Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.
Ülésnapok - 1922-349
622 A nemzetgyűlés 349. ülése 1924. évi december hó 5-én, pénteken. strükció, hogy ezeket megakadályozzák; holott nyilvánvaló, hogy ha siker koronázza az obstrukciót és ezáltal az obstraáló pártok kormányra jutnak, ugyanebben a kérdésben a kisebbségbe jutott párt obstrukeiójávai fognak szemben állni, (Ugy van! ügy van! jobbfelőlj amely a maga meggyőződéseihez époly szentséggel ragaszkodik, és amely ezt az állítólagos nagy veszélyt, amely a kérdés differenciájában merül fel, szintén el akarja hárítani. Egy obsírukeiónak tehát a szó teoretikus érteimében véve, sikere egyáltalán soha nem lehet, csak egy esetben — és ez volt a magyar parlamentarizmus baja —, amikor nyilvánvaló volt, hogy azok, akik obstruáltak a nemzeti követelmények elérése céljából, olyanokkal álltak szemben, akik velük tulajdonképen lélekben egyetértettek, (ügy van! ügy van! jobbfelöl.) Csak abban nem értettek egyet, hogy hasznos-e, célszerű-e a nemzetet olyan veszélyeknek kitenni, amelyek a korona és a nemzet ellentétéből származhatnak. (Élénk helyeslés és taps a jobboldalon és a középen.) Nyilvánvaló volt, t. Nemzetgyűlés, hogy az a többség, amely a maga álláspontját az obstrukcióval szemben védte, ha a kisebbség többségbe került, és ez a kisebbség a nemzeti követelmények terén bármit is el főig érni, azt ez a többség soha obstrukcióval megakadályozni nem fogja, (ügy van! ügy van! jobbfelöl.) De minden más kérdésben, t. Nemzetgyűlés, máskép áll a helyzet. Mert ha akár a választójog kérdésében, vagy bármilyen más kontroverz kérdésben, amely igazán a nemzetnek^ mélyreható nagy kérdése, ahol a nemzet jövőjének problémái dőlnek el, egyik párt obstrukcióval akarja diktálni a maga akaratát a többségre és sikerül neki a nemzet többségét megnyernie, akkor ez a többség is épen olyan jogosultsággal bír, hogy obstrukciót folytasson egy olyan véleménnyel szemben, amelyben végveszélyt lát, és lehetetlenné tegye a kérdés eldöntését, (ügy van! ügy van! jobbfelöl.) T. Nemzetgyűlés! Ez az a körülmény, és ez az a kivételes helyzet, amely tulajdonképen az obstrukeióból a magyar parlamentben hosszú időn keresztül egy nemzeti intézményt csinált. S ez az oka annak, hogy mikor a fejlődés folytán a választójog kiterjesztésére tért rá fokrólfokra a nemzet, akkor nem gondoskodott arról, hogy a választójog kiterjesztésével korelációban olyan házszabályok vezettessenek be, amelyek korrespondálnak azoknak a követelményeknek, amelyek a tágított választójogból folynak. T. Nemzetgyűlés! Vessünk egy pillantást erre a történelmi fejlődésre. A magyar parlamentarizmus utolsó 50 évének történetét ebből a szempontból három korszakra lehet osztani. Az első korszak tart 1867-től egészen a nemzeti küzdelmek megkezdéséig, a véderő-vitáig. Abban az időben — ahogy gróf Apponyi Albert magát kifejezte — azonos társadalmi rétegekből származó képviselők vitatták meg itt a magyar parlamentben az ügyeket; abban az időben valóban nem volt szükség olyan szigorú házszabályokra, mint később. Bekövetkezett a nemzeti küzdelmek kora, amely nézetem szerint tart a koalíció végéig. Itt is és abban az időben is még a régi választójog volt érvényben, s a házszabály-reform az obstrukció folytán került napirendre. 