Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIII. kötet • 1925. június 04. - 1925. június 19.

Ülésnapok - 1922-430

À nemzetgyűlés 430. ütése 1925. évi június 19-én, péntehen. 4Í5 akik jobbnak látták civil ruhában otthon ténferegni és otthon keseregni a haza sorsa felett. Lehet-e ezekről az urakról azt a súlyos méltánytalanságot kimondani, hogy örök időkre nem lehetnek nemzetgyűlési képviselők? De ugyanolyan súlyos dolog volt azokkal az egyénekkel szemben, akik akár mint tanítók, akár mint tanárok — mert főként az oktatótestület volt az, amely a legtöbbet szenvedett a proletárdiktatúra bukása után — működtek, őket minden válogatás, minden további szelekció nélkül egyszerűen arra Ítélni, hogy soha ne lehessenek többé nemzetgyűlési képviselők. Én tudnék, t. képviselőtársaim, krassz eseteket elmondani annak bizonyítására (Rakovszky Iván belügyminister : Csak öt évig nem lehet képviselő !), hogy mennyire nem vezette ezek legtöbbjét soha semmiféle hazafiatlan cselekedet vagy szándék. A sok példa közül legyen szabad talán csak egyet felemlítenem. Egy szegény katholikus néptanító semmi másban nem volt bűnös, mint abban, hogy az iskolák leltározása után a tantestülettel elment s megnézte a szobákat, hogy a leltározás után mi maradt ott. Látta, hogy a falakról leakasztották a képeket (Szijj Bálint : Meg a keresztet !), Ferenc József és IV. Károly képét és a régi hadvezérek képét, de véletlenül ottmaradt Szmrecsányi Lajos egri érseknek a képe. Erre az a szerencsétlen tanitó azt mondotta : »Na ilyet sem láttam még, az összes képeket elvitték, csak ezt az ócska vacakot hagyták itt !« Ez a kijelentés elegendő volt arra, hogy mert a proletárdiktatúra bukása után pár női tanerő, közismert hiszterikák feljelentették, addig vihessék a dolgot, amig a tanitót be nem csukták. Négy hónapot ült fogságban, megfosztották állásától csak azért, mert azt mondta, hogy minden képet elvittek, csak ez az ócska vacak maradt itt. Ezt a tanitót megfosztották állásától, börtönbüntetést szenvedett, azonfelül most kimondja még a magyar nemzet gyűlése, hogy képviselő sem lehet. De tovább megyek. Tudok egy másik esetet is. Nem akarok neveket említeni, még az ellenség nevét sem akarom itt pellengére állitani, kétségtelen azonban, hogy amit mondok, azért helytállók. Egy gimnáziumi tanár minden alkalmat megragodott arra, hogy a proletárdiktatúra alatt feljebb tudjon csúszni, tehát a maga egyéni érvényesülésére használta fel a proletárdiktatúrát és sikerült is ez neki. Ez az ember folyton hajhászta a népbiztosok kegyeit. Ha abba a városba egy népbiztos elment valamely gyűlésre beszélni, az a kis vörösember biztosan körülugrálta őket, ugy, hogy alig birtak tőle szabadulni. Tanártársai megmaradtak állásukban. Egyik-másik hirlapba irogatott, egyik-másik a proletároknak tartott tudományos előadást, tanitotta őket, és ezt azért tette, mert azt neki parancsolták, mert az neki kötelessége volt, hiszen ezért kapott fizetést. A proletárdiktatúra bukása előtt talán 8 nappal ez a tiszteletreméltó gentleman meglépett, olyan szinezetet adván a dolognak, mintha neki a kommunisták elől kellett volna menekülnie. Mártir-glóriával a fején jött vissza, ítélt elevenek és holtak fölött, s azokat a tanártársait, akiknek semmi egyéb bűnük nem volt, minthogy hébe-hóba egy-egy előadást tartottak a munkások előtt, kiűzte állásaikból, ő pedig vidáman ottmaradt tovább is, s véletlenül egy narancshéjon a tisztietreméltó gentleman meg nem csúszik, azóta igazgató, sőt talán tankerületi főigazgató is lenne. Tucatszámra tudnék felsorakoztatni dolgokat annak bizonyítékául, hogy a proletárdiktatúra utáni fegyelmi eljárások a legtöbb esetben egyéni bosszuművek