a lábunk alá. Ezt a szégyent is le kellett nyelnünk. Kijelentem, hogy mélységesen szégyenlem azt az örökké felejthetetlen jelenetet, amely lejátszódott Belgrádban, mikor gróf Károlyi Mihály elment Franchet D'Esperay-hez, és ha száz évig élnék sem fognám elfelejteni, dacára szocialista mivoltomnak, azt a megaláztatást, melyben a magyar nemzet akkor részesült. De nem kevésbé szegyeiéin azt a táncot, amely Sir Hány Strakosch körül forgott, amikor a korona stabilizációjáról volt szó. Csak nüanszbeli különbség van a kettő között, nagyobb különbség nincs, mert amilyen szégyen és megaláztatás volt a magyar nemzetre az, hogy el kellett menni Belgrádba, amelyet csapataink nem olyan nagyon régen bevettek, egy pohos francia generális elé megalázkodni, ugyanolyan szomorú és szégyenletes volt ezek előtt a külföldi börzejobberek előtt hajbókolni. Ez ugyanolyan szomorú dolog volt, mint a belgrádi eset. Denikve sikerült a dolog. Elmondották, hogy nemzetközi összeköttetéseinkkel, nagy nevünkkel, a konszolidációra való törekvésünkkel sikerült a koronát alátámasztani. Akkor eszembe jutott egy régi anekdota. Ferenc József idejében őfelségének — ha szabad magamat ma is igy kifejeznem — mindig jelentették a flotta mozdulatait, és amikor jelentették, hogy dicsőséges hadiflottánk elhagyta a pólai hadikikötőt és manövrirozni ment, akkor az öreg Ferenc József reszkető kezével mindig odaírta a jelentésre : Wer zahlt die Kohlen ! — ki fizeti a szenet? Ez jutott eszembe a korona stabilizációjával kapcsolatban, hogy ki fizeti a szenet, ki fizeti ennek költségeit. Leszek bátor erre vonatkozólag néhány adatot előhozni. A külföldi szakértők azt mondták, hogy nekünk magyaroknak a külföld rendelkezésünkre áll, ezeréves nép vagyunk és hallottuk mindazokat a frázisokat, amelyek ekörül ilyenkor elhangzanak. A messziről jött idegenek a pompás magyar boroknak és a tüzes szemű magyar asszonyoknak pillantásai alatt könnyen kaphatók arra, hogy Magyarországról nagyszerű véleményt mondjanak, de a végén azt mondták : az uraknak is kell valami áldozatot hozniok, nemcsak nekünk ; mi áldozatot hozunk és kinyitjuk a vastag pénztárcát, de az urak is mutassák meg. Erre aztán meg is kellett mutatni. A népszövetségi köicsönre először is kellett a bankoknak 12 millió, az ipari vállalatoknak pedig 8 millió svájci frankot adniok. Azután, amikor a Nemzeti Bankot kellett megalapítani, akkor az ipar és kereskedelem 10 millió aranykoronát jegyzett, majd később, amikor a Népszövetség kölcsöne került kibocsátásra, akkor ujabb 12 millió aranykoronát, összesen tehát Magyarország ipara és kereskedelme 9 hónap alatt 42 millió aranykoronát volt kénytelen áldozni a korona stabilizációjáért és azért, hogy elmondhassuk, hogy ime, konszolidált államháztartásunk van. Beszélünk itt a munka problémájáról. Majd később rámutatok arra, hogy a nemzetgyűlés legutóbbi ülésszakán nagy dicshimnusz és görögtűz közepette hirdetett állami beruházási munkálatoknak milyen hatásuk van, egyelőre azonban csak maradjunk ennél. Köztudomású dolog, hogy Magyarország a nyugateurópai államok közül az egyetlen, amely nem fizet munkásainak állami munkanélküli segélyt. Egészen a legutóbbi időkig, amig Újpest városa indíttatva nem érezte magát arra, hogy munkanélküli polgárainak valamelyes munkanélküli-segélyt adjon, és amig ezt a példát nem követte maga a főváros is, addig a városok is követték ezt az állam által mutatott nemes példát. A munkanélküliek tehát itt segélyt nem kapnak. Munkanélküliség azonban van. Hallunk beszélni arról, hogy expanziv magyar ipart kellene teremteni, itt van az ipar és a tranzitókereskedelem által is kizsákmányolható terület, a Balkán, el kellene menni oda a magyar iparnak, ezt és azt kellene tenni. Bölcs tanácsokkal látják el az ipart, de elfelejtik azt, hogy az amúgy is tőkeszegény és amúgy is gyenge magyar ipar 9 hónap alatt 42 millió aranykoronát volt kénytelen kiizzadni, úgyhogy forgótőkéjének legnagyobb részét feláldozta a konszolidáció oltárán. így az ipar nem boldogulhat, mert hiányzik a forgótőke. Magyarországon a tőkeszaporulat hihetetlenül lassú. Ha egy egészséges organizmusból egy másik ember megmentésére vért örnlesztenek át, az igy felhasznált vért az organizmus pótolni tudja. A beteg, az elgyengült organizmusból kibocsátott vér azonban ennek az organizmusnak halálát jelentheti. Ami az emberi testnek a vér, az a modern ipari államokban az iparnak és a kereskedelemnek az arany. Ha egészséges és gazdag viszonyok között élő állam kénytelen a korona stabilizációja, az államháztartás rendbehozatala érdekében 42 millió aranykoronát áldozni, ezt az összeget a tőkeszaporulat révén pótolni tudja. Mi kénytelenek voltunk 42 millió aranykoronát adni, de a beteg organizmus nem képes oly gyorsan pótolni az elvesztett aranyat, mint azok az államok, amelyekben sürgés-forgás van. Mi szegény ország vagyunk. Annak a sok leadott sarcnak, amit itt felsoroltam, következményképen a munkásosztály