Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.

Ülésnapok - 1922-349

612 A nemzetgyűlés 349. ülése 1924. évi december hó 5-én, pénteken. függ- az a nagy elvi kérdés, hogy a vita bezárható-e, vagy nem! Következetesség ez, L Nemzetgyűlés, vagy pedig nem következetlenség! Méltóztassék megengedni, hogy ezzel a dologgal végezve, tovább folytassam idevonatkozó észrevételeimet. Rassay Károly 1. képviselőtársam, tegnap a sajtóról nyilatkozott és idevonatkozóan én egy közbeszólást tettem. Nevezetesen ő is helyesen utalt arra, hogy a nemzetgyűlés hitele az országban — fájdalom — nagyon alászállt. A házszabályrevízióra való törekvéseknek is egyik célja, hogy a nemzetgyűlés nívójának emelését elérjük. De talán nem egyedül a nemzetgyűlés az, amely saját nívóját és tekintélyét lerontja. Erre vonatkozóan Rassay képviselőtársam tegnap arra célzott, hogy a sajtónak — fájdalom, melyik sajtónakt — a saját magunk sajtójának —, a magyar sajtónak ebben szintén része van. Bátor voltam erre azt a megjegyzést tenni, hogy itt kivétel nincs és igen t. barátomnak és képviselőtársamnak a lejbzsurnálja sem kivétel bizonyos tekintetben. Tartozom megmondani és megmagyarázni azt, hogy miért nem. (Rassay Károly: Halljuk!) Mindenekelőtt méltóztassék összehasonlítani a magyar sajtót a külföldi sajtóval, legalább azzal, amelyet nekem van szerencsém ismerni, az osztrákkal, némettel, franciával, vagy olasszal s akkor azt méltóztatik látni, hogy a parlamenti üléssel olyan végtelenül nagy részletességgel és nagy kiterjedésben egyik külföldi sajtó sem foglalkozik, mint a magyar, (Ugy van! a jobboldalon.) Miért van ez! Mert ez a legkényelmesebb. Nincs ennél kényelmesebb. Bocsánatot kérek a t. sajtótól, de én magam is voltam újságíró — néha most is írogatok —, felelős szerkesztő is voltam, tehát gyakorolhatok bizonyos kritikát e tekintetben. Nincs annál kényelmesebb, mint ha elküldöm a képviselőházba az igen t. tudósítókat és onnan azok szenzációs cikkeket hoznak. Ez a legkönnyebb dolgok közé tartozik. A magyar sajtó egy része, kétségtelenül a komoly része — és nincsenek is kevesen e tekintetben — teljesen öntudatlanul, jóhiszeműen működik szerény felfogásom szerint a nemzegyülés tekintélyének lerombolásán. Ezek közé tartozik azt hiszem, igen t. képviselőtársam lapja is. Nevezetesen mi van itt! Nem hamis kritikája a nemzetgyűlésnek, sem elferdített tudósítás (Rassay Károly: Ez a veszedelmes!), hanem az, hogy még sem hozzák hű szellemben a nemzetgyűlés tanácskozásának lefolyását, mert számtalan esetben tapasztaltam és tapasztalhatták mások is t. képviselőtársaim közül, hogy abban az esetben, ha itt komoly vita folyik négy órán keresztül és abból tiz perc szenzáció, abban az esetben a tíz perc szenzációt az összes lapok hasábokon és hasábokon át hozzák, ellenben a komoly részletes vitáról a lapok rendesen kivétel nélkül inkább hallgatnak. (Ugy van! Ugy van! — Hedry Lőrinc: Két sort hoznak! — Barthos Andor: Az Est pedig tüntet! Most egyáltalán nem közli a tanácskozásokat! — Maday Gyula: Kötelezni kellene őket a tárgyilagos tudósitásra!) Tisztelt Rassay barátom és képviselőtársam lapjáról is ezt voltam bátor mondani. (Rassay Károly: Nem vállalom most sem! Ami megtörtént, azt meg kell irni, de tendenciával nem szabad dolgozni!) Véleményem szerint tendencia az, ha egy nemzetgyűlési