Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.

Ülésnapok - 1922-345

5â8 A nemzetgyűlés 345. ülése 1924. évi december hó 1-én, hétfőn. határozó, önmegkötő tevékenységet, amely abban áll, hogy az illető szuverén testület megállapítsa az ő tanácskozási és ügyrendjét. Ez az önirányító tevékenység az illető törvényhozó testületnek annyira esszenciális, annyira lényeges tulajdona, hogy enélkül az illető törvényhozó testület fogalmilag el sem képzelhető. Fogalmi attribútum az, és abban a pillanatban, ha ezt nem ismerjük el, ha kétségbe vonjuk az illető törvényhozó testületnek azt a jogát, hogy önmaga állapitea meg tanácskozási rendjét, abban a pillanatban egy igen veszedelmes térre léptünk, mert rátértünk annak az álláspontnak terére, hogy nem ismerjük el az illető törvényhozó testületnek szuverenitását. (Ugy van! a jobboldalon.) Nem tisztán önérzeti kérdése tehát ennek a nemzetgyűlésnek és ennek a többségnek részéről, ha magának vindikálja azt a jogot, hogy tárgyalási rendjét, házszabályait megállapítsa. Sokkal mélyebben járó tétel ez, mert csak azzal, hogy ezt a jogot magának vindikálja, tudja a maga részére biztosítani a/t az erkölcsi alapot, amely erkölcsi alapra szüksége van minden törvényhozásnak, minden többségnek. Amikor tehát ez a nemzetgyűlés, üh-tve annak többsége ragaszkodik a saját tárgyalási rendjének, ügymenetének szabályozásához, tulajdonképen csak következtetés magához. Ismétlem, ez nem önérzeti kérdés, hanem olyan kérdés, amely szorosan összefügg a jelenlegi nemzetgyűlésnek, a nemzetgyűlés többségének erkölcsi létalapjával, mert abban a pillanatban, mihelyt elismerné annak a tételnek a jogosultságát, hogy feltételekhez kötött vagy egyáltalán vitatható ez a joga, saját magának halálos Ítéletét mondaná ki és elveszítené minden erkölcsi létalapját. (Ugy van! Ugy Van! a jobboldalon. — Kiss Menyhért: Azt majd a nemzet fogja megmondani!) Ezen az igazán tisztán általános elméleti és jogfilozófiai megállapításon tulmenni nem akarok. Nem akarok most pártpolitikai szempontból bedobott jelszavakat taglalni, nem akarom taglalni azokat a szempontokat, amelyeket junktimba hoztak a nemzetgyűlés házszabályainak kérdésével. (Helyeslés a jobboldalon.) Levezettem ezt tisztán, minden személyes és pártpolitikai él nélkül, a nemzetgyűlés szuverenitásának fogalmából és ismételten leszögezem azt a tételt, hogy az a törvényhozó testület, amely azt az ő szuverén jogát, hogy a saját tanácskozási rendjét sponte sua megállapitsa, vitatni engedi, abban a pillanatban elvesztette létjogosultságát és jogát arra, hogy a nemzet sorsát továbbra is intézhesse. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Ezek előrebocsátása után engedtessék meg íiekem, hogy egészen rövid visszatekintést nyújtsak a most benyújtott javaslat előzményeiről. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Sokkal messzebb mehetnék, mint amennyire fogok menni. Én t. i. csak az első nemzetgyűlés alakulóülésétől indulok ki, mert az ettőlfogva eltelt időtartam nélkülözhetetlenül szükséges arra, hogy a probléma minden oldalról kellő módon megvilágittassék. De meg vagyok győződve arról, hogy az ig*en t. Nemzetgyűlésnek számtalan olyan tagja van, aki ezt a kérdést mélyebben visszanyúlva fogja taglalni, mert a magyar parlamentarizmus XX. századbeli történetétől teljesen elválaszthatatlan a házszabályjog vitájának a kérdése. Ha elő méltóztatnak venni a nemzetgyűlés könyvtárából azokat u vastag naplókat, amei lyek magukban foglalják az akkori igen magas színvonalú vitákat, meg méltóztatnak állapithatni azt, hogy ezt a kérdést igen szélesen kitaposott utón tárgyalták már s hogy az igen magas színvonalú vitáknak igen nagy kvalitású államférfiak kogniciójának, beszédének tárgya volt. Ha ezeket a beszédeket, ezt az egész anyagot fel méltóztatnak kutatni tárgyilagos szemmel, tárgyilagos módon, csak arra a meggyőződésre méltóztatnak juthatni, amely j meggyőződésre jutott a bizottság és amely meggyőződés ebben a jelen benyújtott javaslatban nyer kifejezést. (Az elnöki széket Huszár Károly foglalja el.) Én azonban nem megyek annyira vissza. Rövid akarok lenni és tisztán az 1920. évi nemzetgyűlés február 18-iki alakuló üléséből indulok ki. Akkor tétetett az elnöki székből egy kétségkívül igen komoly, igen korrekt, nagy államjogi következményekkel járó nyilatkozat. , Az 1920. évi február hó 18-iki ülésen Rakovszky István akkori házelnök, elfoglalván elnöki székét, tett egy igen fontos elnöki enunciációt s egyúttal tett egy javaslatot is. A javaslat abban áll, amint bölcsen méltóztatnak tudni, hogy fog*adtassék el ideiglenesen az 1908. évi házszabály addig, amig a nemzetgyü. lés máskép határozni nem tartja szükségesnek. Ezt a javaslatot azonban megelőzte egy ,. nyilatkozat, amely az első látásra bármenynyire tetszetős, bármennyire szép is, ismétlem, a tárgyilagos és elfogulatlan kutató előtt óriási nagy hibában szenved. Az akkori házelnök ur a házszabályok rendeltetését ismertette és közölte azokat az irányelveket, amelyeket ő szükségeseknek tart mindennemű házszabályok összeállításánál, ü két szempontot nevezett meg. Az első szempont a szólásszabadság szempontja, amely egyikünk részéről sem' vitatható, és minden modern államban elismert kardinális tétel; a második szempont pedig

1 a tanácskozások biztosítása, vagy — ahogy ő kifejezte magát — a tanácskozások zavartalanságának biztosítása. Ezt a második megállapítását a kritika, bonckése alá vehetnem, de nem teszem, s egyszerűen csak elismerem azt a tételt, hogy a tanácskozás zavartalanságának biztosítása, helyesebben a tanácskozóképesség biztosítása tényleg ig-en integrális alkatrésze a házszabályoknak. Azonban az akkori házelnök ur megfeledkezett egy szempontról, amely megfeledkezése igen veszedelmes: megfeledkezett a nemzetgyűlés házszabályainak arról a harmadik, legalább is egyenrangú, ha nem fontosabb kritériumáról, hogy a nemzetgyűlés házszabályainak biztositaniok kell a nemzetgyűlés munkaképességét. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a közéven. — Meskó Zoltán: Az megvolt eddig is !) Merem! állítani — s ezt mindenki, aki kissé is foglalkozik az összehasonlító házszabályjogtannal, a modern államok legutolsó alkotmányos fejlődésében láthatja —, hogy épen a munkaképesség biztosítása az a momentum, amely egyre jobban és jobban előtérbe nyomul, mint egy olyan szempont, amely maholnap már a legfontosabb, a házszabályok megszerkesztésénél. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Méltóztassanak a parlamentarizmus őshazájában, Angliában a parlament házszabályainak történetét tanulmányozni, ott nem méltóztatnak meglátni azt a. bizonyos junktimot a választójog és a házszabályok között. (Kiss Menyhért: Ott megvan a titkos választó-