Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.

Ülésnapok - 1922-304

A nemzetgyűlés 304. ülése 1924. kében a legmesszebbmenő anyagi áldozatot meghozza. Mindezen figyelmeztetés nem mondom, hogy siket fülekre talált, mert igaz ugyan, hogy amikor első esetben vetettem fel még 1922-ben itt a nemzetgyűlés előtt ezt a kérdést, hogy állami feladatnak kell ezt tekinteni és az államnak a lakáskérdés tekintetében súlyos anyagi áldozatokat kell hoznia, habár akkor ellentétekkel is találkoztam, ezt később kénytelen volt a kormány belátni, és az előbbb emiitett törvényjavaslatot beterjeszteni. Amikor ez a törvényjavaslat tárgyal tátott, akkor épen a mi oldalunkról jött inditvány célozta azt, amit a törvényhozás magáévá tett, hogy elsősorban terjesszük ki az állami hitelt azokra a kis telektulajdonosokra is, akik kis telkükön házat akarnak épiteni, saját maguk részére egy úgynevezett kis fecskefészket akarnak felépíteni. A mi javaslatunkra törvényerőre emelte a nemzetgyűlés azt, hogy ezt a hitelt kiterjeszti a környékre és a vidékre is. Amikor a törvényjavaslat törvényerőre emelkedett, bizonyos mértékig mindenki megnyugodott és azt mondta, hogy már ezzel a törvénnyel ha a lakáskérdés nem is teljesen és tökéletesen, de mégis valamilyen megoldást fog nyerni. Ugy az iparosság, mint az épi tő ipari kategóriához tartozó munkássereg reménykedve várta az 1924. év tavaszát, amikor majd megindul az épitő ipari munka, munkához jut az iparos, az épitőmunkás s a téli szegénységet valamilyen formában ki fogja heverni, ki fogja pótolni. Sajnálattal vagyok kénytelen konstatálni, hogy ezek a remények mind széjjel foszlottak, ezekből semmi nem valósult meg, magát a törvényt nem hajtották végre; vagyis a törvény meghozatott, a keret megállapittatott, azonban nem hajtották végre. Ebben a tekintetben nem vádolom a népjóléti minister urat, nem pedig azért, mert meggyőződtem arról, hogy ő maga is megállapította, hogy a lakáskérdé>t csakis építkezéssel lehet megoldani; felteszem tehát, hogy nem rajta múlt az, hogy ezt a törvényt nem lehetett vagy nem tudták végrehajtani. Ügy vagyunk azonban ezzel is, mint minden más kérdéssel, hogy ha valamit csinálni akar az ember a jobbkezével, akkor jelentkezik a balkéz és lefogja a jobbkezet. Itt is az történt. Amikor a népjóléti minister ur az építkezési törvény szellemében el akart járni, jelentkezett a péuzügyminister ur és egyszerűen azt mondotta, hogy nincs pénz, nem adok hitelt. Amennyiben pedig tényleg nem adott pénzt és hitelt, megakadt az építkezés, ugy, hogy ma ott tartunk, hogy ha a városban széjjelnézünk, több helyen látunk félbenmaradt épületeket, olyan épületeket, amelyeket épen az állam által nyújtandó kölcsön reményében kezdtek épiteni. Elvben folyósították is a hitelt, később azonban a hitel folyósítását beszüntették és igy ma félbenmaradt épületek vannak, amelyek, hogy mikor fognak befejeztetni, azt nem tudom. A szanálási törvényjavaslat tárgyalásánál száz és száz variációban elmondatott itt a nemzetgyűlésben, hogy a szanálási törvényjavaslat törvényerőre emelkedése után mérhetetlen nagy anyagi pangást fog maga után vonni. Ezt a túlsó oldalról kétségbevonták. Nem tudom, vájjon a külföldi kölcsön feltételeiben benne van-e az, hogy az épitkezésre tervbevett hiteleket meg kell szüntetni. Én ezt a szanálási törvényjavaslatban nem olvastam, s nem olvastam azokban a jegyzőkönyvekben sem, amelyek a külföldi államokkal köttettek a külföldi kölcsön adásával vagy megkapásával kapcsolatban. Egy betűt nem olvastam erről, kénytelen vagyok tehát feltételezni azt, hogy egyszerűen a pénzügy minister ur — bár hangoztatják félhivatalos formában, hogy a szanálással évi június hó 21-én, szombaton. 