Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-387

42Q 'Á nemzetgyűlés 387. Wlém ,1925, évi március hó 6'-án, pénteken. lassan azokhoz a keretekhez, amelyek egyedül illetnek meg ilyen lerongyolódott országot! Még egy utolsó csodabogárra hivom fel a t. Nemzetgyűlés figyelmét, mert ilyenekben az emlékező tehetségünk nagyon rövid, ugy-et (Erdélyi Aladár: No, no!) 1921 július 1-én jelent meg az első B-lista, akkor még szokatlan módon az uccára helyezve ki sok érdemes embert, de ugyancsak 1921 július 1-én megjelent a Hivatalos Közlönyben egy csomó uj földmivelésügyi ministeri segédfogalmazói kinevezés. Ez mindennél ékesebben bizonyítja azt, hogy a gyakorlatban nem mindig az elénk tárt generális szabályokhoz tartottuk magunkat. . T. Nemzetgyűlés! Én nem akarok hoszszasabban foglalkozni azzal az itt már felemlített kérdéssel, hogy külügyi képviseletünk dotációja sem illik bele azokba a keretekbe, amelyek között nekünk mozognunk kell. Én tiszteletben tartom azt a gondolatot, hogy Magyarországnak a megfelelő embert kell a megfelelő helyre állitania még áldozatok árán is, s én tiszteletben tartom azt a gondolatot, hogy meg kell adni minden módot és eszközt az illető számára — de csak addig a határig, amíg az állam pénzügyei megengedik —, hogy ő ott a hazát méltóan képviselhesse. Azt tarr torn azonban, hogy megszűnt már az a bizonyos régi szellemben való külügyi képviseleti diplomácia, amely a rangban, a fényben és a külső reprezentációban látja egy képviselet legkidomborodóbb elemeit. Én két évvel ezelőtt Prágában jártam és láttam ott külügyi képviselőnket, aki, nagyon szerény lakásDan, igen méltóan képviselte Magyarországot. Mondhatom továbbá, hogy azoknál az alkalmaknál, amikor a cseh kormányzat legelső vezetőivel jutottunk érintkezésbe, a magyar nemzet képviselője sohasem szorult háttérbe. Ez illusztris példája annak, hogy szerény eszközökkel, szerény keretek között a megfelelő ember a megfelelő helyen méltóan tudja képviselni a nemzetet. (Kiss Menyhért: A washingtoni köV vet ezt "a példát követhetné!) De ugyancsak e prágai látogatásom alkalmával tapasztaltam, hogy a legelső államoknak a régi előkelő diplomácia helyébe odaküldött képviselői hogyan keresték fel a sajtó embereit, hogyan ültek le a kávéházakban is a sajtó képviselőinek informálása végett (Lendvai István: Nálunk is vannak kávéházi diplomaták!); láttam, hogy ezek a külügyi képviselők milyen közvetlen módon keresik és tudják fentartani az összeköttetést a társadalom legkülönbözőbb rétegeivel is. Ez a körülmény is csak megerősitett engem abban a tudatban, hogy ma már nem a régi eszközökkel, nem a régi elzárkózottságban és nem a régi modorban, hanem — hogy igy fejezzem ki magamat — népiesebb formában kell a nemzetek érdekeit a külföldön képviselni. (Erdélyi Aladár: De mégsem kávéházban!) Azt tartom, hogy keresni kell elsősorban ezen a téren a legalkalmasabb embereket, akiket, hangsúlyozom, magánviszonyaik is alkalmasakká tesznek arra, hogy esetleg áldozatokat is hozzanak hazájukért. Tudok példákat — és nem fogok neveket említeni —, amikor ilyen eminens követi kinevezéseknél ezek a magánviszonyok is szei-epet játszottak. Mégis megdöbbenéssel kell látnunk, hogy például az Északamerikai Egyesült Államokban lévő képviseletünknél — magyar koronára átszámítva — egy milliárdra és 886 millióra rug az az^ összeg, amelyet külügyi képviseletünk kap, és szinte furcsán hangzik, hogy ebből 14.400 dollár az illető követ fizetése s családi pótlékként épen 