Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXII. kötet • 1925. május 14. - 1925. június 03.

Ülésnapok - 1922-413

106 A nemzetgyűlés 413. ülése 1925. évi május hó 22-én, pénteken. követel tőle fokozott előrelátást, fokozott .óvatosságot és mindenekfelett követel tőle fokozott felelősségérzetet, Sajnos — mint nálunk annyi más —, ez is fordított következményekben jelentkezik a nemzet életében. Nem hiszem, hogy messze járnék a valóságtól, ha ennek a merev ellentállásnak: magyarázatát és indokát, én épen abban a közönyben keresem, amelyet találunk a t. kormány és a t. többségi párt részéről. Pedig ez egy végzetes tévedés. Nem volna szabad elfelejteni, hogy a csend nem mindig halál és a mozdulatlanság nem mindig nyugalom. Sokszor épen a látszólagos nyugalom rejti magában a legnagyobb veszélyeket. Mint a viz tükrén, ha azt felkorbácsolja a vihar, épen azok a részek mutatják a legsimább helyeket, amelyek alatt az örvények kavarognak, amelyek alatt rejtett erők működnek, ugy a társadalmi életben is sokszor; látszólag a legsimább felületek rejtik el a legsúlyosabb örvényeket. Megengedem, hogy a választójog kérdése nem alkalmas arra, hogy ezekben a percekben felkorbácsolja a nemzeti közvéleményt, de meg vagyok arról is győződve, hogy ez a probléma él és létezik a nemzet lelkében. A politikai törekvések bizonyos hullámzásokat mutatnak, majd erősebben jelentkeznek, követelőbben lépnek fel, majd ellanyhulnak. De ezekben a nyugalmi periódusokban, ezekben a látszólagos nyugalmi időszakokban nem ülnek el a politikai törekvések, hanem azok megerősödnek, erőt gyűjtenek, niveket szereznek, kiterjesztik agitációs körüket, s innen van az, hogy azután a legközelebbi jelentkezésüknél sokkal hevesebben, rombolóbban, pusztitóbban jelentkeznek a közéletben. (Ugy van! Ugy van! balfelől.) Megtalálják az érvényesülésre a legkedvezőbb időpontot, csak sajnos, ez a legkedvezőbb időpont sokszor a nemzet legszerencsétlenebb időszakával esik egybe. Vájjon nem-e ez a mi választójogi problémánknak is a sorsa?' T. Nemzetgyűlés! Az igen t előadó ur, a bizottsági jelentés, de valamennyien bevalljuk és elismerjük, hogy a magyar választójog tekintetében nagy mulasztás terheli az élőttünk levő nemzedéket és magyar törvényhozást. Majdnem háromnegyed század múlott el az alkotmányos élet felvétele óta és ezen a téren a törvényhozás egy lépést sem # tett előre. De én azt kérdezem, mondhatja-e valaki azt is, hogy ez alatt az idő alatt megszűnt volna a nemzet lelkében élni a törekvés, a vágy a választójog egy korszerű reformja iránt? Hiába volt ez a látszólagos nyugalom; abban a pillanatban, amikor megéjrőtllenedtek a külső és belső viszonyok következtében azok az ellentálló erők, melyek a fejlődéssel szembehelyezkedtek, abban a pillanatban jelentkezett ez a törekvés és csak az általános tételnek megfelelőleg ez a jelentkezés legtöbbször összeesett a nemzet szerencsétlen, válságos perceivel. A Kristóffy-éra idejében a nemzet nemzeti vágyaiért harcban állott a dinásztiával, majd a világháború alatt a nemzet nemzeti exisztenciájáért küzdött az egész világgal, és akkor robbant ki, ekkor jelentkezett a választójog problémája. Nincs igaza az igen t. ministerein ök urnák, amikor ezeknek a mozgalmaknak csak a külső kisérő jelenségeit nézi és azt állitja — amint ezt elmondotta a választójogi bizottsági beszédében —, hogy a magyar választójogi kérdés nem magyar talajból lépett ki, hanem a körülmények, események, politikai intrikák! tolták azt előtérbe. Nem fogok vitába