Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVI. kötet • 1924. október 07. - 1924. október 30.
Ülésnapok - 1922-327
A nemzetgyűlés 327. ülése 1924. reltek el az alkotó munkából, amit — ha meggondolják, hogy ebből milyen vesztesége van a közéletnek — azt hiszem, most már ők is sajnálják. A főváros gazdasági leromlásának egyik vezérlő motívuma, amely mintha inelodramatikusan, zeneileg kisérné ezt a leromlást, az a drágasági vezérmotivuni, amely folyton krescendóban jelentkezik ma, amint hogy krescendóban .jelentkezett már évekkel ezelőtt is. Annakidején, 1921-ben már egy úgynevezett drágasági program alapíttatott meg 12 pontban, amelynek az volt a célja, hogy a drágaságot megelőzze — profilaktikus program volt — s amelyet Wolff Károly t. képviselő us terjesztett elő. Ez a program így hangzik (Olvassa): „Kivanja nevezetesen: 1. nyomorgó tisztviselői kar és munkásság helyzetének sürgős megjavítását; 2. a vágómarha, sertés, zsír, gabona, zöldség, hüvelyesek, takarmány kivitelének kivételnélküli betiltását; 3. kivánja a kenyér árának a malmok üzemi hasznának terhére való azonnali jelentős leszállítását és a liszttipus<pknak szín és fogósság szerinti megállapítását; 4. követeli Budapest székesfőváros részére a korlátlan élelmiszerbehozatal engedélyezését és ecólból megfelelő forgótőke rendelkezésre bocsátását; 5. a nagytétényi sertéskiviteli vásárok betiltását, a kivitel későbbi engedélyezése esetén pedig Budapest székesfőváros részére ugyanily engedély kiadását; 6. követeli a hátralékos lisztmennyiségek' kiosztásának biztosítása végett a vámőrlő malmok sürgős megrendszabáiyozását; 7. követeli az áruuzsora kérlelhetetlen letörését, a közvetitőkereskedelem korlátozását, aláncolásra raktározott áruk feljelentőinek jutalmazását és ily áruk elkobzását; 8. követeli az esetleg havonként csökkenő irányárak megállapítását az élelmicikkekre és az arányárak megállapítását az ipari cikkekre és tüzelőanyagra egyaránt; 9. követeli a burgonyából és gabonanemüekből való szeszfőzés korlátozását, esetleges időleges betiltását; 10. követeli az élelmezés körüli mulasztást vagy visszaélést elkövető tisztviselőknek állásaikból való haladéktalan elmozdítását; 11. kívánja a bankok áruüzleteinek felülvizsgálását és korlátozását; és 12. követeli végül a pártpolitikamentes, panamákat megtorló, erélyes élelmezési politika biztosítását". Ez volt a 12 drágasági pont, amelyet Wolff Károly t. képviselő ur nagy beszéd kíséretében a közgyűlés elé hozott, és aniely a keresztény és nemzeti gondolat jegyében született meg. A képviselő ur nagyon bölcsen és nagyon helyesen látta azt, hogy a folytonos drágulás elviselhetetlenné teszi Budapest lakossága számára a megélhetést és a maga politikájának népszerűsítése szempontjából sietett ezzel a javaslattal a közgyűlés elé jönni. Mi történik azonban! 1921 szeptember 16-án ez a javaslat kerül a közgyűlés elé, 1921 szeptember 21-én, tehát egy héttel később pedig ugyanez a többségi párt Till tanácsnok ügyosztályi és tanácsi előterjesztése révén rendkivüli közgyűlésen foglalkozik a budapesti egyesitett városi vasutak tervezett viteldijemelési ügyével. Egy héttel előbb tehát még 12 kemény pontban hadat üzen a drágaságnak a többségi párt, egy héttel utóbb pedig rendkivüli közgyűlésen már fel akarja emelni a villamos viteldiját. (Zaj a vzélsőbaloldalon.) Nem emeli fel, mert tudja, hogy ezt még sem lehet megtenni, hanem a kereskedelemügyi kormány számára engedi át ezt a dicsőséget, mondván, hogy a közgyűlés évi október hó 29-én, szerdán. 