Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIV. kötet • 1925. június 22. - 1925. július 10.

Ülésnapok - 1922-435

18f> À nemzetgyűlés 435. ülése 1925. évi június hó 26-án, pénteken. nak a jövő számára politikát szolgálni s ezzel meg­akadályozzák annak érvényesülését, ami a gazda­sági kibontakozásnak, a gazdasági fellendülésnek, a konszolidációnak előfeltétele. Itt már megindult az a munka, amely megteremtve a lelkek összhang­ját, áthidalta a nagy ellentéteket, amelyek a hala­dást megakadályozták. A helyes belpolitikának egyedüli célja, fel­adata az lehet, hogy áthidalva ezeket az ellentéte­ket, hozza létre ezt a szükséges konszolidációt. De akkor, amikor külpolitikáról beszélünk s a bel­politikát belekapcsoljuk a külpolitikába, nem tar­tom helyesnek, hogy azt a tételt tartsuk szem előtt, hogy a jó külpolitika előfeltétele tulajdonképen a jó belpolitika. Olyan értelemben, mint ahogy mon­dottam, igen ; ez azonban a józan belátás termé­szetes követelménye. Ez oly premissza, oly feltétel, amelyet minden jót akaró s minden helyesen érző és gondolkodó embernél ab ovo fel kell tételezni. Ebből kifolyólag nekünk a külföldről megszerzendő gazdasági eszközökre kell baziroznunk egész poli­tikánkat ; a kormánynak belpolitikai gazdasági koncepcióját épen erre kell felépítenie, mert a munkanélkülinek nem lehet másképen kenyeret adni, mint a gazdasági élet egyetemének fellendi­tése révén. Munkanélküliségről panaszkodni s nem kívánni a konszolidációt, semmit sem tenni annak érdekében : a legveszedelmesebb, a leggyülölete­sebb demagógia. (Ugy van ! Taps a jobboldalon.) Ezért mondtam, hogy ezt az előfeltételt min­den józaneszü és minden jóindulatú embernél ab ovo feltételezem s ezért mondom, hogy nem tar­tom helyesnek azt a tételt, hogy a jó külpolitika tulaj donképen a jó belpolitikának folyománya. Én épen az adott okoknál fogva ugy állítanám fel a tételt, hogy Magyarország jelenlegi helyzetében jó belpolitika igenis, csak akkor eszközölhető, ha itt jó külpolitika van. Magyarország külpolitikai helyzetében szá­molnunk kell azzal, hogy bizonyos hatalmi ténye­zők ugy feküdtek rá Magyarországra, hogy azok a mi fellendülésünknek erős akadályát képezik. E hatalmi tényezők között elsősorban Francia­országot és Franciaország középeurópai, — hogy ugy mondjam — hatalmi instrumentumát, a kis­ententeot kell megneveznem. Magyarország kül­politikájának tehát arra kell irányulnia, hogy ezzel a hatalmi koncerttel szemben biztosítsa a maga politikai akcióképességét, biztosítsa magának azt, hogy a saját akaratát érvényesiteni tudja. Nekünk tehát arra kell igyekeznünk, hogy belekapcsolódva ebbe a reálpolitikai helyzetbe, reálpolitikai eszkö­zökkel felbontsuk azt a szervezetet, amely első tekintetre is természetellenesnek tűnik fel, amely magábavéve első tekintetre is életképtelenek lát­szik. A mi politikánknak arra kell törekednie, hogy a kisentente mesterséges műve mielőbb széjjel­bomlasztassék, hogy a kisentente körében azok az érdekellentétek érvényesüljenek — elválasztva a egyesitetteket — amelyek ott természetszerűleg megvannak s hogy érvényesülhessenek azok a reálpolitikai eszmék, alapok, amelyek annak egyes tényezőit hozzánk utalják. Annál inkább látom ennek lehetőségét, mert — amint mondottam — a kisentente nem tekinthető egyébnek, mint a francia diplomácia egyik eszközének. A francia diplomácia ma oly válságos helyzetbe került, hogy annak befolyása Középeurópában máris kétségessé vált s kétséges, hogy ezek a kis­ententenak nevezett hatalmak továbbra is azt a támaszt találják-e meg nála, amely nélkül fen­maradni, amely nélkül a maguk politikáját követni nem lesznek képesek. Köztudomású dolog, hogy Franciaországban oly belpolitikai válság indult meg, amelyről mi a magunk bőrén szerzett