Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.

Ülésnapok - 1922-304

74 A nemzetgyűlés 304. ülése 1924. bemenni, amíg egyáltalában valamit megtud. (Rothenstein Mór: A folyosók szépen ki vannak seperve!) Itt van például az egyik ügy. Ebben az ügyben panaszt adtam be annak idején a ministeriumnál, de választ még a mai napig sem kaptam, annak ellenére, bogy panaszomat még 1923 szeptember 10-én adtam be. E beadványomban a következőt mondtam: Fellebbezést adtam be a belügyministeriumhoz a bátaszéki csoportügyben 1923 június 10-én, az ercsi-községi csoportügyben 1923 május 8-án, a jánosházai csoportügyben 1923 január 5-én, a monori csoportügyben 1923 április 3-án, és igy tovább. Tehát több. mint egy éves akták, több, mint egy éve lettek beadva és a ministeriumban nem nyert elintézést sem az egyik, sem a másik. Reklamáció hiába megy, azt, ugylátszik, szintén a papírkosárba teszik, ami , szintén azt látszik igazolni, hogy csak protekcióval, vagy legalább is egységespárti mandátummal lehet még

# a ministeriumokban is valamit, hogy úgymond jam: békés utón elintézni. Bizony sokszor, ha leolvassák az ember arcáról, hogy nem egységespárti, hanem szocialista, vagy ellenzéki képviselő, akkor már a modor, a hang, az udvariasság tekintetében is nagy változáson mennek keresztül az emberek a hivatalokban. (Rothenste n Mór: Micsoda arcuk lehet az egységespártiaknak, hogy azt megismerik! — Nemes Bertalan: A fellépésük más! Szerényebb! — Dénes István: Nem a fellépés a fontos, az igazság a fontos! — Erdélyi Aladár: Ebben igazad van!) Vannak olyan akták a belügyministeriumban, amelyeket még 1919-ben terjesztettünk be és még semmi néven nevezendő választ rájuk nem kaptunk. A fellebbezések százai hevernek a ministeriumban. Nemcsak hogy választ nem kapunk rájuk, hanem az iktatóhivatalokban még a nyomukat sem lehet találni, annak ellenére, hogy postai feladóvevénnyel igazoljuk, hogy mikor adatott valamely irat postára, tehát kellett, hogy elmenjen. Ilyen körülmények között ne méltóztassanak azon csodálkozni, ha bizony minden alkalmat megragadunk és ezeket a panaszokat itt a nemzetgyűlés házában felsoroljuk. Van pl. egy rendelet — nem tudom, titkos-e vagy nyilt rendelet, csak az illetékes alantas hatóságok valami rendeletre hivatkoznak — szám nélkül. Állitólag tehát van egy rendelet, amely azt mondja, hogy mozi céljára használt helyiségeket egyéb célra, mint mozgószinház céljára kiadni nem lehet, csak belügyministeri engedéllyel. Már most én azt hiszem, hogy ha van ilyen rendelet, akkor az valószínűleg csak azt célozta, hogy el ne vehessék a mozitulaj dunosoktól azt a helyiséget és elvéve más célra ne használhassák fel. Eltekintenek attól, hogy ez helyes-e vagy nem, — ennek bírálatába nem bocsátkozom — pusztán csak feltételezem, hogy ebből a célból adatott ki. Érdekes eset adódik ebből. Áz Aréna-ut 68. szám alatt a Dembinszky-utca sarkán van a Mémosz. helyisége. Itt is van egy nagy moziterem, amelyet elkommunizáltak a kommün bukása után és másoknak adtak. Abba a magánjogi szerződésbe, amely a háztulajdonos és mozitulajdonos között létrejött, bele van foglalva, hogy a háztulajdonos azt a szinháztermet saját céljára használhatja, díjtalanul, olyan időben, amikor mozielőadás nincsen. Most, amikor a háztulajdonos élni akar az ebben a magánjogi szerződésben foglalt joggal, akkor azt mondja a rendőrség : »Ohó, itt azonban nem lehet gyűlést tartani ; a termet csak akkor veheted igénybe, ha felmutatod a bel ügy ministérium hozzájárulását!