Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.

Ülésnapok - 1922-345

538 A nemzetgyűlés 345. ülése 1924. évi december hó 1-én, hétfőn. lehet. Ám jöjjön klotürös házszabály, de előbb leg-yen meg* ennek három előfeltétele: a törvénybeiktatott általános, egyenlő, titkos választói jog, a törvénnyel biztosított tiszta választási eljárás és az elnöki pártatlanságnak feltétlen biztosítása. (Kiss Menyhért: Ez az!) Helyezkedjék a kormány a titkos szavazás álláspontjára, amely a lelkiismereti szabadságnak és a tiszta választásnak legfőbb biztositéka, törvény utján gondoskodjék arról, hogy a mindenkori többség létét ne erőszaknak és korrupt választásnak köszönhesse, hanem uralma erkölcsi alapokon, a népakarat hamisítatlan megnyilatkozásán nyugodjék és végül nyújtson abszolút garanciát arra, hogy az elnök hatalmát mindig és mindenkor politikai szempontoktól mentesen csak az igazságot keresve és lelkiismeretére hallgatva gyakorolja. Amig* ezek a feltételek nincsenek meg, addig Dar az előttünk fekvő törvényjavaslatnak azokat a rendelkezéseit, amelyek a parlamenti illemnek és etikának, a parlament méltóságának és színvonalának szolgálatára állanak, örömmel üdvözlöm és készséggel megszavazom, mégis mivel a javaslat egyéb vonatkozásaiban nemcsak a szólásszabadság visszaéléseit akarja megszüntetni, hanem a szólásszabadságot, ha nem is elkobozni, de mindenesetre korlátozni akarja, az előttünk fekvő törvényjavaslatot sajnálatomra általánosságban sem áll módomban elfogadni. A sokszor idézett Beák Ferenccel, a haza bölcsével tartok, aki azt mondotta, hogy ha a beszélőnek feje felett cérnaszálon függ a hóhérpallos és lia még a cérnaszálat is elvágni annak áll hatalmában, kinek tettéről szólni kell: akkor megszűnt a köztanácskozás, megszűnt minden törvényhozás! (Taps half elől.) Elnök: Szólásra következik? Forgács Miklós jegyző: Karafiáth Jenő! Karafiáth Jenő: T. Nemzetgyűlés! Az előadó ur értékes előadásában célzott az angol parlamenti élet egyes főbb eseményeire, és előttem szóló Griger Miklós t. képviselőtársam is beszéde elején kijelentette, hogy tulajdonképen parlamentarizmus ma csak Angliában van. Engedtessék meg nekem, aki nemzeti érdeknek tartom, ^ hogy a házszabályoknak szőnyegen fekvő kérdése a legnagyobb tárgyilagossággal és a legnagyobb körültekintéssel nyerjen mielőbb végieges elintézést, hogy a kérdés hisztorikuinával kizárólag és speciálisan ang-ol szemüvegen keresztül részletesebben foglalkozzam. (Halljuk! Halljuk!) Washington György, akit az 1789-es emlékezetes dátum szólított a respublika élére, és aki kétségtelenül a világtörténelem egyik legnagyobb alakja volt, mondotta, egyszer épen a függetlenség visszaszerzésének tapasztalatai alapján, hogy az emberek a boldogságukra leg-al kai inasabb rendszabályokat sem fogadják el és teljesitik kényszerítő eszközök közbeujötte nélkül. Azt hiszem ezt a bölcs és kétségkívül tiszteletreméltó élettapasztaláson alapuló tény megállapítást a magyar viszonyokra nézve is nyugodtan elfogadhatjuk. Az angolok nem is skrupulizáltak sokat, amikor cselekedni kellett. Soha sem riadtak vissza kényszerítő eszközök igénybevételétől, amikor annak szükségét látták. Nem riadtak vissza a kényszerítő eszközök igénybevételétől akkor sem, amikor a szólásszabadsággal való visszaélés veszedelme merült fel az angol parlamentben. A magam