voltak, a legtöbb esetben felületes, gummiemberek csinálták a dolgot, akik előtt fontos csak az volt, hogy aki előttem áll s elpusztul, annak nincs szava, mert többet beszélni nem tud. így bántak el a katonatisztekkel, tanárokkal, tanítókkal, mérnökökkel s mindazokkal az egyénekkel, akik a polgári társadalomhoz tartoznak, akiknek egyéb bűnük nem volt, minthogy résztvettek egy olyan uralomban, amelyben egyébként igen sok tisztviselő részt vett, s exponálta magát érte, azonban sajnos, nekik nem volt olyan jó konneksziójuk, mint azoknak, akik felettük ítélkeztek, vagy az Ítéltet kihajszolták. Épen ezért rendkívül súlyosnak és igazsága talannak tartom ezt a paragrafust. Akit még a bíróság sem ítélt el politikai jogainak elvesztésére, aki fölött a biróság sem hozott súlyos Ítéletet, a fölött a magyar nemzet egyeteme ne Ítéljen ugy, mint ahogy az itt ebben a pontban kontemplálva van, mert hiszen az Ítélet mindenesetre túlzott, és nemhogy megnyugvást, hanem annál több haragot és bosszút fog előidézni. Én az igen t. Nemzetgyűlésnek épen ennél a pontnál egy dolgot bátorkodom figyelmébe ajánlani. A francia kommün borzalmasságban toronymagasságban felülmulta azt a proletárdiktatúrát, amely itt nálunk Magyarországon uralkodott, mégis 1875-ben a francia ministertanács imár egy határozatot hozott, amelyet egész Franc aországban mindenütt kihirdettek, hogy ezentúl azonban a kommunizmusban való részvétel miatt csak ministertanácsi határozattal lehet valaki ellen vádat emelni. Elnök : Kérem a képviselő urat, méltóztassék beszédét befejezni. Malasits Géza : üt év után tehát elégnek tartotta a francia kormány azt, hogy a kommünben való részvételért Ítéletet mondjon. Még csak egy dolgot bátorkodom az igen t. többség figyelmébe ajánlani. A 6. pontban az a szó olvasható, liogy »vádbiztos». Ha tehát valaki vádbiztos volt a proletárdiktatúra alatt, az nem lehet képviselő. Engedelmet kérek, de igen tiszteletreméltó birák, akik ma is birói funkciót töltenek be, voltak vádbiztosok. Névleg meg tudnám őket nevezni. Ezek birák lehetnek, elitélhetnek sokszor súlyos büntetésekre embereket, ellenben ennek a paragrafusnak alapján nem lehetnek nemzetgyűlési képviselők. Ez olyan képtelen paragrafus, amelyet fentartani semmiesetre sem lehet. Ha ma biró lehet valaki, ha ma ítéletet mondhat valaki fölött, ez mindenesetre súlyosabb dolog, minthogyha választóinak bizalmából idejön a nemzetgyűlésbe és egyik-másik törvénytervezethez hozzászól. Miután azt tapasztalom, hogy ebben a paragrafusban nem biztosítják sem az állam fensőbbségét, sem nem érik el azt a célt, amelyet el akarnak érni, ennélfogva csatlakozom a délelőtt felszólalt képviselőtársaim fejtegetéseihez és a paragrafust ebben a formájában nem fogadom el. Elnök : Szólásra senki feljegyezve nem lévén, kérem, kiván-e valaki szólani? (Nem !) Ha senki sem kivan szólani, a vitát bezárom. A belügyminister ur kíván szólani. Rakovszky Iván belügyminister : T. Nemzet gyűlés ! (Halljuk ! Halljuk !) Ennél a szakasznál általánosságban azt kellene tulaj donképen ismételve elmondanom, amit a 7. § tárgyalásának befejezése után a nemzetgyűlésben már elmondottam. Lényegileg és elvileg ugyanazokon az alapokon, nyugszik ez a szakasz is, mint a 7. §, s azt hiszem, hogyha a 7. §-nál volt módomban kifejteni azt, miért tartjuk mi elkerülhetetlenül szükségesnek, hogy azokat, akik a büntetőtörvénykönyv bizonyos paragrafusaival vagy általában a társadalommal ellentétbe kerülnek, kizárjuk hosszabb-rövidebb időre a képviselői választójogból, akkor azt hiszem, felesleges újból ismételnem, mikor a különbség csak az, hogy nem az aktiv, hanem a passziv választójogról van szó. Ezért csak néhány rövid 56*