Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXII. kötet • 1925. május 14. - 1925. június 03.

Ülésnapok - 1922-416

223 A nemzetgyűlés 416. ülése 1925. évi május hó 26-án, kedden. amikor csak a szó ugyanaz, az az Istenség azonban, amelyet mögötte gondolnak s amelynek a lelki törvénykezése alá vetik magukat, nem azonos a mi Istenünkkel, bármely keresztény templomban imádjuk is egyébként? En azt hiszem, tökéletesen elég minden eskü nélkül, ha arra hivatott és illetékes tényezők egyszerűen a rendelkezésükre álló hatalmi eszközökkel, azokkal természetesen jogosan, bölcsen és okosan élve — gondoskodnának arról, hogy senki a magyar haza, a magyar nemzet ellen ne véthessen. (Ugy van ! balfelöl.) -Ha pedig vétett, akkor büntessék. (Ugy van! balfelöl.) Ne azzal büntessék, hangsúlyozom, hogy elkövetett bűneik után, az ellenforradalmi vértanuk és a tönkretett magyar cxisztenciák hekatombái fölött még aztán vörösszegfüsen ide is jöhessenek esküdni önöknek és esküdve önöknek az egész nemzeti eszmén még nagyot kacagjanak. (Reisinger Ferenc : Pista, Pista, sokat a szádban, keveset a szivedben ! Szeretem, amikor valaki örökké, éjjel-nappal a hazafiságból kanalaz I) (Az elnöki széket Scitovszky Béla foglalja el.) Azt mondottam felszólalásom kezdetén, hogy abból a hét fátyolból, amelyet látok . . . (Zaj a szélsőbaloldalon.) Méltózt ássanak meggyőződve lenni róla, bogy engem igazán nem érdekel a szólásszabadságnak az az értelmezése, amely most is kiderül, amely az ellenvéleményt, mennél igazabb, annál kevésbé szeret, meghallgatni, s amelynek egész demokráciája, egész egyenlősége és testvériessége ebben a német versben fejeződik ki : »Willst du nicht mein Bruder sein, so schlag ich dir dein Schedel ein.» (Élénk derültség.) Hogy hirtelen, hevenyészve fejezzem ki magamat : »hogyha nem leszel testvér velem, koponyádat meglékelem«. (Derültség. — Reisinger Ferenc : Nagyon svábos volt ez, kérem ! Nagyon soroksárias volt ! — Esztergályos János: Beszéljen csak, szeretettel hallgatjuk ! — Felkiáltások jobbfelöl : Megjöttek már !) Felszólalásom kezdetén, ismétlem, azt mondottam, hogy ebből a hét fátyolból kettőt le akarok tépni. Az első a jóhiszeműség fátyla. (Reisinger Ferenc közbeszól.) Elnök : Reisinger képviselő urat kérem, méltóztassék csendben maradni ! Lendvai István : Meg vagyok győződve arról, hogy ha nem is az egész kormánynak, de kétségtelenül a mögötte ülő többségnek, a többség túlnyomó részének az a jóhiszemű szándéka van ezzel a javaslattal, hogy itt a nemzeti elemeket erősítse meg és valamelyest, amennyire a jogrend alapján lehet, eliminálja a nemzetellenes elemeket. De a második fátyolra azt imám rá, hogy : a pártérdek fátyola. Elhiszem, hogy a t. kormány és a mögötte ülő többségi párt talán ebben a tekintetben is jóhiszemű, mert azt hiszi, hogy valóban pártérdeket szolgál, valóban a maga hatalmi érdekét szolgálja akkor, amikor ezt a javaslatot törvénnyé akarja valósítani ; ha talán nem is ugy fogalmaznám, hogy csak a maga érdekét és pártérdekét szolgálja, de kétségtelenül megállapíthatom, hogy azt hiszi, a maga érdekét is szolgálja ; hiszen természetesen következik az előzményből, hogyha valóban jóhiszeműen azt hiszi, hogy eddigi politikájával a nemzeti érdekeket szolgálta, a nemzeti érdekeket továbbra is a saját maga hatalmi megmaradásán át akazja szolgálni. Itt kell utalnom egy jelenetre, amely gróf Andrássy Gyula nagyszabású, erős logikájú beszéde közben történt, amelyben nemcsak érdekelve vagyok, hanem amelynek a lejátszódásához hozzá kell valamit szólanom. Amikor gróf Andrássy Gyula t. képviselőtársam