ülésről, amelyen 4 óráig folyt a vita s abból 3, vagy 3 és fél óra volt a komoly tanácskozás, a lap mégis hasábokat szentel a szenzációknak, piszkol^dásoknak és szemtelenkedésekuek, a komoly vitáról ellenben 3—4 soros cikkben emlékezik meg, amint azt megteszik kivétel nélkül akármelyik oldalon. (Barthos Andor: Azt is elferdítve! — Mokcsay Zoltán: Meg kell rendszabályozni! — Zaj. — Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Legyen szabad azt a kérdést intéznem a. sajtóhoz — és kérem, hogy az igen t. Nemzetgyűlés ezt a kérelmemet támogassa és helyeselje —, ismerje el, hogy ez nem helyes magyar sajtópolitika és nem helyes felfogása a nemzet érdekeinek. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Azt kérem a t. sajtótól, hogy méltóztassék a külföldi sajtóra tekinteni és meglátni azt, hogy a külföldi, különösen a komolyabb külföldi sajtó a nemzetgyűlés piszkát nem szokta még jobban kiteregetni. (Barthos Andor: Itt is megvan a példa! Ott van a Pester Lloyd!) Van azonban a magyar sajtónak egy másik része is s ez a rosszhiszemű; az a sajtó, amely — amint arra igen jól mutatott rá igen t. barátom — öntudatosan, szándékosan működik azon, hogy a parlamenti életet befeketítse, lehetetlenné tegye, hogy annak összes bizottságait, minden egyes képviselőjét lehetetlenné tegye. Itt persze már politikai pártok, egész más világeszmék vannak, hogy általában az egész parlamentarizmust diszkreditálják és azt bizonyítsák be, hogy az egyszerűen életképtelen. Pedig állitom azt, hogy egyedül a parlamentarizmus az, amelyből egyáltalában kifejlődhetik majd egy későbbi időpontban — mert hiszen, hogy normális állapotok nincsenek, azt, ugy hiszem, a 13 próbás kormánypárti képviselő urak sem fogják tagadni — a közszabadságoknak az az ideálja, amelyben az összes nemzeti szükségletek a régi közszabadságok levegőjében fejlődhetnek és virágozhatnak. Legyen szabad most még valamire hivatkoznom, nevezetesen a politikai divatokra. Ma — ha szabad magam ugy kifejeznem — különös politikai divatok vannak. Regényt is írtak már erről (Rassay Károly: Az legalább jó volt, de a divat rossz!), kitűnő regény volt, de a politikai divatok a tekintetben is megvannak nálunk Magyarországon, hogy bizonyos politikai eszmék, sajnos, könnyedén felvetődnek, mint a divat. Néha ez a divat teljesen eltakarja a legcsinosabb bokákat is, máskor pedig már szinte a szemérmetlenségig megy. Ezek a politikai divatok is olyanok. Fájdalom, divatok és jönnek-mennek, röpülnek. Ennek nem volna szabad igy lennie. E politikai divatok közé tartozik — mert vannak visszatérő divatok is — az, hogy egyszerre csak ismét jelszó lett, hogy : Angliában igy van, Angliában ugy van. Még jó, hogy nem Dániára hivatkoznak. Mindenki jogot vesz magának arra, hogy teljesen egyoldalulag, kiszakítva bírálja el nem az angol, hanem a magyar dolgokat, s azután Angliából példákat hozzon ide s az angol parlamentarizmusból vett példákkal bizonyitson, az angol parlamentarizmust kvázi bizonyítási anyagnak használja fel — ha szabad igy mondanom. Nem akarok ezzel itt foglalkozni, csak egyetlenegyet legyen szabad mondanom; hivatkozhatom e tekintetben gróf Tiszai Istvánra, akinek idejében szintén nagyon divatosak voltak az angol dolgok. A sok mindenféle angol idézetre és egyebekre, amelyeket nagyon előkelő helyről is elébe tártak, egyszer a követ-