Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.

Ülésnapok - 1922-309

 nemzetgyűlés 309. ülése 1924. azzal, hogy ezek az érzelmek csak akkor értékesek, ha ezeket realizáljuk, ha ezeket valahogyan megfogható tényezőkké tesszük. Mert mit ér az, ha szivünk minden dobbanása a mezőgazdasági munkásságé és az ország dolgozó népéé, de ez az érzésünk nem nyilatkozik meg cselekedetekben, kézzel megfogható tényekben!? Tudvalevő dolog, hogy egész Európában sehol olyan szapora szülések nem voltak, mint Magyarországon, még a háború előtt. De tudni kell azt a másik szomorú tényt is, hogy a csecsemőknek, a gyermekeknek, az apró emberpalánták oak akkora tömege sehol sem pusztult el, mint Magyarországon. Mennyire más volna a helyzet, ha ezeket az emberpalántákat szociális intézménnyel védenénk, bástyáznánk körül. Mert hiszen azt a tételt még a túloldalnak is el kell fogadnia, hogy a legértékesebb anyag, a legnagyobb érték egy ország szempontjából az ember, viszont el kell fogadni azt a másik tételt is, hogy csak egészséges, ép testben lakhatik ép lélek. De itt van egy másik tény, amit már valamikor szóvátettem, most azonban ismételten, bár más formában, szóváteszek. Itt van az aggkori rokkantság biztositásának kérdése, itt van a balesetbiztosi tás kérdése a mezőgazdasági munkásoknál. Hol késik az erre vonatkozó törvényjavaslat az éj homájában? Én nem tudom, vájjon képviselőtársaim bele tudják-e magukat képzelni egy öreg, munkából kiaggott, kirokkant mezőgazdasági munkás helyzetébe ? Én nem tudom, bele tudják-e magukat képzelni annak az embernek lelkivilágába, aki egy életet töltött keserves, kinos^ munkában, és megrokkanván, nincs neki betevő falatja, s vagy a családjára van utalva, amely egyébkent is nyomorúságban tengődik, vagy pedig kénytelen kiállani az utcasarokra és koldulni. En bele tudom magamat képzelni ezeknek az embereknek lelkivilágába, mert láttam, tanuja voltam az ő életüknek, hiszen abból a társadalmi rétegből származom, — és ha egyéb nem, azon társadalmi réteg iránt való kötelezettség késztet engem arra, hogy ezeket a kérdéseket itt minden adott alkalommal szóvátegyem. Azt mondják nekem, hogy van egy szociálpolitikai törvényalkotásunk: az Országos Gazdasági Cseléd-Segélypénztár. Nem első alkalom ez, amikor szóváteszem az intézményt, nem első alkalom ez, amikor rámutatok arra a szomorú tényre, hogy ez az intézmény tagjainak csak koldus filléreketjuttathat, amit igazol maga az az egyszerű tény, hogy az 1923. évi jelentés szerint ennek a pénztárnak összes kiadása, amit segélyekre forditott, kitesz 7,338.782 korona 46 fillért. (Zsirkay János: Mikori kimutatás ez!) Az 1923. évi zárszámadás. (Kiss Menyhért: Egy cselédnek adták ezt az összeget? — Mozgás.) Mindjárt megmondom, hogyan adták. Például 927 esetben kifizettek 207.368 koronát, tehát fejenként 223 koronát. (Erdélyi Aladár: De nem cselédnek! Itt tévedés van! Azt nem a cselédnek fizették!) Rokkantaknak, betegeknek fizették. (Rothenstein Mór: Egyszerre, ezt a a nagy összeget? — Derültség balfelől.) Nem azoknak fizették? Bocsánatot kérek, nem tudom, Erdélyi képviselő ur mire gondol? Ez az Országos Gazdasági Cseléd-Segélypénztárnak, amely intézmény a betegeket, rokkantakat gyámolítja, 1923. évi mérlege és zárszámadása. (Erdélyi Aladár: A gazda fizeti azt és a gazdának fizetnék vissza, ha visszakérné, de nem kéri vissza, mert, nem érdemes! Én köteles vagyok a cselédet tartani és orvosoltatni, de nem kérem vissza a befizetett összeget, mert nem érdemes! — Elnök csenget.) Leszek bátor felolvasni, hogy milyen cimeken fizették ki ezeket az összegeket (olvassa): »A pénztár fizetett 927 esetben a baleset megtörténte után 10 héten belül napisegély címén fejenként 223 koronát; 1496 évi június hó 28-án, szombaton. 