Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVIII. kötet • 1924. december 12. - 1925. Január 29.

Ülésnapok - 1922-363

206 A nemzetgyűlés 363. ülése 1925. évi január hó 22-én, csütörtökön. folyamokat. Ezekben az urakban a határtalan lelkesedésen és ambieión kivül csak az a katonai tudomány van meg, amelyet a csapatnál és a katonai iskolákban szereztek, de nines meg- hozzá a pedagógiai előképzettségük. Ök mindent elkövetnek, amit tudnak, de mégis félnünk kell attól, hogy ezeknek a katonatiszteknek a fellépése az egyes községekben azt a látszatot kelti, mintha katonáskodásra volna itt a cél. Óvatosan kell bánni ezzel a kérdéssel, ami ugyancsak nagy ártalmára van ennek az egész ügynek. Addig, amig at fogjuk képezhetni őket. természetesen ott a helyük,de lehetetlen, hogy ezek az urak, akik ott dolgoznak, pedagógiai előképzettség és szakképzettség nélkül ott tovább is meg tudják állni a helyüket. Minden^ reményünk megvan arra, hogy ez az intézmény majd ki fog fejlődni, dehol vagyunk még attól, hogy minden egyes községben legyen megfelelő képzettségű ember. Nem beszélnék erről ilyen részletesen, ha nem tudnám, mi van ennek a háta mögött. Ha egészséges szervezetre van szükségfm, akkor azt az egészséges szervezetet, azt az izomzatot, azt az emberi testet valami úton-módon mégis csak nevelnem kell. Ezzel nem törődtünk eddig. De természetesen azt kérdezik, honnan, miből? 81.000 aranykoronából semmiesetre sem! Méltóztatnak tudni, hogy ez a 81.000 aranykorona is honnan adódik? Azokból a várható fogadásokból kerül ki ez az összeg, amelyeket a lóversenyeken kötnek a borbélylegények és a szakácsnők és a többi ilyen kis exisztenciák, akik ott fogadásokat halmoznak és várják, mikor melyik ló fut be elsőnek. Ezekből a fogadásokból, szóval a szegény embereknek a szerencse asztalára dobott garasaiból levont 4% az, ami a testnevelés fejlesztésére szolgál. Hát nem szomorú, hogy ilyen alaphoz kell fordulnunk

