Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.

Ülésnapok - 1922-460

A nemzetgyűlés 460. ülése 1925. hiszik, hogy ő a legnagyobb volt, akit egy mélyresülyedt kor felmutat, hinni lehet azt is, hogy nemcsak a legnagyobb, hanem a legboldogtalanabb embere is volt korának. Mi, akik a történelmet a materialista filozófia módszerei szerint vizsgáljuk, azt tartjuk, hogy nem a nagy emberek teremtik meg korukat, hanem a kor szüli meg a maga nagy elméjét, a kor teremti meg a maga nagy emberét, aki szavainak ostorcsapásával, vagy tetteinek nagyságával figyelmezteti kortársait kötelességeikre, és — amennyi emberi erőtől telhetik — segítségére megy a társadalomban működő törvényszerűségek előrelendítő munkájának. T. Nemzetgyűlés ! Történetíróink munkáiból elég jól ismerhetjük Széchenyi István korát, és az ezt a kort közvetlenül megelőző esztendőket. Tudjuk, hogy ez a kor az elernyedésnek és a nemzeti sülyedésnek legszomorúbb korszaka volt. Egy kétségbeejtő, meddő tespedés, amelyben nemcsak a nemzet, hanem az alkotmányosság és az állami függetlenség is mélyre hanyatlott. Pedig voltak férfiak akkor is és a Széchenyi fellépését közvetlenül megelőző korszakban is, "akik látták nemzetük tunyaságát, látták a nemzeti társadalomból kirekesztett parasztság emberfeletti szenvedéseit és mindent megtettek, ami erejüktől telt és amit ebben a korban meg lehetett tenni, hogy ezeken a rettenetes állapotokon változtassanak. Az a nagy társadalmi rengés, amely Franciaországon dübörgött végig, nem hagyta érintetlenül Magyarországot sem és különösen nem hagyta érintetlenül az 1790-iki országgyűlést. A nagy fórradalom eszméi hangot kaptak ebben az országgyűlésben, síkra szállottak már akkor is a magyar anyanyelv jogaiért magyar anyanyelvünkön az országgyűlés tagjai és voltak, akik az alkotmány kiterjesztésével annyira meg akarták erősíteni a nemzetet, hogy minden megpróbáltatást kibírjon. Az akkori országgyűlés egyik résztvevőjének, Vay Józsefnek feljegyzéseiből tudjuk, bogy az az "országgyűlés egyik tagja, gróf Fekete János, az akkori idők szemében nagyon messzemenő alkotmányjogi kiterjesztésekről tett előterjesztést, Azt írja Vay József, hogy gróf Fekete János nem az alkotmányt akarta a nép javára módosítani, hanem a népet mint döntő tényezőt be akarta vinni az alkotmányba, az egyenlőség szent jogánál fogva. Az erőfeszítések egész sora, amely az 1790-iki országgyűlésen meddőn megfeneklett, továbbfolytatódott Martinovics és társainak agitációjában, de véglegesen megszakadt azokon a vérpadokon, amelyeken ezek a férfiak bevégezték nemes életüket. Munkájukat senkisem folytatta tovább, a nemzeti élet szunnyadva vegetált, a magyar nemzetben nem volt erő, nem volt képesség arra, hogy belekapcsolódjék az emberi szabadságharc nagy európai mozgalmaiba. Széchenyi talán még gyermekévein sem volt egészen túl, amikor már közvetlenül szemléltető oktatást kaphatott nemzetének nagy aláhanyatlásáról. 1809-ben a magyar n,emzet az osztrák császári reakció mellett fogott fegyvert, és Széchenyinek, mint egészen ifjú embernek, nemcsak ezt a politikai ballépést kellett látnia, de mint fiatal katonának, közvetlenül végig kellett élnie azt is, hogy az a magyar hősiesség, amely nem egyszer, de többször egymásután nemcsak az állami függetlenség, hanem az európai civilizáció, a keresztény kultúra diadalmas csatáit vivta meg, az utolsó nemesi felkeléssel nevetségességbe és gyalázatba temetkezett. Ami azután jött, az nyitotta fel Széchenyi lelkét, nemzetének nagy hibái előtt. 1825-ben, a pozsonyi országgyűlés idején, nagy volt a csend Magyarországon. A nemzet megelégedett azokkal évi november hó' 4-én, szerdán. 