Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.
Ülésnapok - 1922-468
210 A nemzetgyűlés 468. ülése 1925. évi november hó 18-án, szerdán. országban, ez a nemzet ma nem lenne kénytelen sirva és jajgatva tekinteni a Kárpátok felé. Le minthogy ilyen Kossuth Lajosi lélek és Kossuth Lajosi mozgalom nem akadt és nem történt, számunkra nem marad más hátra, mint hogy igyekezzünk megvalósítani Széchenyi István programját, Széchenyi Istvánnak ma is megvalósítatlan gondolatait és eszméit. Ezeknek pedig lényegét abban látom, hogy egyfelől ennek a nemzetnek az önismeretét, amelyet ő sürgetett mindig, kell felkelteni, ennek a nemzetnek minden faji és nemzeti erényét kell felkarolni, támogatni, erősiteni, s ennek a nemzetnek minden, talán nem fajában gyökerező, talán csak történelmi következményképen fellépő hibáját kiirtani, ezt a magyarságot, ezt a nemzetfentartó magyarságot erkölcsileg és gazdaságilag erősiteni, ennek a nemzetfentartó magyarságnak minden belső ellenségét és veszedelmét minden rendelkezésre álló eszközzel elháritani, megszüntetni kell. Amikor erre gondolok, önkéntelenül összekapcsolódik gondolatom azzal a múltkori Ígéretemmel, mely számomra egyúttal kötelesség is, hogy immár időbeli korlátozástól nem zavarva, szóvátegyem a nemzetgyűlés elnökéhez intézett nyilt levelemet, amellyel kapcsolatosan engem Itt támadások értek, amelyekkel szemben eddig nem védekezhettem. Előre is kijelentem, hogy amiképen annak a nyilt levélnek a megirásában semmiféle személyi motivum nem vezetett, azonképen egyetlen szóval sem fogok válaszolni azokra a személyes invektivákra, amelyek jobbról és balról távollétemben elhangzottak. Azt kívánom megvilágítani, hogy miféle lélektani indíték volt az, amely engem lelkiismeretem parancsszavára annak a nyilt levélnek megírására kényszeritett. Azt mondottam az imént, hogyha Széchenyi István emlékezetéhez hívek akarunk maradni, ha az elmúlt irtózatos idők tanulságait levonni és azokat a nemzet számára hasznosítani akarjuk, akkor a nemzet belső ellenségeivel, a belső veszedelmekkel szemben kíméletet, megalkuvást ismerni nem szabad. Mély sajnálattal kell megállapítanom, hogy a mai kormányzati rendszer akkor, amikor igazán levonhatta volna 1918 és 1919 szörnyű és véres tanulságait, akkor, amikor ez az ezerszer csalódott nemzet még egyszer hinni tudott és keresztény Magyarországot akart és kivánt, egy szedáni hadmozdulattal kezdte harcát a belső destrukcióval szemben. Az államhatalom Szedánjának neveztem és nevezem változatlanul azt, hogy ez a rendszer, amely a keresztény nemzeti gondolat szolgálatára hivatott, 1918 és 1919 bűnöseivel leült a zöld asztalhoz, paktumot kötött, tárgyalt velük, alku tárgyává tette azt, hogy milyen engedmények és feltételek fejében hajlandók a nemzetellenes működést itt bent az országban és az országon kivül abbahagyni, mérsékelni vagy megszüntetni. Ugy érzem, hogy ez valami szörnyű lehetetlenség, és mégis megtörtént. Nem tudom megérteni ma sem, hogy az államhatalom hogyan alkudozhatik ilyesmikről akkor, amikor törvény erejével kötelező minden egészséges és öntudatos országban, hogy az államot és a társadalmi rendet tisztelni és szolgálni kell és aki az ellen vét, arra a törvény megtorló eszközökkel sújt le. Ebben a paktumos rendszerben és szellemben a defétizmus szellemét látom, annak a defétizmusnak a szellemét — csak más