Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-293

254 A nemzetgyűlés 293. ülése 1924. a határait. Épen ezért nem lehet egyedül nekünk Magyarországnak arra az álláspontra helyezkednünk, most e pillanatban, hogy itt szabad, vámmentes kereskedelem legyen, különösen akkor, ha megnézzük az ipar fejlettségét. Egy erős, régi, kiforrott ipar, mint pl. Anglia ipara már helyezkedhetik ilyen álláspontra, már meg is valósithatja a teljesen vámmentes szabadkereskedelmet, mert a kiforrott, erőteljes ipara meg tud birkózni mindennemű külföldi iparcikkel, neki tehát nincs mit féltenie. Nálunk ellenben igen sok félteni valója van s épen ezért elvi megállapodásunkat gyakorilag megvalósítani nem lehet. Politikai szempontból pedig azért nem tudom megszavazni a törvényjavaslatot, mert köztudomású, hogy mi a kormánnyal szemben bizalmatlanok vagyunk, a törvényjavaslat pedig oly széleskörű felhatalmazást ad a kormánynak hogy. bizalmatlanságomból kifolyólag nem tudom megadni azt a felhatalmazást a kormánynak, hogy időközben a törvényjavaslatban foglalt vámtételeket szabályozhatja, felemelheti, illetőleg leszállíthatja. Gömbös t. képviselőtársam megemlitette, hogy tulaj donképen a 2. § az, amely lényege az egész törvényjavaslatnak. Magam is^ kénytelen vagyok a 2. §-ban foglaltak megismerése, átolvasása után egyszerűen kijelenteni, hogy ez úgyszólván csak kerettörvény, amelybe, hogy idővel mit fognak lerakni, azt e pillanatban a nemzetgyűlés nem-is tudja. Igaz, hogy ezidőszerint

3 itt állanak előttünk a törvényjavaslat mellékletében foglalt vámtételek, amelyek most számokat mutatnak, de senki sem tudja, hogy ezek a számok meddig maradnak meg, mikor fogja a kormány ezeket megváltoztatni és a maga felfogása szerint feljebb emelni, vagy lejebb szállitani. Előbb emiitett indokaim mellett még főképen azért kifogásolom a törvényjavaslatot, mert nem védelmi vámok azok, amelyek ebben foglaltatnak, hanem egyrészt tiltóvámokat, másrészt finánc-, pénzügyi vámokat látok benne, amelyekre Barthos Andor előttem szóló t. képviselőtársam is megmondotta egész nyíltan, hogy ezeknek az a célja, hogy az állani bevételekhez jusson. Elismerem, hogy az államnak szüksége van bevételekre, mert csak igy tudja magát fentartani, de ezeket a bevételeket nem oly súlyos módon kell megállapítani, amely súlyos mód bevezetésével az élet oly erőteljesen fog megdrágulni, hogy annak elviselhetése tekintetében igen sok aggály merül fel, különösen akkor, amikor nincs gondoskodás arról, hogy a beállított terhek miként viselhetők el, miként hárithatók át. Én már a szanálási törvényjavaslat tárgyalásánál voltam bátor nemcsak példákat, hanem konkrét tényeket is megemlíteni arra vonatkozólag, hogy csakugyan mennyire kizárt dolog a terhek átvitele, áthárítása, különösen a dolgozó társadalom részére. Ez alkalommal nem akarok ismételten számszerű konkrét tényeket felsorakoztatni, csak arra hivatkozom, hogy nem elegendő azt mondani itt a nemzetgyűlés szine előtt, hogy egyetértek X. Y. szociáldemokrata képviselő ur ama kijelentésével, hogy amikor az ipar a kormány részéről védelemben rész;esül, akkor kötelességei is vannak, mert »a nemesség kötelez«; ilyen kijelentéseket mi már hallottunk a nemzetgyűlésen, sajnos azonban, ezeket a gyakorlati életbe sohasem vitték át. Különösen láttuk ezt akkor, amikor az ilyen elvi megállapításoknak gyakorlati téren való átvitelét szorgalmaztuk itt a törvényhozó testületben. Akkor bizony a túloldal nyilatkozott meg olymódon, hogy