részéről egy darab parlamenti történelmet óhajtok bemutatni — szinte filmszerűen — annak a parlamentnek belső életéből. amely a szólásszabadságot talán minden nemzetnél nagyobbra becsülte, de amely ugyanakkor a szólásszabadsággal való visszaélés veszedelmét is mindenkor kellően értékelte. Ez a veszedelem szerintem nálunk is fenforog, pedig a nemzeti érdek a parlamentarizmusnak mielőbb nyugodt mederbe való terelését kívánja. (Ugy van ! Ugy van !) Magyarország azonban, ahol egyébként oly szívesen és oly sokat szeretnek hivatkozni a külföld, respektive Anglia példájára, ezen a téren a veszedelem komolysága ellenére sem — és épen erre akarok rámutatni, ezt akarom főként kiemelni — a korral együtt nem haladt. Ennek természetes oka azonban kézenfekvő. A mi szerencsétlen és évszázadokon át Ausztriától íüggfí helyzetünk az ország függetlenségének eléréséig noli me tangere-nek tekintette mindazokat az erődítéseket, amelyek az annyiszor oly ripőkül támadt nemzeti érzés védősáncai lehettek. Ily védőbástyája volt a nemzetnek az elnyomásra törekvő Ausztriával szemben a parlamenti házszabály is, amelyhez a mindenkori kormányzat félve nyúlt és amelynek megváltoztatása ellen az in illó tempore nemzeti alapon álló ellenzék szívvel-lélekkel tiltakozott. Ezek a tiszteletreméltó indítóokok azonban, az idők múlásával, a valóságban ugyan — fájdalom — elszomorító képet nyújtó, de elvégre mégis tényleges függetlenségünk elérésével teljesen elvesztették nemzeti jelentőségüket. Trianonnal a helyzet teljesen megváltozott. Ma épen az ellenkező végletnek úgyszólván kizárólagos mentsvárai lehetnek egykönnyen azok a paragrafusok, amelyek valamikor a legszentebb érzés, a legtisztább nemzeti akarat és a legtiszteletreméltóbb nemzeti szellem legerőteljesebb biztosi tékái voltak. (Ugy van! Ugy van !) Hogy miért akarok foglalkozni speciel! az angol parlamenti élettel, ezt érthetővé teszi egyfelől az a körülmény, hogy amióta a XVIII. század derekán Montesquieu „Esprit de Lois" című munkája, vagy valamivel később r Do Lohne svájci tudósnak Angliáról szóló értékes műve megjelent, azóta egyre több és több hivatkozás történik Angliára, egyre intenzivebb az érdeklődés a kontinensen az angol alkotmány iránt. És nálunk is egyre többször hivatkoznak az ang-ol alkotmányra, melynek egyik közismert alaptétele a „Kings dö not wrong" fejezi ki talán legtalálóbban az angol alkotmány igazi szellemét. Ahol az alkotmányosság másik alaptétele a imiinisteri felelősségen nyugvó parlamentarizmus. Ahol a „Rex régnât, sed non gubernat" elve — amely ugyan a XVI. századbeli lengyel országgyűlésből szállt világgá, s amelyet Thiers csak ismételt és átültetett franciába — olyan gyönyörű formában nyert, megtestesülést. Ahol ezer év kristálytiszta históriájára lehet hivatkozni, s akikről szinte irigykedve olvashatjuk, hogy Gneist azt Írhatja fel könyve címére: „Das englische Parlament in Tausendjährigen Wandlungen". Ami a parlamenti jogot illeti, magani részéről sem vallhatok mást, minthogy az, épen ugy mint a közönséges jog, élő és folyton fejlődő szervezet, amely tehát nem zárható béklyóba. Ebből folyik, hogy aszerint módosítható és aszerint változtatható, amint azt a cél megkívánja. Mi a cél, t. Nemzetgyűlés? A cél, ugyebár, a parlamenti tanácskozótestületnek megadni a lehetőséget, hogy akaratát kifejezhesse. A cél