Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-379

134 A nemzetgyűlés 379. ülése 1925. évi február hö 19-én, csütörtökön. ur zsenijét és nagyságát támasztják alá. Én az igen t. előadó urat ebben az elysiumi örömében világ-ért sem iparkodnám megzavarni, mert ő igazán — különösen a magyar kultúra színvonalának megállapításával, a magyar kultúra fontosságának aláhúzásával — olyan szavakat konstruált mondatokká, amelyek a mostani körülmények között feltétlenül a legklasszikusabbak s amelyeknek kimondásáért, amelyeknek aláhúzásáért ,az igen t. előadó urat még ellenzéki oldalról is csak tisztelet és elismerés illeti meg. (Igaz! llpy van! Helyeslés.) Egészen más elbírálás alá tartozik, igen t. Nemzetgyűlés, az, hogy miért tartom én hibának, hogy a minister ur nem mondott expozét. (Strausz István: Majd mond!) Nem szokás utólagosan expozét mondani! — Ha általánosságban a költségvetés összes tételeit átnézzük és átolvassuk, akkor feltétlenül meg kell állapitanunk egy nagy mozgalmasságot, nagy munkát és bizonyos törekvést, arnely a kultuiszmin

ister ur kultúrpolitikáját jellemzi. De mindjárt kiindulópontjánál nagy hibát fedezünk fel. ö kultúrember, európai nyelveket beszél és tudatában van annak, hogy mit kell tennie és több izben prototipikus módszer szerint hangoztatta a nemzetgyűlésben, hogy ma, amikor a trianoni Magyarország le van fegyverezve, a kultúrának, a művészetnek, tudománynak és az irodalomnak fegyvere az egyetlen, amellyel úgynevezett kulturföléuyünket a szomszédos népekkel szemben ki tudjuk mutatni. Ennek a megállapításnak következménye az a megállapítás, hogy azok az óriási tételek, amelyek a régi Magyarország költségvetésében a honvédelem és a közös hadsereg céljaira fordíttattak, kellene, hogy átvándoroljanak a kultuszmi nisteriumi költségvetés keretébe és amit régebben fegyverekre és ilyen biztosítási célokra kellett fordítani, azt most az uj harc szinterére, a kultúra szinterére kellene átvinni, mert hiszen a fizikai eszközt, a fegyvert kicsavarták a kezünkből, s a minister ur princípiuma szerint nincs más fegyverünk, mint a tudomány, művészet, irodalom és minden körülmények között ezeknek a céljaira kellene mindent áldozni. Ha ebből a tételből indul ki a minister ur, ezt aláírom és helyesnek tartom, mert ma nem lehet ember Magyarországon, aki ne akarná, hogy a megcsonkitott ország minden lakója nagyobb kultúrára tegyen szert, műveltebb, okosabb legyen, hogy a versenyt akár társadalmi, akár kulturális vagy gazdasági téren is sikerrel felvehessük a szomszéd államokkal szemben. De ugyanakkor, amikor a minister ur alaptétele helyes, nem helyesek azok a cselekvések, amelyek ezután következnek. Itt rá kell mutatni arra, hogy másképen a magyar kulturáT megmenteni, izmosítani nem lehet, mint csak akkor, ha ennek a kultúrának a gyökeréhez nyulunk. A magyar kultúrának és a magyar műveltségnek gyökere pedig a magyar népiélekben van; a magyar nép lelkét kell szanálni — hogy azt a szót használjam, amelyet igen t. Nagy János képviselőtársam használt —, hogy a lelkek szanálását kell megcsinálni, a magyar népiskolákat kell átfejleszteni, a magyar tanítók státusát kell megalapozni és megsegíteni, szóval ahelyett, hogy a Potemkin-egyetemeket és a szakiskoláik tömegét talán nagyobb számiban tartsuk fenn, és alimentáljuk, mént ahogy azt mostani teher visel őképességünk 'megengedi, ahelyett azt kellene