Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIV. kötet • 1925. június 22. - 1925. július 10.

Ülésnapok - 1922-436

230 A nemzetgyűlés 436. ülése 1925 hogy ebben a kérdésben csakugyan minden politikától mentesen a közérdek szerint járjunk el, akkor gondolkoznia kell arról, hogy az ármentesitő társulatokat államosítsa. Nincs annak semmi értelme, hogy akár a Körös-Tisza-Marosi ármentesitő társulat, amelynek alkotmányos életében évtizedek óta résztveszek, akár egy másik ármentesitő társulat azért, mert egy-egy közgyűlésre összejönnek az uradalmak képviselői, valamint kevés számmal a sínylődő és nyomorgó érdekeltek képviselői, tartson egy-egy közgyűlést, felvonulást, amelyen megjelennek a közelebbi és távolabbi vidék urai és a közgyűlésről annak elmultával mindenki azzal a tudattal távozik el, hogy nem oldották meg azokat a feladatokat, amelyek voltaképen nemcsak jogkörükbe tartoznak, hanem amelyeknek megoldása szigorúan kötelességük. Az Alföld csatornázása veszedelmes képet mutat. Ismétlem, amikor nincs eső, akkor a szárazság aszálya ver végig az Alföldön, amikor pedig eső van, akkor a csatornák képtelenek arra, hogy a vizet levezessék, mert idejében nem tisztították ki őket, mert nem alkalmazhattak kellő munkaerőt, mert nem volt pénzük és azok a derék földmunkás és mezőgazdasági munkáskezek lehanyatlanak, mert nem tudnak nekik munkát és kenyérkeresetet adni és mikor jön az áradat, jön Istentől az esőzés, akkor tehetetlenül áll az egész ármentesitő-társulat, az egész adminisztráció. Mindig hangoztatjuk a többtermelést, mert ez nemcsak az egyénnek és a családnak, hanem az egész nemzetnek érdeke. Hogy akarjuk azonban a többtermelést, ha nem tesszük lehetővé azt, hogy azok a földek, amelyeket Isten adott azoknak, akik művelik, amelyek az értékes buzakaiászokat hozzák ki aratás idején a maguk barázdáiból, csakugyan elég kenyeret termeljenek, amely nemcsak annak lesz elegendő, aki a földet műveli, hanem azoknak részére is, akik munkaalkalom adása révén hozzájuthatnak, hogyha ezeket a földeket belvizektől és vadvizektől idejében mentesítjük. Az ármentesitési feladatok teljesítése túlnőtt az érdekeltség hatáskörén és lehetőségén. Az államnak kell kezébe venni ezt az ügyet. Ha Nagymagyarországon követelendő volt az, hogy az ármentesitést minden eszközzel elősegitse az állam, akkor ebben az országban, amely szükreszabott határok közé van szorítva, százszorosan nemzeti érdek, hogy az ármentesités feladataival maga az állam foglalkozzék elsősorban. Nagy baja a kisgazdatársadalomnak az, hogy a kormány és a többségi párt évekkel ezelőtt nem szolgált kellő felvilágosítással azokkal szemben, akik azt kérdezték, hogy mit csináljanak a pénzzel. Mert volt idő, amikor a magyar kisgazdának pénze is volt. Ma már nincs. Pár évvel ezelőtt volt. Nem leplezem az igazságot, tartozom kimondani. Akkor kérdezték az irányadó tényezőktől, akik a kormányhoz közel ültek, nem akarom mondani, a húsosfazék, hanem a melegitő kemence mellett, hogy mit csináljanak a pénzzel, megtartsák-e vagy földbe, ingatlanba, jószágba fektessék. (Horváth Zoltán : Tehénbe fektették ! — Szeder Ferene : Kellett a választásra !) Nem kaptak felvilágosítást. Egyszer az volt a válasz, hogy fektessék ingatlanba, azután meg az, hogy tartsák a pénzt. Teljes tájékozatlanság uralkodott az egész vonalon? Mi lett ennek a következménye? Nagyon, sok kisgazda, nem a telhetetlenségtol sarkalva, hanem azért, mert meggyüjtött pénzével akart meglévő földecskéjéhez még többet szerezni, vett földet és megkötötte a terhes szerződést. A maga földjét, amely talán elaprózva más vidéken feküdt, mint ahol birtokának gerince volt, el akarta adni. Hirtelen megtörtént a pénz nagy értékemelkedése, a kisgazda saját földjét nem tudta eladni, azt