Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.

Ülésnapok - 1922-307

A nemzetgyűlés 307. ülése 1924. t. Ház türelmét, de mégis lehetetlennek tartom, hogy azokkal az invektivákkal szemben, amelyekkel a t. képviselő ur szokásához hiven élt, (Ugy van! Ugy van! jobbfelől.) mert hiszen az ő beszédei rendesen abból szoktak állani, hogy felváltva személyes támadásokkal állítólagos leleplezéseket közöl, amelyek segélyével szónoki sikereket akar elérni, néhány szót ne mondjak. (Halljuk ! Halljuk !) Azt mondotta a t. képviselő nr, hogy mi a tisztviselőket és a közönséget félre akarjuk vezetni avval, hogy azt a megoldást, amelyet proponáltunk a 33-as bizottságban a tisztviselői fizetésekre vonatkozólag, átmeneti megoldásnak jelentettük ki és azt mondottuk, hogy a végleges megoldás akkor fog bekövetkezni^ amikor a pénzügyi helyzet ezt megengedi. Nem tudom honnan vette magának a t. képviselő ur azt a merészséget, hogy ilyen hangon beszéljen akkor, amikor nyilt ülésen nyomtatott írásban jelentettük ki, hogy átmeneti megoldásról van szó, amelyet fel fog váltani a végleges megoldás akkor, amikor az állam pénzügyi helyzete ezt megengedi, és hogy ezt ugy tüntesse fel, mint a közönség félrevezetését. (Nagy Vinee : Nyomtatásban is lehet félrevezetni !) Őszintén mondom, én nem volnék olyan bátor, hogy ilyen kijelentéseket merészkedjem tenni, ha velem szemben a kormány ilyen kijelentéseket tett. Nem tudom, honnan vette a képviselő ur ezt a merészséget. De bátorkodom figyelmébe ajánlani, hogy egy puszta, durva állítás egy kormánnyal szemben nem elég annak bizonyítására, amelyet a képviselő ur állit. (Ugy van! jobbfelől.) Már pedig az ő egész beszédében vörös fonálként húzódik végig az a tendencia, (Horváth Zoltán: Hol a belügy minister? Vörös fonál!) hogy bizonyos állításokat odacsap, amelyet nem bízonyit, de amely állitások alapján invektivákkal és a kormánnyal szemben és azután oda áll, hogy íme, ezt bebizonyitottam s a kormány most már bújjék el a közönség színe elől, mert Szilágyi Lajos ezt, meg amazt bebizonyította. Bocsánatot kérek, ilyen alapon argumentálni mégsem lehet. Én a t. képviselő ur állításával szemben állitom, hogy mi ezt mindig átmeneti megoldásnak tekintettük. Méltóztassék utánanézni az 1924. évi IV. tcikk tárgyalási jegyzőkönyvei között s rá fog jönni a t. képviselő ur, hogy mindig azt mondottuk, hogy fogunk tenni egy lépést előre, de a végleges lépést inost még nem tehetjük meg, nem vagyunk rá képesek, mert az állam pénzügyi helyzete ezt nem engedi meg; (Rothenstein Mór: Hová tették a pénzt? — Halljuk! Hallfuk! jobbfelől.) a végleges lépést akkor fogjuk megtenni, amikor a bevételek fokozódása folytán a szanálás végrehajtása rendjén a tisztviselők javára megtehetjük azt, amit mindnyájan akarunk, amit a nemzetgyűlés minden tagja akar. Hiába akarja a t. képviselő ur bizonyítani, hogy a mi politikánk tisztviselőellenes, mert épen a 33-as bizottságban mutatott rá a pénzügy minister ur arra, hogy amikor a költségvetésben a kiadások 66%-a a tisztviselők fizetésére megy, szemben a békebeli állapottal, amikor a kiadásoknak csak 28%-a volt személyi kiadás, akkor igazán nem lehet azt mondani, hogy a kormány a tisztviselők kívánságait a legvégső fokig nem honorálja. (Taps a jobboldalon.) A t. képviselő ur, aki nekem kacérkodást vet szememre bizonyos körökkel szemben, a maga részéről minden pillanatban olyan irányzatokkal akar kacérkodni, amelyektől népszerűségének emelését remélt. (Elénk helyeslés és taps a jobboldalon.) Nagyon olcsó és könnyű dolog az t. képviselő ur a magyar államnak e súlyos helyzetében a évi június hó 26-án, csütörtökön. 