447 a maga részéről nem zárkózik el annak felismerése elől, hogy a viteldíjak felemelésének szükségessége bekövetkezett. És csakugyan, a kereskedelemügyi minister azután fel is emelte a viteldíjakat. Ez az a politika, amely végig jelentkezett a többségi párt uralmának idején, amely egyrészt jelszavakkal dolgozott gazdasági téren is, másrészt, amikor a tettekre került a soi', pontosan az ellenkezőjét cselekedte annak, amit pedig* gazdasági érdekből cselekednie kellett volna. Jellemző volt az is, hogy keresztény szempontból helyezkedett a többségi párt arra az álláspontra, hogy bizonyos kiirt munkákra nem respektált olcsóbb árajánlatot abban az esetben, ha ugy érezte, hogy a keresztény nemzeti gondolatot szolgálja egy drágább árajánlat elfogadásával. Mi lett ennek a következménye'? Jöttek árajánlatok, de a főváros nem adta ki a munkákat az olcsóbb árajánlattevőnek, hanem odaadta drágább ajánlatot tevő keresztény embernek. Őszinte keresztény lélekkel mondom, hogy nagyon szívesen látom, ha annak adja oda, amennyiben nem követ el vele igazságtalanságot. Sőt még azt is elismerem, hogy egy olcsóbb ajánlat esetleg rosszabb lehet, mert az, amit nyújt, minőség és megbízhatóság szempontjából nem olyan megfelelő. De itt az történt, hogy a többségi párt odaadta ezeket a munkákat olyan kedvezményezett keresztény vállalkozóknak, akik azután zsidó strohmannokkal végeztették el ezeket a munkákat (Fábián Béla: Illetve ők voltak a zsidók strohmanaijai!), illetve ők voltak a zsidók strohmannjai, akik azután az egész munkát végezték; ők csak a cégér voltak, akik a munkát vállalták. (Zaj.) Lehetetlenség, hogy ilyen viszonyok között a főváros ügyei ne jussanak lejtőre. Lejtőre is jutottak, körülmény, hogy pia kormánybiztossal próbálják a főváros doLgait rendbehozni, főleg annak az uralomnak köszönhető, amely ezt megelőzte. Mert erre az interregnumra nem lett volna szükség, ha a főváros kommunitásában rendszeres munka folyt volna s ha nem mindig a múlt úgynevezett bűneit hánytorgatták volna, hogy ebből a forrásból táplálkozhassanak és a maguk erkölcsi erejét ebből a forrásból növeljék, hanem az adott helyzetet véve alapul, számolva a külföldi 1 kölcsön okozta nehéz helyzettel és minden mással, hozzáfogtak volna a komoly munkához és lehetőséget adtak volna arra, hogy a főváros közéletében régebben komoly szerepet betöltött egyének most a maguk régi tapasztalatait értékesítve, segítségére legyenek az uj rezsimnek a -főváros ügyeinek intézésében. Onnan azonban, nevezetesen a bizottságokból kizártak minden szakértőt és a főváros közgyűlésének tanácskozásait lehetetlenné tették. Hogy a g-yülöltségnek és az elfogultságnak micsoda mértéke tobzódott a főváros közgyűlésén, annak csodálatos és jellemző tanúbizonyságát épen a legutóbbi napok adták. Csak nemrégen, talán három nappal ezelőtt jelent meg a közigazgatási bíróságnak egy döntése, nem egy, hanem többszáz esetre vonatkozólag azon letelepedési engedélyek tárgyában, amelyeket a főváros nem adott meg a hozzáfordulóknak. Emlékezem még az 1923 április 11-én és 13-án tartott közgyűlésekre — nem is olyan régen voltak —, amikor a letelepedési engedélyek ügyével foglalkoztunk. A második közgyűlés, a 13-iki, reggel hét óráig tartott. Akkor ott voltunk mi, az ellenzék maroknyi csa-