Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXI. kötet • 1925. március 10. - 1925. május 13.
Ülésnapok - 1922-390
64 r A nemzetgyűlés 390. ülése 1925. évi március hó 12-én, csütörtökön. mat. Nem vagyok hivatva arra, hogy megvédelmezzem Vázsonyi Vilmos t. képviselőtársamat, vagy a szociáldemokratákat — meg tudják ők védeni magukat —, azonban ez a .hangnem szokatlan hangnem és feljogosítja a kevésbé képzetteket arra, hogy ugyanilyen hangnemet használjanak a t. kormánnyal és a ministerelnök úrral szemben. Méltóztassanak megfigyelni, hogy az igen t. ministerelnök ur nem ugy kormányoz már, mintha ministerelnök volna s mintha itt egy lerongyolódott, nyomorba süllyedt szerencsétlen országról volna szó. hanem ugy kormányoz, mint egy határszélen lévő főszolgabíró. (Ugy van! a haloldalon. — Eg]/ hang a jobboldalon: Nem egészen! — Zsirkay János: A főszolgabírók kikérnék ezt maguknak!) Méltóztassanak megfigyelni a ministerelnök ur hangját és modorát. Ugy tárgyal az egész ellenzékkel — mindig aszerint, hogy kire van és kire nincs szüksége —, mintha Magyarország népe lábai előtt heverne, mint egy legyőzött nemzet. Ugy bánik a magyar nemzettel, mint egy győztes hadvezér a legyőzött néppel, pedig Bethlen ministerelnök ur is épen olyan legyőzött, épen olyan nyomorultja ennek az országnak, mint amilyen az a többmilliós magyar nemzet, amely szenved és amellyel nem így kellene bánnia. A t. ministerelnök ur parazitáknak, hulladékevőknek nevezte az ellenzéki pártok nagy részét. Magam részéről, mint ellenzéki, tiltakozom ez ellen a hang ellen, tiltakozom ennek a hangnak meghonosítása ellen, mert ennek a másik oldalon is igen szomorú és kemény visszhangja lehet, aminek aztán megint ez az ország fogja meginni a levét. (Kiss Menyhért: Ha egy gróf igy beszél, akkor hogy beszél egy közönséges ember? — Zaj.) Amikor a pártközi béke megteremtéséről, a megteremtés lehetőségéről kell tárgyalnunk, felvetődik az a kérdés is, hogy vájjon Bethlen ministerelnök urnák joga volt-e, helyes volt-e, szabad volt-e ilyen — hogy ugy fejezzem ki magamat — magas lóhátról beszélnie 1 ? A ministerelnök urnák joga lett volna és joga volna az ellenzékkel szemben ilyen hangnemet használni, az ellenzéket ilyen súlyos támadásban részesiteni abban az esetben, ha ő köznyugalmat, köz jólétet tudna teremteni, ha csakugyan el tudná oszlatni azt a mérhetetlen sok szenvedést és nyomort, amelyben szenved ez az ország. Fájdalmasan tapasztaljuk azonban azt, hogy a t. ministerelnök ur kormányzata alatt megbénult a termelés minden ága, megbénult a mezőgazdaság, az ipar, tönkrement a kereskedelem, tehát nem mondhatja azt. hogy a termelés tekintetében valami haladás, valami konszolidáció történt volna az ő kormányzata alatt» Most már a középpártiak szájából is hallhatták önök azt, hogy a magyar mezőgazdasági népesség nagyrésze, a magyar földmunkásság hihetetlen nyomorban szenved és borzasztó munkanélküliségben van, úgyhogy olyan megállapításokat lehet tenni, hogy az ország lakosságának zömét képező földmunkástömegek 80%-a munka nélkül kénytelen egyik napot a másik után elteugetni. Ez igazság. Ha az ipart nézzük, mit látunk! Azt látjuk, hogy vannak iparágak, ahol a munkásságnak 70—75%-a munkanélkül van, az ipar legna.gyobb részében azonban a munkásság 25%-a munkanélküli. Ennek a