Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.

Ülésnapok - 1922-349

604 A nemzetgyűlés 349. ülése 1924. évi december hő 5-én, pénteken. hogy a .szociáldemokrata pártot — hiszen arról van szó, mert az ellenzék többi része csupán szimpatikus sztrájkot rendez jelen alkalommal —, mint egészet, ezen sajnálatos jelenségek kez­deményezés terén nem terheli felelősség', mert neon a szociáldemokrata párt volt az, amely a maga egészében kezdeményezte volna ezeket a sajnálatos jelenségeket. Nem akarom egyes képviselő urak magatartását semmiképen kri­tika alá venni, nem akarok semmit sem levonni azokból a helytelenségekből, amelyek akkor, történtek, csak a pártnak mint egésznek maga­tartását akartam kellő világításba helyezni avégből, hogy ezáltal is elősegiteni igyekezzem azt az animuszt, amely szükséges ezen sajnála­tos helyzet eliminálásához. Másik előzetes megjegyzésem vonatkozik Kassay mélyen t. képviselő urnák tegnapi mé­lyen jár/) fejtegetéseire. Egy kérdésben ellene kell mondanom. Az igen t. képviselő ur a vál­takozó kormányrendszerről és a parlamenti váltógazdaságról tett nagyon tanulságos kije­lentéseket, amelyeket mindenképen aláirok. Senki nálam jobban nem tudja bámulni azt a nagy művészetet, amely az angol politikában megnyilvánul, hogy Anglia politikai élete az általános választójog ellenére sem foszlik szét apró pártoeskákra, hanem meg tudja tartani a nagy kormányképes váltakozó pártok rendsze­rét* Azt is elismerem, hogy volt idő Magyar­országon az alkotmányosság bekövetkezte után következő évtizedekben, amidőn a parlamenti váltógazdaság hiánya igenis éreztette minden hátrányát annál a körülménynél fogva, hogy egy igen tekintélyes párt, amelynek nagyon kiváló és különben kormányképes tagjai vol­tak, évtizedekig- nem juthatott már elvileg sem kormányra, hogy már elvileg ki volt zárva kormányképességük, mert a 48-as párt prog­ramja homlokegyenest ellentétben állott az al­kotmánnyal, az alkotmánynak a dualizmusra vonatkozó alaptételeivei. Akkor megérthető volt az, hogy több évtized elmulta után előbb nyugtalanság, később elégedetlenség, azután az az ellenállás fejlett ki annak a pártnak ke­belében, amely a A r égén obstrukcióban csúcso­sodott ki. A mai helyzetre egyáltalában nem alkal­mazható ez az analógia, mert hiszen mai alkot­mányunkkal egy pártnak programja sem áll homlokegyenest ellentétben. Mai alkotmányunk nem ipso facto, eleve kizárőja bármely párt érvényesülésének. Ma nem lehet azt mondani, hogy ipso facto kormányképtelen valamely párt, hanem igenis az illető párt feladata, hogy rábeszélés, meggyőzés utján igyekezzék a maga számát olyképen szaporitani, hogy kormány­képes lehessen. De még ha volna is olyan párt, amelyet az alkotmány már eleve, ipso facto kormányképtelenné tesz, akkor is sokkal rövi­debb idő folyt le ujabb politikai éránkban, t. i. az összeomlás után következett ujabb időszak óta, semhogy ez a rövid idő bármiképen is, még pszichológiailag is indokolttá tehetne bár­minemű szenvedélyfellángolást a miatt, mert valamely párt nemi tud érvényesülni, nem tud kormányra jutni. A magam részéről tehát a parlamenti váltógazdaság hiányát, mint a jelen válság egyik előidéző okát nem tudom elismerni, bár­miképen elismerjem különben Rassay t. kép­viselőtársamnak a parlamenti váltógazdaság előnyei tekintetében kifejtett álláspontját. Ezen