Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.

Ülésnapok - 1922-371

A nemzetgyűlés 371. ülése 1925. visszaélés bűnténye teljesen eltűnjék a törvénykezés gyakorlatából is. Nagyon fontos törvénynek tartom —és talán ezt emelném ki leginkább előadói beszédem során — az 1920 : XX. tcikket, amely az itélőbirák és ügyészek külön státusáról szól. Ennél a témánál kissé meg kell állanom, mert sajnos, azt a megállapítást kell tennem, amely megállapítást már a pénzügyi bizottság ülésén is voltam bátor hangsúlyozni előadói minőségemben, hogy amióta az itélőbirák és ügyészek külön státusának kérdése, amely kérdés alkotmányjogi kérdésnek is nyugodtan nevezhető, rendezve lett, azóta bizonyos averzióval, előítélettel nem akarnám talán azt a még^ találóbb kifejezést használni : irigységgel beszélnek a magyar birói és ügyészi karról. Egy átlagos intelligenciájú magyar állampolgártól meg lehet kívánni azt, hogy tisztában legyen a magyar biró és a magyar ügyész és általában a modern államokban a biró és az ügyész rendkívül nagyjelentőségű működésével, amely működés, anélkül, hogy háttérbe szoritanók a többi állami tisztviselők működését, egy par excellence egészen különös, nagy alkotmányjogi jelentőséggel biró működés, amely működést tehát — mindig ideértve természetesen az ügyészit is — körül kell sáncolni nemcsak a függetlenség minden kritériumával, hanem azokkal az anyagi kellékekkel is, amelyek lehetővé teszik, hogy a biró tényleg ugy töltse be hivatását, amint azt be kell töltenie. Nagy örömmel állapitom meg azt is, hogy a pénzügyi bizottság, és a mai napon a nemzetgyűlés plénuma is magáévá tette azt az indítványt, hogy az 1920 : XX. te. 20. §-ában kimondott elv, hogy tudniillik az aránylagos emelés a közszolgálati alkalmazottak fizetésrendezésénél ezután is érvényesítendő, fentartassék. Ezt én ugy értelmezem, hogy azok a fizetésdifferenciák, amelyek a birák és az egyéb állami tisztviselők között megvoltak, bizonyos módon petrifikáltassanak és hogy ne építtessenek le ezek a fizetésdifferenciák fokról-fokra akképen, hogy a közszolgálati kar két státusa idővel megint összetalálkozzék. Ezt mint előadó, hangsúlyozandónak tartom, annál is inkább, mert ismételten találkoztunk a közéletben olyan tünetekkel, amelyek ezt az akaratot, a birói státus lassú visszaépitésének akaratát, egészen nyíltan be is vallották. Megemlítek még egy törvényt, az 1921. évi III. tcikket, amely az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szól. Erről is csak azt mondhatom; amit az árdrágító visszaélésekről szóló törvényről: egészen bizonyos, hogy ezt is a forradalmak utáni állapotok hozták létre. A régi, konszolidált, hogy ugy fejezzem ki magamat, nyugodtabb közéletet élő magyar nemzeti életben nem volt szükség erre a fokozott büntetőjogi védelemre. Most azonban, amikor látjuk, hogy forradalmasítva van nemcsak ennek a nyomorult, csonka Magyarországnak tekintélyes része, hanem forradalmi hangulatokkal van telítve az egész világ is, amikor a társadalomnak és a szervezett államnak állandóan en garde-állásban kell lennie abban a tekintetben, hogy ez a forradalmi velleitás ki ne törjön; ezekre a velleitásokra fokozott figyelmet kell fordítani és ezért én azt mondom, hogy az állami és társadalmi rend hatályos védelmét fokozottabb büntetőjogi szankciókkal biztositani célzó törvény ma is szükséges. Talán szükségesebb volt az elmúlt években, mint talán lesz a következő években, de egészen bizonyos, hogy szükség van rá. Nem ringathatjuk magunkat abban az illúzióban, hogy nincs rá szükség, mert még igen sok helyen parázslik alul a társadalmi rend szétfeszítésének bizonyos akarata, és mert ezzel szemben tisztán preventív intézkeJÍAPLÓ XXIX. évi február hó 5-én, csütörtökön. 