a terhes szerződést pedig, amelyet más föld megévi június hó 27-én, szombaton, vételére nézve kötött, állnia kellett. Nemcsak városomban, hanem az egész országban nagyon sok kisgazda van emiatt a tönkremenés előtt. A jószág ára hirtelen lement, több értékű takarmányt eszik meg egy esztendőben, mint amennyit maga megér. Ezzel szemben azt lehet mondani, hogy ott van az orvosszer, a mezőgazdasági hitel. De hiszen épen a t. ministereinök ur jelentette ki, hogy azok, akik takarékossági szempontból okosan gondolkodnak, ne vegyék igénybe ezt a hitelt, mert rosszul járhatnak. Akkor mi ez a mezőgazdasági hitel? Másnak nem nevezhetem, magyarán mondva, mint humbugnak. És mi az, hogy a bankok segítsék a kisgazdákat, akik odafordulnak hitelért? Maga a ministerelnök ur mondotta, hogy nem a közönség van a bankokért,.'hanem a bankok vannak a közönségért. De kérdezem : miért most mondotta ezt a t. ministerelnök, miért nem mondotta ezt évekkel ezelőtt, mikor a vidéki bankok valorizálatlan hiteeket 18% mellett kaptak és 40—50, sőt 60% mellett adták tovább azoknak, akik erre a kölcsönre rászorultak. Miért nem nyúlt bele akkor ebbe az Augiasz istállójába a t. ministerelnök ur és miért nem mondotta : eddig és ne tovább, hiszen minden hatalom kezében volt, minden törvényes eszköz és törvényen kívül minden diszkrét rendelkezési eszköz kezében volt, amelyekkel más alkalommai, amidőn nem is kell élni, szokott és tud is élni? Tegyük még hozzá azt is, hogy a házak a vidéken egytizedét sem érik annak, mint amennyiből azokat a házakat fel lehetne építeni. A tatarozás elmaradt, mert rendkívül sokba kerül. A munkáskezeket így a vidéki háztulajdonos nem foglalkoztathatja — mert minden jövedelmét, amit a házból kaphat, elviszi a túlon-túl sok adó, a kincstári haszonrészesedés. Hogyan gondolja a t. ministerelnök ur, hogy takarékoskodjék a magángazdaság, ha nincs miből takarékoskodni, mert nemhogy tartaléktőkéje nincs, hanem sokszor annyija sem, amiből máról holnapra tengethesse életét? Itt volt éveken keresztül a nagy ellentét a földtulajdonosok és a földhaszonbérlők között. Amikor kicsiny volt a haszonbér, a kormány rendeletileg emelte a haszonbérek összegét, amikor pedig nagy volt a haszonbér, a kormány rendeletileg leszállította azt. Sokan a földtulajdonosok közül nem azért adták bérbe földjeiket, mert nyerészkedni akartak és dologtalanul óhajtottak élni, hanem azért, mert nem volt berendezésük, felszerelésük a háború szomorú körülményei és utóhatásai folytán ahhoz, hogy gazdaságukat saját maguk folytassák. Pár évvel ezelőtt bérlőket kaptak jó bérért, akkor a bérlők csak ugy vetélkedtek egymással és egyik a másikra licitált, hajlandók voltak három, sőt négy mázsa gabonabért fizetni. De ha a kormány ezeket a bérösszegeket a gazdasági helyzet változása, a kényszerítő körülmények folytán leszállította, kérdezem, hogy ezek a földtulajdonosok, akik — ismétlem — jóhiszeműségből, nem pedig nyerészkedési célokból adták ki a maguk földjét bérbe, mikép fognak kárpótoltatni? Hiszen a lecsonkitott bérösszegek mellett, amelyet kapnak, ez a jövedelem az életfentartásra szükséges összegeken kívül nem elég még arra sem, hogy a föld adóját kifizessék, mert sok esetben az adó aszerint a skála szerint van megállapítva, amikor a papíron nagyobb bérösszegek voltak és aszerint kapták azokat. Világos tehát, hogy itt is a gazdasági válság egy szomorú kiáltó jelenségével állunk szemben s ha ez igy van, kérdezem a t. többségtől és a t. pénzügyminister úrtól, akit itt látni szerencsém van, hogy mikép méltóztatik gondolni azt, hogy a magyar polgári érdekeket szolgálhatják a kisgazda- és a kisiparos-társadalom révén? Mert hiszen voltaképen az egész kormány és az egész többség léte, ugy gondolhatnám, nem a hatalmi szempontra