67 kapcsolatosan kénytelen volt beszüntetni az építkezési hitelt — szűkmarkúsága és szociális érzéketlensége vezetett arra, hogy az épitkezéstől megvonta, illetőleg beszüntette, mert épen a legutóbb olvastuk, hogy például a forgalmi adóból több mint a duplája folyt be annak, mint amenynyit egyébként vártak. Látszik tehát, hogy az adóprés kellőképen működik, s hogy a bevételek tekintetében a kormányzat számításaiban nem csalódott, mert hiszen sokkal több bevételre tesz szert, mint amennyire számított. Ha ez igy van, mint ahogy igy van, akkor tisztelettel bátorkodom felvetni a kérdést: mi szükség van arra, hogy ennél a fontos kérdésnél, az építkezés kérdésénél, mutasson szűkmarkúságot a pénzügyminister ur. Számtalanszor ki lett mutatva, hogy az építőiparhoz körülbelül 40—45 iparág kapcsolódik közvetlenül és közvetve, mert ha építkezés van, akkor nemcsak a kőművesek és ácsok jutnak munkához, hanem az összes munkásfoglalkoztató iparágak. Méltóztassanak elképzelni azt a hatalmas nagy munkássereget, azt a nag/ ipari érdekeltséget, amely az építőiparral kapcsolatban van. Szerintem nemcsak az a feladata a kormányzatnak, hogy minden adóprést igénybevéve negativ természetű dolgokra folyósítsa a bevételeket, hanem adjon pozitívumokra is valamit ; már pedig az épitkezésre befektetett tőke, az épitkezés maga egy pozitívum lévén, — mert ha valami megér valamit, ugy az épitkezés az — az államnak ezzel szemben kötelességét teljesíteni feltétlenül szükséges. A magánvállalkozástól nem lehet semmit várni, mert hiszen a magánkapitalisták tartózkodnak az épitkezéstől, csak azért, mert nem tudják vagy nem biztosak abban, hogy az épületek mikor fognak számukra busás hasznot nyújtani ; ezt meg is lehet érteni magánkapitalista szempontból. A lakáskérdés azonban nem magánkérdés, nem magánkapitalista kérdés, hanem szociá is kérdés. Ha elolvassuk az orvosok statisztikáját a betegségek terjedéséről, a betegségek fokozatos fejlődéséről, ba nézzük a halálozások számát, a tuberkulotikus betegek, a tüdőbajosok szaporulatát, akkor megdöbbentő kép tárul elénk és megállapíthatjuk, hogy ezek a népbetegségek leginkább a szűkös, nedves, egészségtelen és alkalmatlan lakásokból származnak. Ha pedig onnét származik, ennek állami feladatnak kell lennie, az államnak kötelessége, hogy megmentse a saját dolgozó népességét és magát a uralkodó társadalmi osztályt attól, hogy ezek a terjedő népbetegségek megfertőzzék a levegőt és befészkelődjenek ne csak a proletárok lakásába, hanem a fővárosi palotákba is. Az államnak semmiesetre sem szabad elzárkóznia attól, hogy az építkezést állami feladatnak tekintse, hanem a legmesszebbmenő áldozatokat kell meghoznia ezen a téren. JSI apróinapra olvassuk, hogy kilakoltatnak családokat a lakásaikból, még pedig hová! Ki az utcára, az udvarra, a lépcsőházba. Kulturországban szinte elképzelhetetlen, hogy családokat kilakoltassanak anélkül, hogy gondoskodnának, vagy gondoskodni tudnának arról, hogy a kilakol tatottat hová tegyék. Az ilyen eljárással végeredményben borzasztó szenvedést, lelki gyötrelmet, szegénységet idézünk elő a kilakoltatott szerencsétlen családnál, azonkívül pedig rettenetes szégyenfoltot ejtünk annak az államnak testén, amelyben megtörténhetik, hogy lakás hiányában az udvarra, vagy nem tudom hová vagyunk kénytelenek családokat kilakoltatni. Ezek oly problémák, amelyek előtt nem lehet szemet hunyni, amelyek elől mem szabad az államnak megfutamodni, hanem fel kell vennie a harcot ezzel a betegséggel és gyökeresen kell megoldania a kérdést. Szükségesnek tartom tehát, hogy a nemzetgyűlés kényszeritse a pénzügyminister és a népr