Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.

Ülésnapok - 1922-304

Ä nemzetgyűlés 804. ülése 1924. ki van téve. Nem beszélek most a férfimunkások ról és gyermekekről •- minthogy a nőkérdést hoztam elő e pillanatban — csupán arra kivánom felhívni a kormány figyelmét, hogy a prostitúciónak előbb emiitett rohamos terjedésével kapcsolatban valójában ezt is érdekében áll megállitani az államkormányzatnak helyes törvényalkotással, helyes törvényhozással, munkásnővédelemmel és megakadályozásával annak, hogy szabadon zsákmányolhassák, uzsorázhassák ki a nőket, amint azt ma teszik. Hiszen a kapitalista államfejlődéssel velejáró jelenség, hogy a profithajhászó kapitalizmus mellőzni szokta minden olyan munkanemnél a férfit, amely munkanemet ha nem is tökéletesen, de hozzávetőlegesen női munkaerővel elvégeztethet. (Saly Endre : Olcsóbban !) Ezt abból az egyszerű számitásból teszi, hogy nincs olyan törvénye az országnak, amely kötelezné a vállalatot, a munkaadót arra, hogy egyazon munkát végző egyéneknek egyforma bért adjon, azaz a nőnek ugyanolyan bért adjon, mint a férfinak. Mivel pedig ilyen törvény nincs, a nőket inkább szeretik alkalmazni, csupán csak azért, mert hivatkozással női mivoltukra, hivatkozással arra, hogy nem esaládfentartók, hanem csak hozzájárulnak a család keresetéhez, sokkal olcsóbban dolgoztathatják és díjaztatják őket, mint a férfimunkásokat. Ha megnézzük a textilgyárakat és mindazokat az üzemeket, ahol leginkább nők vannak foglalkoztatva, azt látjuk, hogy sehol sincs olyan nagymérvű kizsákmányolás és kiuzsorázás, mint épen ezekben az üzemekben. Napról-napra szaporodik az öngyilkosok száma és a rendőrségi vizsgálat alapján a legtöbb esetben megállapitást nyer, hogy a szegénység kergeti az embereket öngyilkosságba. S ha kutatjuk a bűnesetek, rablógyilkosságok, ligeti támadások és egyéb útszéli támadások okait, megállapíthatjuk, hogy ezeket a bűnözéseket, ezeket a cselekményeket valójában mind a munkanélküliségre, keresetnélküliségre, szegénységre lehet visszavezetni. És amikor ezt látjuk, akkor csak természetes dolog, hogy kötelességünknek kell, hogy érezzük azt, hogy ezekre a törvényhozás termében rámutassunk, a kormányzatnak, mint hivatott faktornak figyelmét pedig felhivjuk arra, hogy ezen a téren a legmesszebbmenőén intékedjék. A népjóléti ministerium hatáskörébe tartozik a betegsegélyző-pénztár ügye. Én, minthogy nem vagyok szakértő a betegsegélyző-pénztár kérdésében, nem is kivánok ezzel a kérdéssel behatóbban foglalkozni, csak fel kivánom emtiteni, hogy a munkások százai és ezrei jönnek hozzánk a szociáldemokrata pártszervezetekbe és szakszervezetekbe, részint személyesen, részint levél utján panaszokkal ; nem győznek eléggé panaszkodni amiatt, hogy a betegsegélyző-pénztár intézményeinél hogyan bánnak el a munkásokkal. Már x esetben felsorakoztattuk panaszainkat itt a törvényhozás termében amiatt, hogy a betegsegélyezőpénztár intézményébe abszolúte hozzánemértő embereket ültettek be a bolsevizmus bukása után, akik soha munkáskérdésekkel, munkásügyekkel és szociális kérdésekkel nem foglalkoztak. Ezek az emberek teljesen érzéketlenek a szerencsétlen beteg munkásokkal szemben és igy csak természetes, hogy nem láthatják el azokat az egyébként ideges munkásembereket mindazokkal a kellékkel, amelyekre szükségük van és nem tudják őket olyan bánásmódban részesíteni, amilyent betegségük megkivánna. így tornyosulnak fel naprólnapra a panaszok százai és ezrei, amelyekkel hozzánk jönnek. Sajnos, mi nem tehetünk semmit, nem segíthetünk a panaszokon, mert a betegsegélyző-pénztár autonómiáját elvették és az intézménybe magába olyan embereket ültettek be, évi június hó 21-én, szombaton. 