1

? De ez mégis valami, mégis egy olyan alap, amelyből várhatunk bizonyos összeget. A. népnek a szemcse játék iránt érzett nagy előszeretete amúgy is kipusztíthatatlan. Az a különös, hogy mig minden ember a legkisebb megadó ztaás miatt is borzasztóan el van keseredve és minden alkalommal kifakad ez ellen, ezt a négy százalékot észre sem veszi, ezt a négy százalékot meg sem emliti, csak játszhassék és csak szerencsejátékkal foglalkozhassak. Szomorú dolog, hogy a kormányzatnak, sőt nem is a kormányzatnak, hanem egy magánembernek, a Testnevelési Tanács egy nagyon érdemes volt tagjának kellett erre gondolnia, hogy valahonnan pénzt tudjunk szerezni a testnevelésügy támogatására. Valamennyien tudjuk, hogy az embereknek a szerencsejáték iránti nagy előszeretete milyen csodálatraméltó; alig várják, hogy pénzüket a szerencse asztalára dobhassák s a legnehezebben megkeresett pénzt is egy pillanat alatt elvesszék; akik a jótékonyság oltárán egy fillért sem akarnak feláldozni, akiknek nincs szivük arra, hogy jótékony célra áldozzanak, azok egy kártyalapra felteszik vagyonukat. (Erdélyi Aladár: Sőt nem is a maguk pénzét!) Nagyon sok esetben nem is a maguk pénzét. Én magam kártyajátékkal sohasem foglalkoztam, ^ de megfigyeltem sok ilyen játékost és játszócsoportot. Ezek a megfigyelések azt bizonyítják, hogy a szerencsejáték-szenvedélyt nemcsak Magyarországon nem lehet kipusztítani, hanem az egész világon sem. Hiszen játszik a fiákeres a fiáker-állomáson a szemétláda tetején, játszik a hintáslegény kint a Városligetben a padon vagy a füvön, a Dunaparton a hidak alatt is szerencsejátékot játszanak és játszanak a legkisebb kocsmától kezdve végig minden kávéházban, kaszinóban. Hiába mondják, hogy az társas-, kommerszjáték, háttere ennek mégis hazárd-játék. És hiába próbálják ezt tüzzel-vassal pusztítani. Amióta a rendőri hatóság ugy ráfeküdt ezekre és amióta a razziázások következtében a tiltott szerencsejáték veszélyessé kezdett válni, azóta mit látunk? Azóta a romanticizmusra erősen hajló női nem is rávetette magát a kártyajátékra. Mert tilos! Azóta a nők is versenyt hazardíroznak a férfiakkal, és vagyonok úsznak el, sokszor a más vagyona is. Én a lóversenyt semmivel sem tartom nemesebb dolognak, mint az egvéb szerencsejátékokat. Valamikor azon a címen honosították meg a lóversenyeket, hogy nagyban elő fogja mozdítani a lónemesitést az, ha a publikum lóversenyeket lát. Ez talán akkor lehetett mondani. Ma azonban ez csak alkalmas eszköz ahhoz, hogy az emberek pénzüket valahol szórhassák. Ezért nagyon helyesnek tartom a kormányzatnak azt az álláspontját, hogy azok, akik igy kockára vetik vagyonukat és akiknek céljuk mindig az, hogy mástól pénzt nyerjenek, kellőleg meg legyenek adóztatva. Ugy kell nekik, veszitsék el vagyonukat; én nem sajnálom őket. Én nem bánom, ha a kártyás akármilyen úton-módon tönkremegy. Én azt mondom, megérdemli, mert minden mozdulatával, minden spekulációjával másnak a megrontására törekszik. Ennek megadóztatását én igenis, szükségesnek tartom. De hogyan? A lóversenyen még csak megvan a nyilvánosságra kötelezettség kritériuma. A Lóversenyegyesület maga egy nyilvános számadásra kötelezett vállalkozás, azt ellenőrizni és bevételeiből bizonyos százalékot kulturális célokra levonni lehetséges. De kaszinókban, kocsmákban, nyilvános helyeken vagy akármilyen klubban hogyan lehet ezt ellenőrizni? Nem állithatok be oda egy állami közeget, mert meg vagyok róla győződve, hogy azt a közeget naponkint lerészegitenék, hogy ne tudja ellenőrizni, mennyi a bevétel. Ilyen ellenőrzést egyelőre nem tudok elképzelni, mégis valami módot kellene találni arra, hogy azt a rengeteg pénzt, amelyet dobálnak, melyet a szerencse kereke hol ide, hol oda vet, valami úton-módon meg tudjuk fogni. Mert ha azt mondja az igen t. pénzügyminister ur — és tegnap Kállay Tibor t. képviselőtársunk is azt mondta —, hogy Magyarország már jobban meg nem adóztatható, ezt aláírom én is; de van már is rá mód. Itt van ez a nem egészen jó szagú megadóztatás, a lóversenynek, a totalizatőröknek megadóztatása. Ehhez hasonló megadóztatásra gondolok én is és ahhoz keresem a módot, hogy mikópen lehetséges ezt keresztülvinni. Hiszen milliárdok úsznak és milliárdokat dobnak a kártyára, kérdem, vájjon nem lehet-e ezt valamilyen módon megadóztatni? Én ezzel a problémával nem egyszer foglalkoztam. Figyelemmel kisértem már a külföld hasonló intézkedéseit is és ugy látom, hogy van rá mód. Ha a kávéházakat, kocsmákat és általában a zárt társaságokat nem lehet megadóztatni, igenis van arra mód, hogy a játékszenvedélyt felhasználjuk arra, hogy az ebből befolyt pénzből kulturális célokra is jusson egy pár százalék. Arra gondolok, hogy amint külföldön is vannak játékkaszinók, ahol az emberek nyilvános felügyelet mellett, ha tetszik akár egész vagyonukat rádobhatják a szerencsekerékre — s amint megfigyeltem ezek a játékkaszinók óriási kulturális előnyöket jelentenek azoknak a környékeknek, ahol ezeket a szerencsejátékokat lebo-