Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVI. kötet • 1924. október 07. - 1924. október 30.

Ülésnapok - 1922-326

A nemzetgyűlés 326. ülése 1924. mindent letagadni és a saját állításukat 100%-ig elfogadni —, megszólaltatok egy községi politikust, akit — ugy hiszem — önök is el fognak fogadni hiteles tanúnak s aki a „Pénz" című újságban 1923 december 23-ikán a következőket irta (Olvassa): „A forradalomnak atmoszférájában sikerült egy teljesen értéktelen társaságnak a hatalmat éveken át uznrpálnia és sem szépszó, sem könyörgés nem használt nekik, _ vakon mentek a közgazdaságban abszolúte járatlan vezérük, Wolff Károly után, és <nem alkottak semmit". Azt mondja továbbá (Olvassa): „Legsürgősebb azonban a pozitiv alkotó munka. Amitől Wolffék fáztak, azt sürgősen meg kell valósítani. Egy pillanatig sem szabad többé a fővárosi üzemeket minden nagyobb pénzügyi koncepció nélkül, egyszerűen a weiterwursteln elve alapján vezetni". Itt azután végigmondja kritikáját a főváros gazdálkodásáról. Majd azt mondja (Olvassa): .,Egyébként az elektromos művek problémája az uj közgyűlésen is szóvá fog tétetni". A naiv azt hitte, hogy 1923 december 31-ike után rögtön uj községtanács fog bevonulni a városházára. Azt mondja (Olvassa): „Semmiesetre sem maradhat meg az az állapot, hogy egy kilowatt áram előállítására 9—10 ezer kalória használ tas sék fel, hanem mindent el kell követnünk abból a célból, hogy elektromos műveinket modernizáljuk, és 30—40%-os szénmegtakaritással minél jövedelmezőbbé tegyük". Itt azután végigmegy a főváros egész gazdálkodásán s kimutatja, hogy minden elmaradt, ami létrejöhetett volna, és megállapítja, hogy megmondta Wolffnak is, mire van szükség, de hiába mondta meg, Wolff nem volt rá kíváncsi, és nem volt hajlandó követni tanácsait. Később, 1924 október 8-án a „Független Budapest" című újságban ugyanaz az egyén megírja (Baross János: Ki az?) — meg fogom mondani a végén — (Olvassa): „A^ külföldi kölcsöntárgyalások igazi megvilágítás bam 200 millió magyar korona helyett ma 6 milliárdot fizetünk havonta. Hogyan vezette félre Wolff Károly a külföldi hitelezőket és a magyar közvéleményt

