Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.

Ülésnapok - 1922-375

A nemzetgyűlés 375. ülése 1925. évi február hó 12-én, csütörtökön. 339 találni a középutat. Ennek ellenére hangsúlyozón kivánoui, hogy tiltakozunk az ellen és azt hiszem, az egész magyar agrártársadalom tiltakozni fog az ellen, hogy azok kiabáljanak most a leghangosabban, és követeljék már az első alkalommal a valorizációt, akik akkor, amikor a búza ára 80—100.000 korona volt, nem lévén módunk a valorizációt keresztülvinni, holdankint csak 1—200 korona bért fizettek. (Ugy van! Vgy van! a jobboldalon.) Lehetetlen, hogy egyszerűen hatalmi szóval oldjuk meg azokat a nagy kérdéseket, melyeknek ilyen megoldása, meggyőződésem szerint, nem helyes és célra nem vezethet. (Szomjas Gusztáv: Nem is lehet!) Hangsúlyozom, hogy azokkal a kisbérlőkkel szemben, akik ug*yszólván kényszerhelyzetben voltak, tehetünk bizonyos könynyitéseket. Ezt nem azért mondom, mert talán politikai népszerűséget akarok vele elérni, sem pedig azért, mert a kisgazdapártnak vagy fik tagja — bár el vagyok készülve, hogy vastag betűkkel fogják majd hangsúlyozni, hogy igy csak kisgazdapártiak beszélhetnek —, hanem azért, mert ők, mint már kifejtettem kényszerhelyzetben voltak. De ugyanezen elbirálás alá esnek azok is, akik a törvény paragrafusa értelmében még ma sem szabadulhattak meg a bérleteiktől. Értem ezalatt a földreform keretében a régi tulajdonosokra rákényszeritett bérleteket. Ezek a bérlők szintén nincsenek szerződéses viszonyban a tulajdonossal, hanem a törvény szigorú rendelete értelmében kötelesek tovább gazdálkodni a földön, amely tulajdonképen már nem az ő tuladonuk, nem az ő birtokuk. Ugyanilyen elbirálás alá esnek továbbá azok is, -akik községektől, megyétől, vagy bármely más köztestülettől vettek bérbe földet. Ez annyival iukáb fontos — és erre felhivom a kormány figyelmét —•, mert ezek még alkudozás tárgyává sem tehetik a bérösszeget, mert nagyon jól tudják, hogy törvényeink nem engedik meg, hogy köztestületek bevételeikből, jövedelmeikből valamit elengedhessenek. Szerény meggyőződésem szerint ezeknek ügyét a kormánynak, bölcs megfontolás után, józanul, az egész nemzet egyetemes érdekeinek megfelelően kell elintéznie, kiindulva abból a meggondolásból, amelyet szerényen voltam bátor előterjeszteni. A gabonakérdései kapcsolatban — minthogy szerény meggyőződésem szerint a magyar nemzetnek, a magyar agráréletnek ezidőszerint legnagyobb értékét a kenyérmagvak teszik —, kénytelen vagyok rámutatni arra a körülményre, amelyet már jeleztem, hogy a magyar agráréletet a legsúlyosabb válság akkor fogja fenyegetni és elérni, midőn Oroszország ismét talpra fog állni. Mert ne méltóztassék megfeledkezni arról, hogy ez a hatalmas nagy Orosz-birodalom, amely most tehetetlenül vergődik, hatszor akkora terület, mint egész Európa, és hogy ennek a 22 millió kvadrát kilométernek kétharmadrésze mezőgazdasági művelésre alkalmas terület. Csak egy körülményre vagyok bátor felhivni a nemzetgyűlés figyelmét. Az a terület, amely a Volgától az Uraiig, Kámával bezárva, majd a Volgától egy kissé nyugatra, a tulai és karkowi kerület, ez önmagában véve hatszor akkora, mint az egész Nagy-Magyarország volt. Ez az egyetlen terület békeidőben 156 millió pud gabonát szállitott Németországnak, összesen tehát annyit, amennyit Csonka-Magyarország összes kenyérmagszükségiete. Amely pillanatban ott megindul a mezőgazdasági termelés, mely nem olyan agyrém, mint legtöbben hiszik, mert hitem és