1904-ben Tisza István tette az első kísérletet arra, hogy az obstrukciót az általa javaslatba hozott házszabályokkal megfékezze. Ismeretes, hogy a kísérlet nem sikerült, hogy választásba kellett belemennie és hogy a választás rendjén a nemzet ellene döntött. A koalició uralma előtt s emlékezetes momentum nemzeti életünkben az akkori darabont-kormány, mert ez a kormány volt az, amely a választójog kérdését, mint olyan megoldandó problémát hozta előtérbe, amelynek segítségével a nemzeti küzdelmet le lehet törni, (ügy van! ügy van! jobbfelöl.), amelynek segítségével ebben a parlamentben olyan nemzetiségi többséget is lehet esetleg csinálni, amely a korona és a nemzet közti küzdelemben hasznára válhatik a korona pozíciójának. (lga%! ügy van! a jobboldalon.). Itt indul meg, t. Nemzetgyűlés, a magyar parlamenti történelemnek harmadik fázisa, megindul természetszerűleg a választójog kérdésének előtérbe kerülésével. Már a koalició alatt a választójog kiterjesztéséről gondoskodni kívántak, gróf Andrássy Gyula belügyminiszter javaslatát be is adta, de abból soha törvény nem lett. Utána Tisza István következett. Ö a választójogra nézve sem térhetett ki egy reform elől, megcsinálta az 1912. évi választójogi törvényt, azonban gondoskodott arról, hogy a választójog kiterjesztésével egyidőben a házszabályokba olyan intézkedések hozassanak be az 1913-ik évi házszabályok által, amelyek a technikai obstrukciót lehetetlenné teszik. Következett azután a háború alatt a Wekerle-kormány, amely 1918-ban a választójogot újból kiterjesztette, a házszabályok terén azonban már nem csinált semmit. Jött azután a forradalom, a forradalom után a Friedrich-kormány, amely 1919-ben választójogi rendeletével özönvizet hoz az országra (Úgy van! ügy van! jobbfelől.), házszabályreform terén azonban nemcsak hogy előre nem lép, hanem visszafelé lép. (Igás! ügy van! a jobboldalon.) Visszalép az 1908. évi házszabályreformra, amely sem a szóbeli, sem a technikai obstrukciót nem zárja ki. (Zaj a középen.) Ez volt a végzetes hiba, amely elkövettetett (Igás! ügy van! jobbfelől.), s amelyet egyes képviselő urak ál szeméremből, múltjukkal szemben azért követtek el, mert nem bírták el azt a terhet, hogy ők egy Tisza István által inaugurált, de annak dacára szükséges és ió házszabályt akarjanak. (Igaz! ügy van! jobbfelől.) Nyilvánvaló, hogy a korreláció a fejlődésben a Wekerle-kormány idejében szakadt meg, s a későbbi időkben ez a korreláció nemcsak hogy nem folytatódik, hanem visszafejlődés mutatkozik benne a házszabályok rovására. (ügy van! ügy van! jobbfelől.) Mármost t. Nemzetgyűlés, azt mondják, hogy a házszabálj^okkal nem lehet mindent meggyógyítani, és hogy ez nem egy panacea, amellyel parlamenti bajainkat el lehet intézni. Teljesen aláírom, csakhogy más következtetést vonok le belőle. Az bizonyos, hogy a házszabályreform nem panacea, amellyel a parlament bajait végkép orvosolni lehet, mert hiszen a szenvedélyek kitörésének semmiféle házszabályokkal egyes pillanatokban gátat vetni nem lehet. Azt állítom azonban, hogy házszabályok nélkül pedig egészen bizonyosan nem lehet ezeket orvosolni, (ügy van! jobbfelől.) A házszabályok reformja szükséges, hogy itt fékentartsunk a szenvedélyeken kivül olyan tudatos politikai törekvéseket, melyek a házszabály résein keresztültörve, a maguk kisebbségi terrorjának érvényt akarnak szerezni. (Taps a jobboldalon.) Ebből a szempontból a főkövetelmény kettős: az egyik az, hogy ugy a technikai, mint a beszélő-obstrukció lehetetlenné tétessék, a másik pedig, hogy a Ház fegyelmi szabályzata ugy dolgoztassák át, hogy