kormányzásnak tehát gyönyörű virágává vált a rettenetes munkanélküliség. A kereskedelemben is mit látunk? Azt, hogy egymásután buknak a kereskedők. Januárban 157 kényszeregyesség volt, februárban 137 és ebben a hónapban — méltóztassanak a lapokat, a hivatalos jelentéseket megnézni — ismét egész sorát látjuk a kényszeregyességeknek ós csődöknek. Ezek nem a jólét szimptomái, nem a helyes kormányzás jelei, hanem a kormányzati csőd következményei. (Ugy van! a baloldalon.) És akkor, amidőn az ellenzékkel szemben, amely jogos kritikával akar élni, ilyen mérges hangot használ a ministerelnök ur, Magyarország pénzügy minis tere olyan mondatot ejt ki a száján ezekután, hogy: Hadd hulljon a férgese! Nem is tudom, hogy fejezzem ki magamat, de ez már maximuma a magyar közgazdasággal szemben való közönynek. Volt szerencsénk hallani ugyanettől a pénzügyministertől — aki tudós és tanár — akkor, amikor láttuk, hogy pénzügyileg és gazdaságilag teljesen benn vagyunk a csődben és nem a csőd szélén állunk, azt a kijelentést, hogy: A jó Isten majd a segítségünkre jön; ha ió termés lesz, akkor minden rendben lesz. Amikor nekünk ilyen pénzügyi zsenijeink vannak, akik még mélyebbre viszik bele a süllyedésbe ennek a nemzetnek közgazdaságát, nagyon meg kell gondolni a* t, többségnek, hogy az ellenzéket ne vadítsa el még jobban a parlamenttől és bélyegezze meg ministerelnökének ezen, a magyar parlamenthez és magyar ministerein ökhöz abszolúte nem illő hangját. (Sándor Pál: Jut eszébe!) Vagy talán a kormánynak és a t. ministerelnök urnák vámpolitikája ad okot és jogcímet arra, hogy ilyen hangon lépjen fel az ellenzékkel szemben? Nagy Emil t. képviselőtársamnak abszolúte nincs igaza abban, hogy az angol liberalizmus a maga nagy liberalizmusával csak azt akarta elérni, hogy Európában megnyíljanak a határok és Anglia tudjon exportálni oda. Mert mit látunk? Azt látjuk, hogy egyetlenegy európai állam sem fogadta el a szabadkereskedelem álláspontját. (Kiss Menyhért: Csak Magyarország!) Magyarország sem, ez nem áll, mert az osztrák-magyar monarchiának a háború előtt magas vámtételei voltak. A szabadkereskedelmet egyedül Anglia valósította meg az angol néppel szemben és ez erdményezte azt, hogy Londonban a magyar búzából készült lisztet az angol munkás olcsóbban vehette meg, mint itthon a magyar munkás. A szabadkereskedelem volt ennek az oka, és nem áll az a tétel, hogy a védővám használ. Ellenkezőleg, a védővámok mindig annak a népnek ártanak, amely a védővámot alkalmazza, mert azt a népet sarcolja meg a vám. Méltóztassék megnézni a költségvetést. Látni fogják, hogy a magyar állam vámbevétele 37.077.100 aranykorona volt egy félesztendő alatt. Méltóztassanak elképzelni, hogy legalább is ugyanennyit vágtak zsebre a magyar gyárak, amelyeket protezsálnak a vámok, amelyek lehetővé teszik, hogy a magyar gyárak ugyanennyivel drágábban adják portékájukat. Ez tehát egy félesztendő alatt több mint 60 millió aranykoronás plusz megterhelését jelenti a magyar fogyasztótársadalomnak, kiskereskedelemnek, kisiparnak és mezőgazdaságnak. A magyar vámpolitikával, amelyre pedig olvan büszkék voltak és amelytől olyan sokat vártak, azt érte el a t. kormány és a ministerelnök ur, hogy megcsappant a fogyasztás roppant mértékben és nem képes a 1 kiskereskedő-, a kisiparososztály vásárolni,
