Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.

Ülésnapok - 1922-347

568 'A nemzetgyűlés 347. ülése 1924. beszédekre még akkor nem vonatkozott«. Angliában a beszéd teljes szabadsága csak később fejlődött ki, bár régen, a középkorban, míg Magyarországon a szólásszabadság joga mindig megvolt. A történelemben a legelső ilyen eset, melyet ma klotürnek nevezhetnék, a magyar íendi országgyűlésen határoztatott el. 1495-ben Ulászló második dekrétuma, amikor az országgyűlés egybegyüléséről rendelkezik, konstatálja: »Megtörténik az, hogy egyesek hosszú beszédekkel, egyesek csupa beszélgetésekkel, egyesek elkésessél kihúzzák az időt, ami folytán meghamisittatik a nemzeti akarat, mert a szegényebbek eltávozni kénytelenek. Rendeli, hogy ezután minden ebből eredő alkalmatlanságot eltávoztassanak. Határoztuk, hogy jövőre, midőn Őfelsége valamely országgyűlést találna hirdetni, vagy más tanácskozásokat találna tartani, Őfelsége miután előbb a főpapokat és báró urakat, meg a többi tanácsosait összehívta, naponkint minden egyes tanácskozás mellőzésével mindenekelőtt azokat az ügyeket és körülményeket terjessze Őfelsége tanácsosai elé, amely végett az országgyűlést megtartatni rendeli.« Ez az első szabály, első ügyviteli rendszabály, amely igy folytatja (olvassa}: »És ők, miután azokat megalkották és minden magándolguk és ügyük abbanhagyásával, egyedül csak az elébük terjesztett ügyekről tanácskozzanak, határozzanak és végezzenek csendesen, mérséklettel és komolysággal. Ha pedig köztük valami nézeteltérés keletkeznék —diserepancia oriretur—, akkor Őfelsége főajtónállómestere, akinek az ily ügyek tárgyalása végett velük együtt jelen kell lennie, csendet parancsolván, mindenkinek szavazatát egyenkint kérje ki.« Mi ez, ha nem egy fajtája a klotürnek arra. hogy a tanácskozások bevégeztetvén, határozatok jöhessenek létre? Ugyancsak a régi magyar jogban 1723-ból van egy intézkedés, szigorú, erős fegyelmi szabály, amely a sértegetést, egymás gyalázását lehetetlenné teszi, mert »akik ilyesmit elkövetnének, azokat harmadnapra megidézzék és felettük a királyi Ítélőtáblán ítéletet hozzanak«. De ime tárjuk fel a 48 objektiv történelmét. 1848-ban. amikor a Ház összejött, kiküldött egy 9 tagú bizottságot — és itt fel fogom olvasni a bizottság tagjainak nevét, hogy lássa mindenki, hogy azok az akkori klasszikus liberalizmusnak zászlóvivői voltak. Pázmándy Dénes, Kazinczy Gábor, Ghíczy Kálmán, Pálffy János, Nyáry Pál, Teleki László, Irinyi József, Bezerédy István és Deák Ferenc küldettek ki, hogy készítsenek a népképviseleti alapon összeült országgyűlésnek házszabályt. A 9es bizottság el is készült munkájával, melynek 59. §-a igy szól (olvassa): »A Ház a tárgyalást bezártnak nyilváníthatja, ha azt az elnök vagy 10 tag indítványozza. Ezen esetben a tárgyalás bezárása mellett és ellen csakis egy tag emelhet szót mindkét részről külön-külön.« Ha mi egyszerűen Deák, Pázmándy, Teleki és Irinyi indítványával jöttünk volna, akkor sokkal szigorúbb házszabálymódositó javaslatot kellett volna tennünk, mert hiszen a bizottsági javaslat sokkal nagyobb mérsékletet tanúsít, mint Deák liberális javaslata, mely arról is intézkedik, hogy (olvassál: »A budapesti nemzetőrségből a Ház minden ülésére nemzetőrök rendeltetnek, akik az elnök intézkedése szerint a rendre felügyelnek Szükség esetén a parancsnokokhoz intézendő irott rendelet által a törvényhozás biztosítására az egész helybeli, mind nemzetőrségi, mind katonai fegyveres erővel rendelkezik az elnök saját felelősségére.« Végtelenül érdekes a házszabályok felett folyt magvas vita. Egy hét alatt letárgyalták a javaslatot és mégis, mielőtt a klotür-szakaszt elfogadta volna a Ház, ismételten kifogásolták, hogy »a Ház tudja mit akar, sok a beszéd. Eláll S Eláll !