11.200 dollárt kap. (Kiss Menyhért: A felesége a világ leggazdagabb asszonya! — Gr. Bethlen István ministerelnök: A képviselő ur miért veszi fel a képviselői fizetéséti — Kiss Menyhért: Ha én amerikai milliárdos volnék, akkor szivesen nem venném fel! Még ha a "Wanderbilt-vagyónnak ezredrésze is volna az enyém! — Zaj jobbfelöl. — Barthos Andor: ízléstelen asszonyi dolgokat idehozni! — Kiss Menyhért: Ez a Wanderbilt-vagyon kérdése, ez nem Ízléstelen! — Kováes-Nagy Sándor: De az nem arra való, hogy külügyeket képviseljen ! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek! Beck Lajos: A tisztviselői kérdéssel tovább már nem kivan ok foglalkozni, csupán egy-két dologra mutatok még rá. Nézetem szerint a pénzügyminister urnák az a kijelentése, hogy a jövőben megüresedő egyes állásokat nem keli betölteni, nem elegendő; hanem a kategóriákat, kell lassanként leépíteni, főképen a felsőbb kategóriákat. Én azt tartom, hogy a rövidebb szolgálati idejű, az állami szolgálatra nézve nem feliétlenül nélkülözhetetlen, és magánvagyonnal biró tisztviselőket lassanként fel kell menteni szolgálatuk alól, mert az illetőkben is kell lenni annyi hazafiságnak, hogy az ország nehéz helyzetét átértvén, hazájukat ezektől a tehertételektől mentesítsék. Nem mondom, hogy a nagy képesség ne legyen kivétel — a kormány bölcsesége kell hogy ezen a téren a szelekciót meg tudja csinálni. Enélkül azonban lehetetlen lesz ezen a téren nagyobb megtakaritásokat eszközölni. Azonban ez nem elég. A nyugbéresek tétele ólomsúllyal nehezedik a kiadások rovatára. És itt nincs más megoldás, hiába küldünk el nyugdíjba régi szolgákat, azok munkával nem nyújtott ellenszolgáltatása nélkül teljes fizetésüket, vagy fizetésük 80—90 százalékát élvezik nyugbér címen. Itt nincsen más segítség, mint az, hogy a nyugdíjba küldendő, de munkaképes tisztviselőket a jobb gazdasági viszonyok bekövetkezésével nagyobb pénzintézetek és ipari vállalatok tisztviselői karába kell felvétetni ugy, hogy az elbocsátott, de munkaképes állami tisztviselőket ezek az intézetek és vállalatok foglalkoztatni legyenek kötelesek, az állam pedig a nyugbéreket csak abban az összegben fizesse ki, amennyivel az illető elbocsátott tisztviselő nyugbére nagyobb volna, mint az illető vállalatnál nyert fizetése. Ez a differencia tehát az állam által fedezendő, hogy a tisztviselő meg ne rövidüljön. Mert lehetetlen az, hogy az ipari vállalatok és bankok legalább tíz százalékát a leredukált tisztviselői karnak nem tudnák maguknál az ő budget-jük felboritása nélkül alkalmazni. (Kiss Menyhért: Nagyon helyes! Jó idea!) Most már csak két szót kívánok arra a kérdésre fordítani, hogy a jövedelmek ós bevételek szaporítására milyen formában kell és lehet rátérni. Az üzemekről és az egyedáruságokról kívánok röviden szólani. A napokban itt járt a német pénzügyi tudomány egyik kiváló művelője, Ludwig von Mieses bécsi professzor és a közüzemekről és kivált a magyar közüzemekről nem a leghizelgőbben nyilatkozott. Kijelentette, hogy a közüzemek koinmercializálásában egyáltalában nem hisz, mert az ő nézete szerint a bürokráciát a közüzemekből, bármilyen átalakítással is, kiirtani nem lehet. És valóban, a kereskedői vezetést, a kereskedői szellemet az üzemekbe hatékonyan csak akkor lehet bevinni, ha a veszteségért és nyereségért való anyagi felelősségben való osztozkodást is rendszerré tesszük. Mert ha a nyereségben és veszteségben való osztozkodásban az állami tisztviselő minden kommercializálás ellenére