319 a morzsákkal, amelyeket az abszolút császári hatalom asztaláról juttattak neki. Alkotmányát és szabadságát adta oda azért a becstelen nyugalomért, melyet számára az osztrák reakció fegyverei biztosítottak. De ebben az időben nemcsak a nemzet hibáit látta-meg Széchenyi, hanem meglátta azt a megalázó szolgaságot is, amely a parasztság sorsa volt. Akkoriban irja naplójában, hogy: »csak a nemes ember szabad, a paraszt csak rabszolga« — és mindjárt megkérdezi önmagát ez a már akkor is tépelődő lélek, hogy »lehet-e a parasztságnak ilyen egyoldalú szabadság védelmében kockára tenni életét ?« Akkor kezdi látni, hogy mi van Magyarországon, ekkor indulnak meg támadásai a rendi intézmények ellen és ekkor mondja ki azt is, hogy »az antiliberális alkotmány védelmére kelni nem valami dicső dolog«. »Azt látjuk« — folytatja tovább, — »hogy 400.000 lélek a maga előjogait és privilégiumait tiz millió ellenébenakarja érvényre emelni«. Igaz az is, t. Nemzetgyűlés, hogy ekkor már nagy az ellenérzés iránta a nemesség körében. Azt mondják róla, hogy Széchenyi egy afféle ember, aki a saját osztálya alá sülyedt és nem titkolja a nemesség azt az érzését, — levelekben közlik is egymással, — hogy »minden jó volna Magyarországon, csak Széchenyi pestise ne terjedne«. Ahogy az ellenérzés nőtt, hívei is szaporodtak, de mégis ő volt az egyedüli, erős nagy lélek abban az időben, aki olyan szenvedélyesen döngette a közömbösség, a rosszhiszeműség és gúny ércfalát. Az 1830-as évek elején már olyan magaslatok emelkednek ki agitációjából, hogy egyik életirója jogot tart magának arra, hogy Széchenyit »óvatos forradalmárnak« nevezze, aki kész ugyan megvédelmezni a magyar alkotmányt, amely nagyon csekély szabadságot biztosit, de kész arra is, hogy azt az alkotmányt minden pillanatban megdöntse azért a nagyobb szabadságért, amelynek útjában áll. Széchenyi a Stádiumban, mint »lelkiismereti vallomást« kinyilatkoztatja ugyan, hogy : »az ország minden lakosának a nemzet sorába iktatása életet terjeszt, kilenc millió embernek abból való kirekesztése ellenben elkerülhetetlen halált hozand anyaföldünkre« ; világosan látja, hogy a néptömegek tengermélységeiben van az erő, mely az államot és nemzetet fentartja, azonban Széchenyiről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy politikai és emberi karakterében forradalmi elemek lettek volna. (Rupert Rezső : Mégis annak nevezték !) Ő egy »szelíd és konvulzió nélküli reformációt« kivánt és élete nagy tragédiája abból indul ki, amikor a nemzet előtt elkerülhetetlenül ott állott a forradalmi megoldás parancsa. Élete két részre oszlik : amikor őt nem értette meg, vagy nem értette meg egészen a kora és amikor ő nem értette meg korát, nem értette meg a szükségességek, a törvényszerűségek kérlelhetetlen parancsát. Olyan életpálya az övé, amely szikrázó sistergéssel a történelem legmagasabb csúcsára lendül fel, de épolyan hirtelenséggel, szinte átmenet nélkül önmagában omolva, tépe-lődéseibe és sötét pesszimizmusába merülve, pernyésen hullik alá. De t. Nemzetgyűlés, meggyőződésének és hitének tisztaságát meg kell becsülnie az utókornak és tisztelettel kell meghajolnia a ma élő embernek az ő szenvedélyességének emberi mélységei előtt. A forradalmi szellem nem becsülheti le Széchenyiben, ami — a ministerelnök ur megálíapitása ellenére — valóban volt : a tiszta, konzervatív politikust. Ezt ő benne a forradalmi szellem anynyira nem becsülheti le, hogy a mi mostani politikai viszonyaink közepette sok vezető politikusunk számára példaképül kell odaállítanunk. ( Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) A konzervatív politika, NAPL0. XXXY. -•