16? désekkel védekezni nem tudunk. Igenis szükség van erős büntetőjogi szankciókra, mert csak igy tudjuk megmenteni az országot további katasztrófáktól, amilyen katasztrófákban, szerencsétlenségünkre, úgyis elég részünk volt. Az előbb emiitett törvények még az első nemzetgyűlés tartama alatt hozattak. Megemlítem még, hogy a mostani nemzetgyűlés is hozott egykét olyan törvényt, amely igazságügyi vonatkozású. Itt van pl. a rendkivül nagy gyakorlati jelentőségű 1923: X. te. az állatforgalom szavatosságára vonatkozólag, azonkívül itt van az 1923. évi XXXVIII. te, amely a helyettesíthető dolgok jelzálogi bekebelezését teszi szükségessé. Ezt a törvényt azt tette szükségessé, hogy a pénz folytonos romlása folytán jelzálogilag biztositani értékálló dolgot a régi jog alapján nem lehetett. Még csak egy törvényt vagyok bátor megemlíteni, ez az 1923. évi XXXIX. te, amely a pénztartozások késedelmes teljesítése esetén a hitelezőt megillető kártérítési igényre vonatkozik. Ez a törvény érint egy másik nagy kérdést is, a valorizáció kérdését, amely mind a mai napig annak ellenére, hogy tulaj donképen pénzügyi probléma, nem pénzügyi problémaként, hanem igazságügyi problémaként kezeltetik annálfogva, mert a törvényhozás közismert okokból a kérdés rendezése elől kitér ugy, hogy a törvénykezés, az itélőbiróság érezvén az élet szükségleteit, maga tért rá a valorizációs gyakorlatra, a mely ét különben beszédem végén röviden ismertetni fogok. Ezek előrebocsátása után engedtessék meg nekem, hogy röviden ismertessem magát a költségvetést. (Halljuk ! Halljuk !) Mint ahogy már az első füzetben foglalt fejezetek tárgyalásánál és a ministerelnökségi tárcánál hangsúlyozni bátor voltam, nem tartom helyesnek az abszolút számok egymásra dobálását: én az abszolút számok helyett az arányszámokat és százalékokat tartom szükségesnek ismertetni, mert igy tudunk tiszta képet alkotni az igazságügyi tárca egyes főrészeinek egymással szemben való arányáról, valamint arról, hogy e tárcának a jelen költségvetésben foglalt kiadásai és bevételei miként viszonylanak az utolsó előtti költségvetéshez és a legutolsó aranyköltségvetéshez. Itt megemlítem azt, hogy az összkiadások emelkedése az 1923/24., vagyis a múlt költségvetési év óta aranyban is számítva 97%-ot tett ki. Ezt azért említem meg, mert körülbelül ez az a szám. amely az egyes tárcáknál átlag számnak tekinthető, ugy hogy e tekintetben nem mondhatni egyáltalában — amint azt gyakran szokták mondani — hogy az igazságügyi tárca különösen erősebben dotáltatott volna, épen a birói íizetésrendezés folytán, mint a többi tárca. Sőt ha összehasonlítom az 1914/15. évi arany költségvetéssel, olyan százalékszámot kapok, amely megfelel az akkori költségvetési összkiadási tételek 35—40%ának. Ha tovább nézem az igazságügyi költségvetés számoszlopait és statisztikai számításokat csinálok, azt az érdekes megállapítást kell tennem, hogy a személyi kiadások az összkiadásoknak 80%-át teszik ki. Ez igen feltűnő és magas szám annak ellenére, hogy a pénzügyminister ur is jelezte, hogy az egész költségvetésnek az a fő nevezetessége, hogy a személyi kiadások a túlnyomóak s a többi, főként beruházási tételek, a minimumra zsugorodtak össze. Az igazságügyi tárcánál ez még fokozottabb mértékben van meg. Amig az igazságügyi tárcánál a kiadások 80%-a nem dologi, vagyis személyi kiadás, addig a költségvetés többi részénél ez átlag csak 55%-ot tesz ki. Ne méltóztassék ebből azt a következtetést vonni, mintha a személyi tételek jobban lennének dotálva az igazságügyi tárcánál, mint 25