előzetes megjegyzések előrebocsátása után bátor leszek áttérni tárgyamra, a szóban­forgó javaslat tárgyalására. Az önfegyelmezés olyan erény, amely a kultúrával jár együtt. Ha minden állampolgár­tól megköveteljük azt, hogy önmagát fegyel­mezni tudja, hogy önuralomra képes legyen, hogy szenvedélyeinek minden gát és korlát nél­kül ne engedjen szabad folyást, hogyne kellene megkövetelnünk ezt az önfegyelmezést a par­lamenttől, a, nemzeti szuverenitás letéteménye­sétől, az államhatalom gyakorlására hivatott nemzeti képviselettől? (Ugy van! Ugy van! jobbfelől.) Az előttünk fekvő reformjavaslat semmi egyebet nemi kivan elérni, mint csupán csak azt, hogy az önfegyelmezésnek azt a mértékét, amelyet a legutolsó, a legkisebb állampolgár­tól is megkövetelünk, önmagára is alkalmazza a parlament. Mert ha a parlament minden fék­telenséget megenged magának, akkor a hata­lomgyakorlás hatalmi tobzódássá fajul, mint ahogy egyáltalában minden hatalomgyakor­lás, amelynek nincs féke, amely önmérséklei nélkül való, visszaéléseknek lesz forrása. A nemzet avégből ruházza át hatalmát képvise­letére,^ hogy ez a képviselet a nemzet egyeteme érdekébe» éljen a hatalommal, nem pedig avégből, hogy visszaéljen azzal. Már pedig, ha önfegyelmezés nélkül gyakorolja a hatalmat a hatalom birtokosa, ez már visszaélés a hata­lommal. Az pedig- csak fokozati különbség, hogy ez a visszaélés csupán a nemzet idejének elfe­csérelésére szoritkozik-e, vagy pedig a nemze­tet súlyosan kárositó konkrét cselekményekben nyilvánul-e meg. (Ugy van! Ugy van! jobbfe­lől.) Ha a parlament az önfegyelmezés józan mértfákét nem alkalmazza önmagára, akkor ezzel annak a nagyon veszedelmes teóriának ad tápot, hogy a hatalommal nem jár együtt a felelősség. Márpedig jaj annak a társadalom­nak, amelyben ilyen felfogás érlelődött meg! A nemzet érdekében való emelkedett, önzet­len nagy munkásságot kifejteni nem képes parlament nem tarthat számot a nemzet tisz­teletére. Mert mát tiszteljen a nemzet, ha maga a főhatalom gyakorlására kiválasztott szerve­zete nem méltó a tiszteletre, a megbecsülésre! Kire, mire tekintsen fel a nemzet, kitől, mitől várjon a köz érdekében való önzetlen munkál­kodást, ha maga a szuverenitás letéteményese sem érdemes a tiszteletre, a bizalomra, a meg­becsülésre? A nemzet érdekében való önzetlen munkál­kodásra nem képes parlament — amint mon­dám — nem tarthat igényt a nemzet tisztele­tére, sőt a maga tekintélyének aláásásával egyenesen utat mutat a tekintélyek egyetemes lejáratására, Márpedig, mélyen t. Nemzet­gyűlés, soha nagyobb szükségünk nem yolt a tekintélyek tiszteletére, mint most, a mostani mostoha korszakban, amidőn a hosszú világ­háború és a nyomában járó igazságtalan és erőszakos békék annyira megrenditették az er­kölcs uralmába vetett hitet, annyira ingado­zókká tették a közerkölcsöket, és annyim alá­ástak mindenféle tekintélyt. (Ugy van! Ugy van/ a jobboldalon.) Erkölcsi nagy ^kártevése tehát a parlament fegyelmezetlenségének a te­kintély elvének lejáratása. De még az erkölcsök­ben okozott pusztításoknál is sokkal nagyobb kártétele a parlament fegyelmezetlenségének az a következménye, hogy a fegyelmezetlenséggel feltétlenül együttjáró munkátlanság, vagy legalább is nagymérvű lecsökkenése a munka­eredménynek, feltétlenül a nemzet életérdekeit

Next

/
Thumbnails
Contents