157 tisztviselői kérdésből magának politikai tőkét kovácsolni. Ez a legolcsóbb módszer, de nem hiszem, hogy az ország javára válnék ebben a nehéz helyzetben, amikor egy nemzetgyűlési képviselőnek épen az volna kötelessége, hogy a nagy nyilvánosság előtt rámutasson mind a két szempontra, amelyet itt figyelembe kell venni; egyfelől a pénzügyi szempontra, másfelől azokra a nagy érdekekre, amelyeket a t. képviselő ur az én meggyőződésem szerint nem a szivén visel, hanem a maga tarsolyába akar helyezni politikai tőke szerzése céliából. (Ugy van! Ugy van! taps a jobboldalon. — Horváth Zoltán: Tessék zárszámadást előterjeszteni !) Azt mondotta a t. képviselő ur, hogy hamis az a táblázat, amelyen mi százalékosan bemutatjuk azt a fizetésemelést, amely a tisztviselőknek jár ; hamis azért, mert egy összehasonlítást teszünk a jelenlegi fizetési osztályok és a lej ebb levő, az alsó fokú fizetési osztályok között. De hiszen a t. képviselő ur, azt hiszem, 1918-ban is élt és azóta is él és nagyon jól tudja, hogy a Károlyi-féle tisztviselői státusrendezés milyen eltolódásokat jelentett a státusban, melynek következménye az volt, hogy a tisztviselői kar nagy átlagban, legalább is egy fokozattal emelkedett felfelé, sőt merném állitani, hogy igen sokan van: nak, akik két-három rangosztállyal is emelkedtek : és amely státusrendezés ha forradalmi alapon be nem következett volna, egészen más viszonyok között élne ma a tisztviselői kar és nem volnának a tisztviselők egy osztállyal magasabb rangosztályban, mint ahogy tényleg vannak. (Horváth Zoltán: Akkor jobb lenne a helyzet?) Ha tehát a békebeli állapottal hasonlítjuk össze a jelenleg tervezett fizetéseket, akkor azokat a békebeli állapotokat kell figyelembe venni, amelyek tényleg fennállottak és nem vehetjük figyelembe azt a rendkívüli fizetésemelést, amely a státusrendezésből folyt azok között a kivételes viszonyok között, amelyeket a Károlyi-kormány teremtett. Azt hiszem minden józanul gondolkozó képviselő igazat fog nekem adni abban, hogy helyes összehasonlitási alapot csakis ezen a módon lehet nyerni. Nem hamis tehát az az összehasonlítás, nem porhintés, mint ahogy a t. képviselő ur mondta, hanem az a porhintés, az a meghamisítása a helyzetnek, amit a t. képviselő ur mond, amikor el akarja hitetni a tisztviselő-karral, hogy magasabb fizetésre van igénye a békebeli állapottal való összehasonlítás alapján, mint amilyen fizetése tényleg van. Azt mondotta továbbá a t. képviselő ur, hogy mi a főbiztos mögé búvunk és rá hivatkozunk, amikor azt mondjuk, hogy nem lehet magasabb fizetést adni, mert hiszen itt van a Népszövetségáltál kiküldött főbiztos, aki ezt nekünk nem engedi meg. Honnan veszi ezt a t. képviselő ur ? Én nem mondtam soha ehhez hasonlót sem és a pénzügyminister ur sem mondotta ezt soha. Ezt a t. képviselő ur mondja, még pedig azért, hogy velünk szemben azután a rosszhiszeműséget bizonyítani képes legyen. Ez a t. képviselő urnák részünkről már régen megszokott metódusa, amelynek segítségével vádakat kovácsol olyan állításokból kiindulva, amelyeket ő maga konstruál és állit fel és bizonyitási alapul a maga részéről elfogad. (Igaz ! Ugy van ! jobbfelől.) Valóban összeomlik tehát a t. képviselő ur egész okfejtése, amikor ahhoz a ponthoz jut, hogy nagy leleplezésszerüen azokat a forrásokat jelölte meg, amelyeknek segítségével magasabb fizetést lehetne biztosítani a tisztviselőknek, mint amilyet tényleg biztosítani lehetséges. Ez valóban szegényes megjelölése volt ezeknek a forrásoknak és