219 biztosítottnak, akiknek a baleset után 10 héten túl sem állott helyre a munkaképessége, fizetett járadék címén 5,417.445 koronát, vagyis fejenként és évenként 3492 koronát; száz esetben baleset miatti haláleset-segély címén 136.900 koronát, vagyis fejenként 1369 koronát; 842 tagnak nyugdíj címén fejenkint 1774 koronát: 90 esetben természetes haláleset-segély címén fejenként átlag 95 koronát; 4 esetben rendes tag után adott segély címén átlag 292 koronát, és 10 esetben különféle segélyek címén átlag 95 koronát. Ez a pénztár tehát tagjai közül — akik mezőgazdasági munkások — azoknak, akik a mezőgazdasági munka végzése közben rokkantakká, betegekké váltak, az 1923. esztendőben összesen 7,338.782 K 46 f-t fizetett ki.« Ha egyéb nem jellemezte volna, vagy nem jellemezné eléggé a mi szociálpolitikai törvényalkotásunkat, ez a szám épen eléggé jellemzi, ez a szám épen eleget bizonyít, eleget mond önmagáért, és ez a szám arra hívja fel az igen t. nemzetgyűlés túlsó oldalának figyelmét, hogy azokat az ígéreteket, amelyeket szociálpolitikai téren tett annak idején a tömegnek, végre-valahára minél előbb váltsa valóra. Hogy ezt a törvényhozási intézkedést megkönnyitsem, leszek bátor erre vonatkozólag a következő határozati javaslatot beterjeszteni (olvassa): »A nemzetgyűlés kimondja, hogy a mezőgazdasági munkásság munkaerejének megóvása, valamint különösen a falvakban nagymértékben létező különféle betegségek leküzdése céljából szükségesnek tartja a kötelező betegsegélyezés kiterjesztését a mezőgazdasági munkásságra is. Szükségesnek tartja továbbá a földmunkásságnak balesetbiztositását is, legalább olyan mértékben és olyan szellemben, mint ezt az 1907. évi XIX. te. az ipari és kereskedelmi alkalmazottakra vonatkozólag már megvalósitotta. Ugyancsak szükségesnek tartja a munkából kiöregedett és megrokkant földmunkások aggkori nyugdíjbiztosítását is.« »Mindezeknél fogva utasítja a nemzetgyűlés a földmivelésügyi minister urat, hogy terjesszen a nemzetgyűlés elé törvényjavaslatot a mezőgazdasági munkások kötelező, betegség, baleset és aggkori rokkantság esetére való biztosításáról.« Egy már közismert témát, az egyesülési és gyülekezési jog kérdését is szóvá kell tennem ezalkalommal itt a nemzetgyűlés színe előtt. Én ugyanis tapasztaltam, — hiszen ezt a nézetemet már nem egyszer kifejezésre juttattam a nemzetgyűlés előtt — hogy az egyesülési és gyülekezési jog tekintetében a mezőgazdasági munkások egészen más elbírálás alá vonatnak, mint bármely más társadalmi réteg, munkaadó vagy munkás egyaránt. Például, ha a földmunkások élni akarnak az egyesülési joggal, ha szervezkedni akarnak, hogy nyomorúságos gazdasági helyzetüket valamennyire javítsák, akkor mindjárt bolsevizmust szimatolnak, bolsevikieknek minősitik őket és nem engedik összejönni, egyesülni őket, hogy egyesült erővel segítsenek helyzetükön. (Kiss Menyhért : Akár csak a fajvédőknél ! Nekünk sem engedik !) A nagygazdáknál, az Omge-nél ez a lehetőség fennáll ; azok tetszésük szerint csinálhatnak intézményeket, szervezeteket, tetszésük szerint kelhetnek érdekeik védelmére. (Zsirkay János : Hja, kormányon vannak !) De ami nekik szabad, az szigorúan tilos a mezőgazdasági munkásoknak. (Kiss Menyhért : Az egyenlőség elve ! — Zaj.) Az előbb kritika tárgyává tettem egyetlen meglevő szociálpolitikai intézményünket ; most, amikor erről a másik kérdésről akarok beszélni, csak annak megállapítására szorítkozom, hogy ha pedig az állam elmulasztotta azt a kötelességét, amely a mezőgazdasági munkássággal, tehát