tenni, hogy felépítjük azt a 800 iskolát, amelyre hivatkozott az előadó ur, amennyire szükség van még az Alföldön a tanyai világiban, hogy minden gyermek megtalálja a maga iskoláját, hogy tanulmányait eltudja végezni; ezek megépítésére kellett volna azt a 8—10 millió koronát fordítani, amely a két egyetemnek, a pécsinek és szegedinek fentartására szükséges. Nem mondom azt, hogy a kultúrának azt a magas fellegvárát, amelyet a tudományegyete• mek jelentenek, nem kell támogatni, csak azt az álláspontomat szögezem le,^ hogy hibásnak és rossznak tartom azt a felfogást, hogy egyetemeket fölös számban tartunk fenn, azok fentartásáhpz óriási összegeket adunk, ellenben népiskolákat nem építünk olyan számban, mint amilyen számban azokra szükség van s általában véve a népműveltség felkarolásával, a nép kultúrájának fejlesztésével nemi törődünk. Én azokkal a számokkal, melyeket az igen t. előadó ur előadásának legvégén ismertetett, s amelyek az úgynevezett szabadoktatásra vonatkoznak, egyáltalában nem vagyok megelégedve. Azt szeretném, hogyha már a kultuszkormány elkövette azt a nagy hibát, hogy nem épített elég népiskolát és nem is vett fel elegendő összeget arra, hogy népiskolákat építsen, hogy minden faluban legyen elegendő és hogy egy teremben ne 80—120 tanulót zárjanak össze, hogy romlott levegőben a gyermekek testüket megrontsák, mondom, ha már ez nem követkejgett be, akkor legalább annak kellett volna bekövetkeznie, hogy a népoktatási és szabadoktatási célokra hatalmasabb összeget kellett volna fölvennie, meg kellett volna jobban szerveznie a szabadoktatást, mert hiszen magam is személyesen tudom, hogy a szabadoktatás kisded primitív szervezete a kultuszministeriumnak tizedrangu osztálya és ügye-. Ezt kellett volna naggyá tenni; hogy amit elmulasztunk az iskolák felépítése terén, azt legalább ezzel a szervvel kellett volna pótolni. Én figyelmeztetem a minister urat arra, hogy ellenségeinktől kell vennünk_ útmutatásokat és princípiumokat, na azt akarjuk, hogy mindenképen felépítsük a magyar kultúrát. Figyelmeztetem arra, hogy 1918-ban, amikor egy népbiztos — aki először szociáldemokrata minister, aztán népbiztos volt —, Kunfi került akultusjzkormány élére, akkor ő egész erejével rávetette masrát a népoktatásra és a tanítók ügyeinek rendezésére, mert tudatában volt annak, hogyha a tanítókat anyagilag jól ellátja, kellőkép dotálja és foglalkozik az ő ügyükkel, akkor az ő politikájának olyan apostolokat szerez meg, akiknek munkáját nem lehet eléggé értékelni az ő politikájának szempontjából. És valóban, a tanitók ügyeivel rendkívül foglalkozott, különféle segélyeket ojsztott_ki, és ezzel X'lyan anyagi bázist teremtett meg, amely sem azelőtt, sem azután a tanítóságnak nem állt rendelkezésére. Én és^ pártom a tanitók részéről számtalan megkeresést kaptunk, amelyek mind azt mutatják, hogy azzal az anyagi gondoskodással, amellyel az igen t. minister ur van a tanítóság iránt, nincsenek megelégedve. Egészen könnyen érintette az igen t. előadó ur a tanfelügyelők helyzetét is, erre különben beszédem későbbi folyamán térek rá, egyelőre a tanitók ügyeivel kívánok foglalkozni és be fogom nyújtani azokat a határozati javaslatokat, amelyéket szükségeseknek tartok, hogy az igen t. minister ur tudomásul vegye őket s véleményt mondjon abban a tekintetben, hogy azokat elfogadja-e vagy sem. A tanitók, különösen a felekezeti tanitók