« évi december hó 3-án, szerdán. és ezért az elnök kinyilvánította, hogy : »Mind* addig, amíg valaki kinyilatkoztatja, hogy a szóról lenem mond, nekem nincs hatalmamban a kérdést feltenni, hanem, ha a Ház elhatározza, hogy szavazás legyen, akkor igenis.« Erre Szász Károly a következőket mondta (olvassa): »Én balvéleménynek tartom, — úgymond — hogy a bejelentett szónoktól függene lemondani vagy le nem mondani a szólás jogáról.« Hivatkozott ezután arra, hogy az 59. § még elfogadva nincs, de ő kivan a legelső lenni a 10 közül, aki a határozat berekesztését indítványozza, mire az elnök a kérdést igy tette fel (olvassa): »Azt gondolom, miszerint a tárgy két nap alatt annyira meg van vitatva és kimerítve, hogy ámbár többen vannak felírva, szavazás alá lehet azt bocsátani. Egyébként a szólástól senkit elzárni nem akarok.« A Ház nem fogadta el az 59. §-t Deák fogalmazásában, mert — amint ez az akkori vitából kitűnik — kevésnek tartotta a 10 embert arra, hogy a vitát bezárhassa, és ezt a Ház többségére bizta, ugy hogy a 48-as végleges házszabály idevonatkozó része igy hangzik (olvassa): »Szavazásra a többség beleegyezésével az elnök teszi fel a szót.« Azért voltam bátor ezt a történelmi fejtegetést előrebocsátani, hogy, ha abban az időben, amikor a háború küszöbön állott, amikor a rendi országgyűlés helyett népképviseleti országgyűlés szerveztetett, amikor a legfontosabb alkotmányjogi javaslatok gyors tempóban jöttek az országgyűlés elé, amikor a nádori állás helyett ministeri állás felelősséget kellett^ állítani, azok, akik ezt szervezték, akik annak idején a nemzet bizalmának letéteményesei voltak és ma is a történelem nagyságainak ismertetnek el, ha azok nem féltek attól a veszélytől, hogy a szólásszabadságot a klotür sérti, akkor, azt hiszem, nekünk sem szabad ettől félnünk. Mert — mint kimutattam — a klotürt annak idején behozták, és hogy nem alkalmaztatott, az azért történt, mert az az országgyűlés olyan magas nivón állt, hogy a sor rá nem került. Ez azonban nem teszi meg nem történtté azt, hogy a 48-as magyar házszabályok a klotür bizonyos formáját és a karhatalomnak nagyon erős alkalmazását igenis ismerték. Később visszatérés volt onnan, mert nem volt szükség ez eszközök alkalmazására és a nemzet ismételten rálépett arra az útra, hogy a házszabályok kérdésével egyszer már elkészül, amikor a szükség ezt urgenssé tette. Szomorúan kell azonban ma konstatálnom, hogy ebben a tekintetben megint visszacsavartatott az idő folyása ugy, hogy ma újra foglalkozni kell ezzel a kérdéssel, amikor pedig minden indok agyon van már csépelve, mert az élet megmutatta annak szükségét; újra kell a kérdéssel foglalkozni, amelyet személyi sérelmek miatt presztizse-kérdésből utasítottak vissza. A kormányt abban a helyzetben tovább tartani nem lehet, hogy, ha komolyan veszi saját felelősségét, a leglehetetlenebb helyzetbe jusson azért, mert ha szükségesnek tartja is egy nagy szerves javaslat meghozatalát, hipokrizis nélkül nem mondhatja, hogy ebben a Házban organikus nagy munkát keresztül tudna vinni olyan időben, (Ugy van! jobbfelől.) hogy az még akkor aktuális legyen, hogy ne következzék be a házszabályok miatt az, amire Deák hivatkozik, hogy »a Junktim tette lehetetlenné, mert az idő múlott.« Nem lehet itt rendes munkát végezni akkor, amikor kivonulások, zajongások, deklarációk, elvfentartások, féligazságok mind csak önző napi párttaktikát fednek el, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) amikor annyira túlteng a párttaktika a túlsó oldalon, hogy az elfogulatlan szemlélő már nem is tudja, vájjon taktikai játékoknak vagy elveknek küzdőhelye a parlament, mert