előjellel — amely defétizmusnak következménye az, hogy ma Magyarország kétharmadrésze idegen rabság alatt nyög. Látom annak a defétizmusnak visszajáró lelkét, amely valamikor, évszázadokon át ennek az országnak vezető osztályait — tisztelet a kivételeknek —^ állandóan eltöltötte a bécsi hatalom felé. Látom annak a defétizmusnak szellemét, amely csodálatos módon mindig eltöltötte vezetőinket azzal az idegen fajjal szemben, amellyel szemben Széchenyi István hiába kiáltotta el a prófétai kérdést: »Ha ti emancipáljátok a zsidókat ki fogja majd a magyarságot a 'zsidóság alól emancipálni?« Látom annak a defétizmusnak a szellemét, amelyet itt a mai napon idéznem talán különösen és fájdalmasan időszerű, mert két nappal ezelőtt évfordulója volt egy jelenetnek, amely ebben a teremben játszódott le. 1918 november 16-án játszódott le a régi országgyűlésnek az a szomorúan szánalmas utolsó ülése, amelyen onnan, az elnöki székből, egyetlen kegyeletes és elparentáló szó nem mert elhangzani a nemzet nagy halottja, Tisza István sírja felett. Évfordulója volt tegnapelőtt annak a napnak, amelyen kikiáltották a népköztársaságot, évfordulója annak a napnak, amikor kétségbeesve kellett néhányunknak, akik az újságírói karzaton ültünk, látni, áthatva a keresztény nemzeti gondolattól, rettegve a területi integritás elvesztésétől, hogy akkor felállt itt a magyar történelem egyik legszomorúbb és legszégyenteljesebb alakja és pacifizmust és Wilson elnököt szavalt akkor, amikor már fönn észak felől és lenn dél felől az ingyen-győztesek, a bocskorosok hozták az ő pacifiznmsukat ebbe az országba; azt a pacifizmust, amely a magyar asszonyok és a magyar férfiak hátán, a szegény proletárok hátán épugy, mint az előkelőek hátán, kutyakorbácscsal mutatta meg a wilsonizmust. (Pikler Emil: De Cuzáékkal azért önök barátkoznak! — Reisehl Richárd: Lendvai nem barátkozott velük!) Megmutatták azt a pacifizmust, amely elvitte Károlyi Mihályt oda Belgrádba, ÍÍTYcL cl szégyenletes tárgyalásra, (Barthos Andor: Ebben igaza van!) t amelyről most nemrégiben épen egy előkelő angol férfiú, Troubridge admirális mondotta el, hogy őket, az ellenségeket is meglepte az a játszi könnyedség, az a nonchalantéria, amellyel Károlyi Mihály és társai minden eléjük diktált feltételt elfogadtak. A defétizmus szelleméről beszélvén, fel kell idéznem azt a kétségtelen tényt, amelyet senki kétségbe nem vonhat, aki azokra a napokra emlékezik, hogy az úgynevezett Károlyi-forradalom soha, de soha nem győz, soha, de soha az uralmat át nem veszi, ha a defétizmus szelleme, sajnos, magas katonai helyekre is be nem vonul és le nem teszi a fegyvert gyámoltalanul olyan mozgalom előtt, amely nem gyökerezett a nemzet többségében, a nemzet lelkében és amely mozgalomnak egyes vezetőiről talán azt kell mondanom, hogy maguk se gondolták olyan könnyűnek és gyorsnak a győzelmet, és azt is meg kell mondanom, hogy talán maguk is azt szerették volna, ha nem ugy győztek volna, mint ahogy győztek. (Peidl Gyula: Ugy van! Például, ha a flottát át nem adták volna! — Pikler Emil: És ha Prohászka nem dicsőíti a forradalmat.) Nem csoda, ha a Tisza István és Návay Lajos emlékezetére emelt táblával kapcsolatban költői túlzás nélkül azt lehet mondanom, hogy megdöbbenéssel és kétségbeeséssel ugyanennek a defétizmusnak a szellemét látom itt, mert az, amit szóvátettem, nem a szavak-