Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVIII. kötet • 1924. december 12. - 1925. Január 29.

Ülésnapok - 1922-361

120 A nemzetgyűlés 361. ülése 1925. jon nekik, hogy hol épitsék meg azokat a kis telepeiket, amelyek (hála Istennek! — ilyen például Szent-ístvánfalva; nem akarom azokat a kis telepeket mind felsorolni) —, már itt-ott nagynehezen épülnek; és hogy legyen orvos, j aki megmentse őket azoktól a nagy és súlyos be- I tegségektől, amelyek őket ott orvul megtámadják. Általában szükségesnek tartom, hogy ezek a szerencsétlenek ott is érezzék a mi segitő kezünket; hogy ápoljuk bennük ott is a hozzánk való tartózandóság érzetét, hogyha egyszer sor kerül rá, kétsége se merülhessen fel bennük e tekintetben. Ezt a nemzetmentő, nagy munkát, ezt a legnemesebb értelemben vett fajvédő politikát kell nekünk végeznünk ma Kanadában és Braziliában, és ezért nevezem én a kivándorlás kérdését, a mi adott helyzetünkben, úgyszólván nemzeti becsület kérdésének. Én remélem, t. Nemzetgyűlés, hogy ez a néhány szó, ez a néhány szerény megjegyzés, amelyet úgyis, mint a kivándorlási tanács szerény tagja, erről a helyről ennek a fontos kérdésnek szenteltem, nem lesz a pusztában elhangzó szó, hanem kiinduló pontja lesz egy uj, eredményesebb, aktívabb kivándorlási politikának, amely politikából azonban, épen az adott és elmondott körülményekre való tekintettel, ezúttal főként nemzeti társadalmunknak kell a maga nagy részét kivennie. Sajnálom, hogy az idő előrehaladott voltára való tekintettel a többi tárcákkal kapcsolatban levő elmondandóimra már nem tudok ezúttal kitérni; talán lesz alkalmam, hogy ezt a mulasztást a költségvetés későbbi tárgyalása során, vagy a részletes tárgyalás során pótoljam. De az eddig elmondottakkal is iparkodtam az előirányzattal szemben felhozható majdnem minden kifogással foglalkozni, már t. i. azokkal, amelyek jelentőségüknél fogva az általános vita keretében helyet foglalhatnak. Már beszédem elején utaltam azokra az érzésekre, amelyek fogva tartottak és azokra a gondolatokra, amelyek foglalkoztattak akkor, amikor az előirányzat tanulmányozásába kezdtem. Megtagadnám úgyszólván ezeket a szent érzéseket, ha ezek után az elragadtatás hangján hivnám sorompóba a nemzetgyűlés t. tagjait az előirányzat megszavazására. Viszont azonban legalább is nem lennék tárgyilagos, ha újból nem hangsúlyoznám annak a ténynek rendkívüli jelentőségét, hogy a