azt fejtegette, hogy a kormányzat szinte vakon rohan a maga és, sajnos, nemcsak a maga, de a nemzet vesztébe is, akkor a ministerelnök ur gúnyosan elmosolyodott. Én ennek a gúnyos mosolynak közvetlen hatása alatt azt mondottam a ministerelnök ur felé fordulva, — és nagyon komolyan értve azt, amit mondottam, — hogy : Szegény Tisza István gróf is mosolygott, azután elterült a szőnyegen. (Nánássy Andor : Nem volt valami ízléses !) — Majd beszélni fogok róla ! — Akkor legnagyobb meglepetésemre olyan közbeszólásokat hallottam odaátról, amelyek egyenesen abba a világításba helyeztek engem, mintha én itt uszítanék, mintha én itt talán valami 1918 redivivust szeretnék látni, vagy talán akaratlanul is arra izgatnék. Akkor, nehogy a t. képviselőtársam beszédét, a nemzetgyűlés tanácskozását zavarjam, csak annyit tudtam közbeszólani : Tény-e az, amit mondottam, vagy nem tény ? — Most azonban választójogi javaslattal kapcsolatban módom van kifejteni mindazt, ami abba a jelenetbe és abba az én közbeszólásomba volt rejtve. Soha sem szeretek magamról beszélni, soha sem szeretem a magam szerepét, a magam, talán érdemnek minősíthető dolgait is hánytorgatni, — mert az én felfogásom az, hogy ha valaki a kötelességét a nemzet iránt teljesiti a maga posztján, az utcaseprőtől a királyig, soha érdemet nem jelenthet a kötelességteljesítés és baj is van egy olyan országgal, ahol a kötelességtelj esitést, az érdemet olyan nagyon külön ünneplik és hangsúlyozzák, — mégis kell, hogy épen a t. többségi párt előtt, amelynek részéről épen most hallottam egy ilyen közbeszólást, megvilágítsam, hogy mire gondoltam. (Halljuk ! balfelől.) Épen arra, hogy az Úristen mentse meg ezt az országot attól, hogy bármilyen formában még egyszer 1918 redivivus legyen ! De nemcsak az Úristen mentse meg, mert hiszen nem szabad mindent az Úristenre bíznunk. Az Úristen még ma is, azt lehet mondani, valósággal elkényezteti ezt az országot ; sok mindent megtett érdekébe már ezer éven keresztül és azóta is, de hiába cselekszik meg mindent, ha magunk nem teszünk róla, hogy ne történhessék velünk akármi. Én meg tudom érteni azt a nagy tiszteletet, azt a pietást, amellyel a t. többségi párt részéről nagyon sokan, Tisza István emléke iránt viseltetnek. Értem ezt azokra, akik valóban mélységes belső, lelki indítékból érzik ezt a pietást. Senki nem méltathatja Tisza István gróf férfiasságát, gerinces magyarságát, azokat a kvalitásait, amelyekkel rendelkezett, jobban, mint én, de az ő emlékének, lelkiismeretemnek és nemzetem jövőjének is tartozom azzal, hogy, bár ez a tisztelet soha ki nem veszett belőlem iránta, akkor, amikor ő hatalmon volt és én (Az elnöki széket Huszár Károly foglalja el.) fiatal, tapasztalatlan újságíró voltam, politikájával szembehelyezkedtem. Meg kell mondanom azt is, hogy az ő politikájában bizonyos végzetes vakság volt, amely nemcsak politikáját, nemcsak nagyszerű, férfias személyiségét, hanem vele együtt ezt az ezeréves nemzetet is katasztrófába sodorta. Nagyon jól emlékszem arra, a gúnyos mosolyra, —" az ő gúnyos mosolyában lelkileg valami egészen más volt, mint amit a miniszterelnök ur arcán láttam — amellyel ő, a boldogult halott lekicsinyelte azokat a cikkeket, amelyeket akkor az Uj Nemzedék című hetilap hasábjain Milotay István t. barátommal együtt irtain. Lekicsinyelte és rémlátásnak minősítette, amikor 1917-ben, de még előbb, 1916-ban és 1915-ben figyelmeztetni próbáltuk ezt a nemzetet. Mert nem tehettünk arról, hogy nem születtünk zsentri vagy grófi kastélyban, de valahogy az Úristen megadta nekünk azt, hogy ezért az országért és