tapasz­talatok alapján megállapíthatjuk, hogy ebben a válságban nincs megállás, nincs visszatérés, ez a válság természetszerűen állítja egyre élesebb és élesebb ellentétbe egymással a jobb- és baloldalt pártokat, amely ellentétek ott feltétlenül csak azzal végződhetnek, hogy az egyik vagy másik párt győz s amely küzdelemnek külpolitikai hatása nem lehet egyéb, minthogy Franciaország kül­politikai súlya és ereje általa paralizálódik. Franciaország már most is elvesztette az euró­pai politikában azt a vezető pozíciót, amellyel a háború befejezése után a maga katonai túlsúlya révén birt. Már most is konstatálhatjuk azt, hogy amig az ő katonai helyzetéből folyó előnyeivel s erre alapitott nagy világpolitikai koncepcióival talán sakkban tudta tartani a többoldalon több oknál fogva belpolitikai válságokkal küzdő Ang­liát is, — Anglia leküzdvén a maga belső nehéz­ségeit, vele egyenlő erős félként lépett fel az euró­pai politikában. Angliának ez a fellépése a francia politikától függő középeurópai államok sorsa te­kintetében feltétlenül döntő jelentőségűnek te­kinthető. Akkor, amikor Franciaország külpoliti­kájáról beszélünk, nem lehet elsiklani Chamberlain^ nek az alsóházban mondott beszéde felett, melyben őmaga Szögezte le azt, hogy Németország keleti határai aligha lesznek fentarthatók, illetőleg ki­jelentette, hogy azokat Anglia a jövőben garantálni nem hajlandó. Mit jelent ez ? Ez uj állásfoglalás, novum az európai, novum a világpolitikai hely­zetben. Nem akarom vizsgálni, hogy ennek mik lesz­nek közvetlen következményei. (Halljuk ! a jobb­oldalon.) A diplomata, a külpolitikus csak belát­ható időre csinálhat politikát ; a maga konceptióját csak arra az időre építheti fel, amelyen belül reál­politikai alapon eszközölhet számitásokat. Hogy ennek reálpolitikai hatása a közel jövőben mi lesz, azt tudni nem lehet. Kétségtelen azonban, hogy a francia politika gyengesége ezzel mindenki szá­mára evidenssé vált ; kétségtelenül megállapít­ható, hogy Franciaország Középeurópában telje­sen elvesztette a maga jelentőségét, a maga döntő befolyását. (Rupert Rezső : Szegény Francia­ország !) T. Nemzetgyűlés ! Egy kis hatalomnak azon­ban, mint amilyen Magyarország, nem szabad a külpolitikát tisztán a maga resource-jaira, tisztán a maga erejére felépíteni, hiszen a legnagyobb hatalmak is a szövetség politikájában látják a diplomácia lényegét s még Anglia is irtózva gondol az izolására, amelytől fél, amely ellen küzd, amely állapot az ő hatalmi szempontjából is egy elvesz­tett háborúval egyenlőnek tekinthető. Nekünk szintén szövetségi politikát kell folytatnunk, kü­lönösen akkor, amikor egy koalicióval, a kis­entente hatalmával kell megküzdenünk. Látjuk azt, hogy a kisentente elvesztvén támaszát Franciaországban, itt magára maradt. Természetes, hogy ha valahol, a külpolitikában érvényesül igazán a horror vacui elve, ahol az egyik nagyhatalom eltűnése a másik nagyhatalom fellépését vonja szükségszerüleg maga után» Természetesen folyik és következik ebből az, hogy Franciaország helyét a vele konkurrens nagyhatalom foglalja el, hogy annak domináló pozíciója lesz irányadó a középeurópai kishatalmak sorsa és jövője tekintetében. Franciaországnak ez a konkurrens hatalma itten, Középeurópában nem lehet más, mint az olasz hatalom. (Rupert Rezső : Otthon vagyunk !) Ezen oknál fogva minden reálpolitikus számára a helyzet Olaszország felé utal, afelé az Olaszország felé, amelynek belső konszolidációja igenis, erősebb, mint bármely más hatalom. (Rupert Rezső : Szóval ez a reálpolitika !) Mert ne méltóztassék, t. képviselő ur. elfelejteni hogy az a Mussolini, aki a fascizmust hozta, akkor lépett fel Olaszországban, amikor ő ellenzékben volt és mikor azok, akik ma az ő ellenzéke, a háta-

Next

/
Thumbnails
Contents