« Amikor pedig elmegyünk a belügyministériumba, megyünk az államtitkártól kezdve lefelé sorban évi június hó 21-én, szombaton. mindenkihez : nincs gazdája, hogy ki intézze el az ügyet, egyszerűen nincs gazdája (Rothenstein Mór : Kevés a tisztviselő !) legfeljebb, amikor már le- és felszaladtunk, egyik ajtón ki. a másikon bementünk és keressük az ügy gazdáját, aki elintézze, (Rothenstein Mór : Akkor jelentkezik a portás ! — Erdélyi Aladár : Azt is meg kell becsülni !) akkor kénytelen az ember bemenni vagy magához a ministerhez, vagy pedig a közvetlenül mellette lévő magasabb rangú tisztviselőhöz és formálisan megkérni : méltóztassék már megszabadítani ettől a kálváriajárástól, intézze el! Bár nem az ő hatáskörébe tartozik, — mondja ő is, — de azért telefonál a rendőrséghez, hogy engedélyezze a gyűlést, ő hozzájárul. Mondom tehát, nincs az ügyeknek gazdája. Már eljártunk X esetben X helyen, de nincs rá orvosság. A mi dolgainkat valami tizedrangu kérdésnek tekintik ott, napokat kell elvisziteni, és ez költségbe is kerül. De, Istenem, ezt a bürokrácia ugy kívánja s ezen változtatni nem lehet. A vidéki hatóságok? Hiszen nagyon sok panasz hangzott el ezekre nézve is, Pusztán és kizárólag a szolgabirón vagy a vezető rendőrtisztviselőn múlik, hogy abban a városban vagy községben a munkások tarthatnak-e gyűlést vagy nem. Ha a ministérium olyan rendeletet ad ki, amely látszólag azt célozza, hogy a polgárokat ebben a tekintetben a hatóságok egyenlő jogokkal mérjék, abba a rendeletbe rendszerint bele van szúrva valami olyan kitétel, amely alkalmas arra, hogy azután azt vagy félremagyarázzák a vidéki hatóságok, vagy pedig belekapaszkodjanak és a saját szájuk ize szerint kezeljék a gyülekezési jog kérdését. Nagyon sok községben, nagyon sok városban, ahol már államrendőrség van. mégsem lehet gyűlésre engedélyt kapni. Csodálkoznak rajta a képviselő urak, ha mi itt sok esetben felsorakoztatjuk azokat a birtokunkban lévő, nevetséges indokolással kiadott hatósági végzéseket. Akinek ez nem sérti az érdekét, az könnyen nevet rajta. De amikor mi itt a munkasok szomorú gazdaságú helyzetéről beszélünk, arról az egyenlőtlenségről, az erőviszonyoknak olyan eltolódásáról beszélünk, hogy a munkás a gyengébb, a munkáltató pedig az erősebb fél, akkor mindenki beláthatja, hogy a munkásnak érdekében áll, hogy gyülekezési jogával élhessen. Amikor tehát a rendőrhatóság, vagy szolgabíró ellenszenves magatartását látják, amely a betiltó végzésben, egyéni üldözésben és hasonló dolgokban jut kifejezésre, akkor nem lehet csodálkozni azon, ha bizony sok esetben ezek a végzéseket tizével, százával olvassuk fel és ezzel untatjuk a t. Nemzetgyűlést. Megtörtént például velem az ősszel,^ hogy elmentem Szentesre egy épitőmunkásgyülésre. Ugye Szentes mégis csak város. A gyűlést tehát bölcsen engedélyezték, de a hatóságok követelik — nem tudom milyen jogcímen, — hogy a gyűlés napirendjének előadóját szintén be kell jelenteni. Nem tudom, ha az egységespárt tart valahol gyűlést, ott is ugyanez-e a szokás 1 (Erdélyi Aladár : Mindig bejelentjük ! — Dénes István : Kivéve amikor nem ! — Erdélyi Aladár : Sőt az újságok előre is hozzák ! Dénes István : Hát amikor lemegy tiz minister és tizenhat képviselő 1 —, Erdélyi Aladár : Az mind benne van az újságban előre ! — Dénes István : Az újságban, de nem a kérvényben !) Teljesen ártatlan, gazdasági természetű szakgyűlésre, tegyük fel a rendőrségi tisztviselő megadja az engedélyt, mert nem akarja magát ország-világ előtt a gyülekezési jogot lábbal taposó rendőrtisztviselőnek feltüntetni. Bölcsen megadja tehát az engedélyt, de azzal a kikötéssel, hogy a