z ország annyi szenvedés, annyi balsors után, újra abba a helyzetbe került, hogy költségvetése, ha mégolyan szomorú viszonyok között is, ha még olyan szűk keretben is, de a realitás komoly lehetőségével számolva és a továbbfejlődés alapjait biztosítva, összeállítható és a parlament elé terjeszthető volt. És nem lennék tárgyilagos, t. Nemzetgyűlés, akkor sem, ha mindazokkal a kifogásokkal és észrevételekkel kapcsolatban, amelyeket itt elmondottam, összefoglaltam, mementóul újra és újra nem utalnék arra a kényszerhelyzetre, arra a debacle-ra, amely szerencsétlen országunkat csak a legközelebbi múltban érte. Én hiszejn, hogy a Nemzetek Szövetsége nemcsak egy ezeréves és mindig történelmű hivatása magaslatán álló nemzet megmentése és talpraállitása érdekében, nemcsak a külföldi hitelezők anyagi érdekeinek biztosítása szempontjából, hanem annak a nagy erkölcsi felelősségnek az érzetében, is, amelyet ugy velünk szemben, mint az egész világgal szemben vállaltak akkor, amikor nehéz helyzetünkben nekünk segédkezet nyújtottak s amikor azt mi hálásan elém január hó 20-án, kedden. fogadva, nemzeti szuverenitásunkról is sok tekintetben r lemondva, pénzügyeink intézésébe és ezzel egész államháztartásunk, egész állami életünk irányításába oly messzemenő beavatkozást biztosítottunk számukra, mondom, hiszem, hogy ez a Népszövetség, most már saját közegeinek információi birtokában, be fogja látni, hogy egy országban, amely a világháború, kommün, idegen megszállás stb. folytán tönkrement, amelynek csak egy harmadrésze maradt meg, a kiadások megszorításának, a takarékosságnak is vannak határai (Ugy van!), amely határokon túimenőleg ez a takarékosság, a kiadásoknak ez a megszorítása már rombolássá, úgyszólván pusztulássá válik. (Ugy van! jobb felől.) Tegyék tehát ujabb konszideráció tárgyává azokat a számokat, amelyeket a tervezett szanálási periódus idejére a költségvetés kiadási tételeinek legfelsőbb határai gyanánt megjelöltek, nyúljanak jobban a hónunk alá és ezzel lehetővé fogják tenni, hogy levegőhöz jussunk, hogy éljünk, hogy dolgozhassunk. Én bizom benne, hogy ez az előirányzat ebben az esetben nemcsak záróköve lesz e^y keserves, balsorssal teljes múltnak, amelynek terheit ártatlanul nekünk, ennek a_ generációnak, kell viselnünk (Szomjas Gusztáv: Teljesen ártatlanul!), hanem egyben alapkövévé is fog válni egy eljövendő szebb időnek, amely után — mint a költő mondja —, buzgó imádság epedez százezrek ajakán! Mielőtt már most befejezném beszédemet, méltóztassanak még megengedni, hogy csak pár szóval kitérjek politikai hitvallásomra is. Az elmúlt általános választásokon, t. Nemzetgyűlés,^ a nemzeti, keresztény és agrár zászló alatt léptem választóim elé. Miután ezeknek az irányelveknek, szerény nézetem szerint, azóta sem az aktualitása, sem a jogossága, sem a szükségessége meg nem szűnt, sőt ha ez egyáltalában lehetséges, az csak fokozódott, és miután ma is az a meggyőződésem, hogy az ország rekonstrukciója csak ezeknek az irányelveknek együttműködésével lesz lehetséges (Ugy van! jobb felől-), ezek mellett a vezérelvek mellett ma is változatlanul kitartok. (Helyeslés jobb felöl.) Abban a biztos reményben és várakozásban, hogy azok mellett a kormány is kitart, politikájával szemben bizalomin al viseltetem és^ a költségvetési előirányzatot az általános, és részletes tárgyalás alap jául elfogadom. (Élénk taps és éljenzés a jobboldalon.) Elnök: Szólásra következik? Perlaki György jegyző: Szily Tamás! Szily Tamás: T. Nemzetgyűlés! Amikor első alkalommal rövid időre igénybe óhajtom venni a t. Nemzetgyűlés türelmét, engedje meg a t. Nemzetgyűlés, hogy elsősorban nem, egészen szorosan a költségvetéssel foglalkozzam. Több mint két esztendő óta ebben a teremben épen az ellenzéki oldalról nem hallottam mást, mint, hogy az egész országnak, az egész nemzetnek a boldogítása az általános, titkos szavazati jog lenne. Ez alkalommal le kívánom szögezni, hogy nekem szilárd meggyőződésem az, hogy az általános, titkos választójog alapján összegyűlt parlamentek hosszú életűek soha nem lesznek és a parlamentarizmusnak ez a formája, ha talán az én életemben nem is, de előbb-utóbb meg fog bukni. Ki kell jelentenem — ha talán egyedül vagyok is ezzel a véleményemmel, vagy ha talán igen kevesen vannak is ebben az országban, akik ezt a meggyőződést vallják —, hogy Magyarország felépítésének munkáját sokkal könnyebben elvégezhettük volna akkor, ha visszatértünk