meggyőződésem, hogy amely pillanatban a német szervező erő oda NAPLÓ XXIX. beteszi lábát s meginditja roppant hatalmas gépüzemeit, egykettőre átalakitja azt a területet dúsan termő országgá, s akkor Magyarországnak, a^ magyar^ agráriustársadalomnak ütött úgyszólván a végórája, mert egyetlen kiviteli anyagunk, ami volt, azt mondhatnám, a világparitás alá fog feltétlenül szorulni. Épen azért nekünk kétszeres figyelmet kell fordítanunk nemcsak a kenyérmagtermelésre, hanem mindenre, ami, mint exportcikk, ebből az országból kimehetne, ami nemcsak hog*y külkereskedelmi mérlegünket állitaná helyre, hanem azt aktivvá tenné és a jövő Magyarországot ettől a súlyos katasztrófától megvédelmezné. E kérdéssel kapcsolatban, kénytelen vagyok még két nagy kérdésről szólni. (Halljuk! Halljuk!) Egyik a sertéshizlalás kérdése, másik a dohánytermelés. (Gaal Gaston: És a bor!) A borról majd a szőlőtermelés cím alatt beszélek. Hogy állunk a sertéshizlalás terén? Méltóztassanak visszaemlékezni arra, hogy ezelőtt három esztendővel a téli hónapoknak nem volt kedvesebb témája, mint az, hogy a falu a disznózsirt és a disznóhúst felkergeti az egekig, hog-y a szegény embernek nem lehet azt meg-vásárolni, nem Jehet megélni, és ezért kell a sertéshúst és a sertészsirt rekvirálni és maximálni. T. Nemzetgyűlés! Mindnyájan, aki azt az elvet valljuk, hogy a fogyasztó érdekében elsősorban nem a meglévőt kell rekvirálni és maximálni, hanem a meg nem lévő termelést kell fokozni és emelni, mert ez önmagában fogja emelni a mennyiséget és szabályozni a gazdasági életet. Semmisein bűnösebb és helytelenebb, mint a gazdasági életbe hatalmi szóval és erővel belenyúlni. (Ugy van! Ugy van!)) Nagy-Magyarország sertéstenyésztése darabszám, kerekszámban kitett 7,300.000 darabot. Csonka-Mag'yarország sertéstenyésztése — méltóztassanak ezt az évszámot is megjegyezni —, 1918-ban, tehát a háború és az első forradalom lezajlása után 3,700.000 darabot tett ki kerekszámban. Most, ha megnézem a külkereskedelmi statisztikai adatokat, azt látom, hogy az utolsó békeévben, vagyis 1913-ban, Magyarországról élő sertést kivittek összesen 893.192 darabot. De nemcsak ezt vitték ki, kivittek továbbá ugyancsak ebben az időben sertészsirból 126.094 mm-t, nyersszalonnát 78.819 métermázsát, füstölt szalonnát 17.396 mm-t, friss húst 144.442 métermázsát. (Szomjas Gusztáv: Szalámit?) Szalámit 385 vagont vittek ki 1913-ban. Ha ezeket mind összevetjük, meg kell állapitanunk, hogy annak a 7,300.000 darab sertésnek több mint 15 százalékát vitték ki, és a józan ész szerint nem mint sovány sertést, nem mint hitvány malacot vitték ki, hanem prima, felhizlalt minőségben, a statisztikai adatok szerint átlagban legalább 130 kilogramm súlyban. Azt kérdezem, mikor Nagy-Magyarország lakosságának megmaradt 41 százaléka, a területének 33 százaléka, a sertéstenyésztésből pedig 51 százalék, mi lett volna a józan és helyes politika? Az, hogy a régi gazdasági térvény értelmében nemcsak 15 százalékot — hanem viszonyitva a lakossághoz — ezenfelül még többet vigyünk ki és ezzel külkereskedelmi mérlegünket már magában is aktivvá tettük volna. Vagyis, hogy ha a 3,700.000-nek ha csak 20 százaléka vitetett volna ki, több mint 700.000 sertést kellett volna hizott állapotban kivinnünk. De mi történt? Az, hogy a legmagasabb kivitel 1921-ben elérte a 67.000 darabot, a következő esztendőben már nem volt csak 18.000 darab, hogy pedig milyen nehézséggel kell küzdenünk, azt mindnyájan tudjuk, mert Dánia, Lengyel49