65 akik egyáltalában nem értenek annak kezeléséhez, nem ismerik a munkásbetegségeket, és igy nem is tudják a munkásokat kellően ellátni. Igy pl. a munkások csapatosan odaállnak az orvosi rendelőszoba elé, ahol ki van irva, hogy a rendelés kezdődik 9 órakor és tart 12 óráig. Számtalan esetben megtörténik azonban, hogy a csapatosan megjelent beteg munkások órákhosszat várnak a rendelő előtt, mig végre az utolsó 5 percben megjelenik valaki és közli velük, hogy az orvos ur vagy nem tudom, ez vagy az nem tud megjelenni, menjenek tehát haza és jöjjenek holnap. És ezt olyan könnyedén kivágják, minden lelkiismereti furdalás nélkül, nem véve figyelembe azt, hogy annak a beteg munkásnak oda és vissza a villamospénzt is meg kellett fizetnie. Azt mondják neki egyszerűen, hogy jöjjön holnap, amikor megint fizethet villamosköltséget. Ilyenképen táppénz formájában nem kapja meg az a beteg munkás azt az összeget, melyet villamosra vagy egyéb költségre ki kell adnia. Ez is olyan kérdés, amelyet sürgősen meg keli oldani, mert ezek az apró-cseprő jelenségeknek látszó bajok végeredményben mégis csak magukban hordják a nagy bajok csiráját és azután nem lehet csodálkozni azon, ha alkalmas időben ezek a munkások talán valamilyen törvényellenes formában adnak kifejezést elkeseredésüknek. Szerintem a népjóléti ministerium hatáskörébe kellene tartoznia minden néven nevezendő munkásvédelemnek. De találunk-e Magyarországon egyáltalában munkásvédelmet? Ki törődik nálunk pl. a munkanélküli munkásokkal? Amikor mi felállítjuk itt a nemzetgyűlésben azt a követelést, hogy az államnak gondoskodnia kellene a munkanélküliek állami támogatásáról, szinte kórusban halljuk az ellenvetést: Hja, a munkanélküli segély lustaságra serkenti az embereket, tehát nem tanácsos, hogy az államháztartást olyan tekintélyes összeggel megterheljük, amilyent a munkanélküliek támogatása felemésztene. Nem szabad összehasonlítani az 1918 november, december és 1919 január hónapokban érvényben volt állami munkanélküli segélyrendszert, amelyet a háború után a Károlyi-kormány volt kénytelen az akkori formák között bevezetni, egy normális államkormányzat által megvalósítható — és sok esetben meg is valósitott — állami munkanélküli segélyrendszerrel. Azzal mindenki tisztában van, hogy a háború az embereket nem a szorgalomra, nem a munkára, hanem lustaságra, a nem dolgozásra serkentette. Hiszen aki egyáltalában katonai életet élt, az tudja, hogy olyan naplopás sehol a világon, semmiféle intézménynél nincs, mint amilyennel a katonaságnál találkozunk, vagy találkoztunk. Hiszen ott minden ember csak azt nézte, hogy hogyan tudhatná magát kivonni valamilyen kötelesség teljesítése, valamilyen munka végzése alól. Akkor tehát, amikor négy és fél éven keresztül szinte mesterségesen beleoltatott az emberek lelkébe a semmittevés érzése és hozzá még felgyülemlett lelkükben hosszú éveken keresztül a keserűség amiatt az igazságtalanság miatt, amely a fronton őket, itthon pedig a családjukat, érte, akkor el kell, hogy ismerje és érthetőnek kell, hogy találja mindenki, hogy a háború utáni időben nemcsak a munkanélküli emberek törekedtek élvezni a munkanélküli segélyt, hanem mindenki azt akarta, hogy munkanélküli segélyben részesüljön és ne kelljen dolgoznia. Normális időben azonban, amikor megvan a munkások kereseti lehetősége, amikor a munkás biztosítva látja munkája után szerzett jövedelméből tisztességes megélhetését, akkor józan ésszel nem lehet elképzelni, hogy az ilyen munkásember # 10*