szállni azzal a vajmi kevés gyakorlati értékkel biró kérdéssel, hogy a választójog emberi jog-e, vagy jogosítvány, amelyet a társadalom ad tagjainak. Egy azonban bizonyos: addig, amig szervezett társadalom és ennek keretén belül az egyesre nehezedő, működő, áldozatokat követelő állami hatalom lesz* balgaság volna azt hinni, hogy egy mozgalom, melynek az a célja, hogy az egyes ez állami hatalom kiformálásának, ez állami hatalom gyakorlásának részese legyen, elülhet, megszünhetik, eltünhetik a nemzet életéből. Ha van a priori-igazság — amiket a ministerelnök ur felvetett & választójogi bizottságban —, azt hiszem, ez az a priori-igazság, amely bizonyítást nem igényel. S az én legfőbb kifogásom ez ellen a javaslat ellen az, hogy épen a fejlődésnek, a haladásnak ezt a parancsoló köA^etelményét hagyja figyelmen kivül. Mert a2i államférfiunak az a kötelessége, hogy a látszólagos nyugalmi periódust felhasználja és megvalósitsa a problémákat s ne várja meg, amig azok sürgetőleg jelentkeznek és feszítő erejükkel önmagukat fogják megoldani. (Ugy van! a baloldalon,) T. Nemzetgyűlés! És itt elérkeztem az első ütköző ponthoz, amely elválaszt engem a t, kormánytól és a t. túloldaltól. Azt hiszem, Mokcsay t. képviselőtársam volt az, aki hivatkozott arra — de hiszen erre hivatkozik az előadó ur is és a kormány is —, hogy ez a javaslat egy fejlődést, haladást jelent, sőt tovább mennek: a bizottsági jelentés azt mondja, hogy az egy rohamos előrehaladást jelent. Mokcsay t. képviselőtársam hivatkozott számokra is és azt mondotta, hogy 1848 előtt 200.000 kiváltságos választó volt Nagy-Magyarországban, és ma 2,300.000 választót fog eredményezni ez a javaslat, hogyne volna tehát itt fejlődés, előrehaladás. Ugyanezt a teóriát állították fel a titkosság kérdésében is — a kettő egymástól elválaszthatatlan, amint bátor, leszek erre a, későbbiekben rámutatni — s azt mondják, hogyne volna előrehaladás a titkosság tekintetében is, hiszen az 1913 : XIV. te. nem ismerte a titkosságot, és íme, most lépéseket teszünk előre a titkosság behozatala tekintetében. De én azt hiszem, hogy amint egyfelől elismerem kétségkívül, hogy önmagában véve ez előrehaladást jelent, ugy másfelől optikai csalódásnak esnénk áldozatul akkor, ha itten a számok végeredményét hasonlítgatnék össze, a részleteredményeket hasonlitnók össze a múlttal, amelyet háromnegyed század elmúlása jelent, és figyelmen kívül hagynók azt a nagy igazságot, hogy a haladás azalatt milyen lépéseket tett, milyen eredményeket ért el a körülöttünk lévő államokban, azokban az államokban, amelyek háromnegyed j századdal ezelőtt is már előbbre haladtak ezekben a kérdésekben, mint amilyen stádiumban mi voltunk. Ernszt Sándor t. képviselőtársam beszédében ugyanebben a gondolatkörben mozgott és felhozta az Egyesült-Államok alkotmányát, felhozta Washington példáját, hogy milyen csodálatos alkotmányt produkáltak, hogy milyen óvatosság él az Egyesült-Államok népének leiléében, hogy ehhez az alkotmányhoz századok óta nem nyúltak hozzá; ezt mintegy az óvatosságnak, a fejlődéssel szemben való elővigyázatnak iskolapéldáját idézte ide a nemzetgyűlés elé. Bizonyos tekintetben igaza van t. képviselőtársamnak. Csak egyet felejtett el; elfelejtette azt» hogy a Washington által az Egyesült-Államok népének adott alkotmány, az 1787 szeptem-, ber 17-én kelt szövetségi alkotmány az emberi elmének olyan produktuma volt, amelynek az idővel dacoló értéke, ereje épen abban rejlett, hogy megelőzte az egész európai alkotmányfej-