1

? Érdemes volna az egészet felolvasni. Azt mondja (Olvassa): „Nem is lett volna nagyobb baj a külföldi kölcsönök körül mindaddig, amig a valutaromlás lavinája meg nem induit. A háború alatt a főváros játszva tudta volna megfizetni a külföldi adósság törlesztése« kamatait és a költségvetésében el is számolta a háború minden évében kiadási tételként a 17 millió magyar koronát. A kormány háborús intézkedései következtében azonban a főváros nem vásárolhatott külföldi valutát, hogy eleget tegyen fizetési, kötelezettségeinek és különben is, mint ismeretes, a kormány a kivételes hatalom alapján elrendelte, hogy magyar állampolgárnak ellenséges államok polgáraival szemben fennálló tartozásaira fizetéseket eszközölni nem szabad. így akadt el 10 évvel ezelőtt a főváros törlesztése« kamatfizetése és igy szaporodott fel 10 év alatt kamatjaival együtt az évi 17 millió koronás tétel kb. 250 millió aranykoronára". Azután, ami erre a rezsimre vonatkozik: Wolff Károly tudatlansága okozta azt — mondja a cikk —, hogy csak egy kielégítő financiális képet sem tudtak nyújtani kiküldötteink a főváros pénzügyi helyzetéről, úgyhogy egy külföldi bizottságnak kellett idejönni és megállapítani, hogy milyen a főváros anyagi helyzete. Ez a jelszavas vezér elbizakodottságában arra merészkedett, hogy ' évi október hó 28-án, kedden. 425 komoly pénzügyi probléma tárgyalásánál eljárjon a főváros nevében és az elmúlt évben Baselben egy olyan szerződést kötött, amely egyenesen katasztrofális mai hatásában. Wolff Károly, aki közgazdasági és pénzügyi kérdésekhez egyáltalában nem ért, kiment Baselbe, azzal a határozott utasitással tárgyalni, hogy egy átmeneti megállapodást köt a külföldi hitelezők képviselőivel. Ennek a tárgyalásnak az volt az alapgondolata, hogy tekintettel a korona folytonos rojmlására, magyar koronaertékben állapítsanak meg egy bizonyos, havonként fizetendő összeget és Wolff Károly tényleg ugy is állapodott meg a külföldi hitelezők delegációjával, hogy havonként 200 millió magyar koronát fognak fizetni. Ennek a 200 millió magyar koronának biztosítására lekötik a fővárosi villamos vasút és elektromos üzem brutto jövedelmének 10—10 százalékát". Azt mondja tovább (Olvassa): „Én azonnal leszögeztem a közgyűlési teremben azt a tényállást, hogy katasztrófa, mikor ilyen tudatlan emberek, mint Wolff Károly és Ernszt Sándor kötnek szerződést". Meg*állapitja végezetül, hogy ez a tudatlanság azt jelenti, hogy 200 millió magyar korona helyett ezentúl a budapesti adózóknak 6 milliárd magyar koronát kell fizetniök. Ez a tanú, akire én hivatkozóan: Ereky Károly, a keresztény községi párt volt tagja és vezére, a fővárosi törvényhatósági bizottság volt tagja, aki azóta kivált és aid itt a nyilvánosság előtt lapokban és szaklapokban kritizálja és bírálja a fővárosi tanács pénzügyi gazdálkodását, amire azonban sehol a sajtóban egyetlen cáfoló vagy helyreigazító sor a főváros részéről nem jelent meg, amit tehát igaznak kell elfogadnunk. És igaznak kell elfogadnunk azt, hogy a keresztény községi párt tudatlansága, analfabetizmusa idézte elő azt, hogy a főváros adózó közönsége ma mértéken és teherbíráson felül kénytelen hatalmas összegekkel adózni, mert hiszen nem tudom, hány ezerszeresen annyit kell fizetni ma, mint amennyi egy kis előrelátás és hozzáértés mellett fizetendő lett volna. Ez a tudatlanság azután beszivárog a főváros egész pénzügyi gazdálkodásába. Ott látjuk a számlákon, a vizszámlákon, gázszámlákon, villanyszámlákon, ott látjuk a viteldíjakban. Azért kell szenvednie, azért kell küzdenie, összeroskadnia és összeroppannia egy nagy város társadalmának, mert tudatlan, hozzá nem értő vezérei vannak, akik csak az ő tantiem-politikájukat tudják nagyon jól végrehajtani, ele nincs szivük és tudományuk ahhoz, hogy egy nagy város szenvedő népének javára valamit cselekedjenek. (Az elnöki széket Zsitvay Tibor foglalja el.) Igen sok mondanivalóm volna a főváros szociálpolitikájáról, a főváros építési politikájáról; beszélnem kellene arról, hogy a főváros járt a drágitók élén. Ugyanúgy járt el, mint akármelyik áruhalmozó kalmár, aki halmozta az árut, és várt arra, hogy itt a konjunktúra megjavuljon és amikor az ár felhajtódott, amikor a kalmárok az árakat felhajtották, csak akkor jött elő a város a maga árujával és néhány fillérrel olcsóbban, de a vásárlási ár háromszorosán, ötszörösén és tízszeresén sózta áruit a főváros lakóinak nyakába. Mindezt számos adat igazolja és itt mentségül csak azt hozhatja fel a maga számára a főváros vezetőség*e, hogy nem a saját iniciativájára cseleke-