ezek a gyakorlati életbe átvihetők ne legyenek. Főképen arra célzok, amikor mi a munkabérek megállapítását, illetőleg szabályozását törvényhozás utján évi w,ájus hó 3Tén, szombaton kívántuk. Én azt kifogásolom, hogy elvileg kijelentenek valamit, elvileg egyetértenek valamivel, de amikor ezt a gyakorlati térre kellene átvinni, akkor eltolódnak az ez iránti gondolatok és elvi megállapítások. Ha vizsgálom a törvényjavaslatot, akkor elsősorban azt kell megállapítanom, hogy a törvényjavaslat erősen kifogásolható a magas élelmiszeres gabonavámok miatt, mert ezek elsősorban drágítják meg a megélhetést. Ehhez főképen az a szerény tapasztalatom is járul, melyet számtalanszor, de különösen az utóbbi esztendőkben volt alkalmam szerezni, hogy t. i. nálunk sem az ipar, sem a mezőgazdaság, sem a kereskedelem nem szolid, letért a szolid alapról, abszolúte nem éri be a szokásos haszonnal, az úgynevezett tisztességes polgári haszonnal és olyan horribilis hasznokat kivan a maga munkája után, hogy ebből ered bizonyos mértékben hallatlan drágaság, amelyet el kell viselnünk. Elértek egy bizonyos árnivót és most, amidőn ez a vámtarifa életbelép és a vámtarifa bizonyos élelmicikkek, iparcikkek behozatalát csak ugy teszi lehetővé, hogy azok magas vámtétellel lesznek sújtva, meggyőződésem szerint ebből semmi egyéb nem következik, mint kifejezetten az, hogy a már meglevő magas árak ebben a nívóban legalább megtartassanak, avagy ezen nívó fölé vitessenek. Joggal merül fel tehát az a kérdés : mi szükség van az ilyen vámokra % Különösen, ha az élelmiszervámokat, a gabonavámokat nézzük, itt még az sem áll fenn, hogy egy gyenge, fejletlen, ifjú ipart kell védeni. A mezőgazdasági termelés Magyarországon igen régi keletű, hisz ez az úgynevezett őstermelés. Itt már ki kellett volna forrni olyan tökéletes, intenzív gazdálkodásnak, hogy az mindenféle külföldi konkurrenciával szembe tudjon állani. Azonban van egy természetes oka és magyarázata, hogy miért nem fejlődött ki s miért nem lett intenzív. Azok a tiltó rendelkezések, amelyek megakadályozták azt, hogy ide külföldről gabona, élőállat, vagy egyéb élelmiszer bejöjjön, kényelmes helyzetet teremtettek ebben az országban a gazdák részére. Nem kényszeritette semmi a gazdákat arra. hogy ők intenzív módon műveljék meg földjeiket és hogy a földből a lehető legtöbbet hozzák ki, akármilyen termeivény alakjában. Kényelmes helyzetbe jutottak, mert nem volt konkurrencia, s bármilyen nivóra emelték az, árakat, ez ellen senki sem tiltakozott, ebben senki őket nem akadályozta és ha volt itt mégis a háború alatt bizonyos megszorítás és kötött gazdálkodás, ezen már nagyon régen túl vagyunk. A háború után immár hat esztendőt éltünk le, s ez a hat esztendő sem volt elegendő arra, hogy ezek az állapotok másként alakuljanak nálunk. Amint vonatkozik ez a mezőgazdaságra, ugy vonatkozik az iparra is. Nekem volt alkalmam Magyarország legnagyobb iparát megismernem, mondhatnám kívülről, belülről. A magyar vases gépipar Magyarország leghatalmasabb ipara és ha ennek helyzetét nézem, azt kell mondanom egyrészt, hogy tényleg megérdemel komoly támomert körülbelül 100.000 fő azoknak a száma, akik ebből az iparból élnek — értem alatta természetesen a kis- és kézművesipart is, a nehéz vasipari és gépipari termelésen kívül és beleértem a tisztviselőket, akik ebben az iparban vannak foglalkoztatva ; mindezeknek családtagjait is számítva, minimálisan 300.000 lélek él ebből az iparból. Ezt az ipart szerintem is óvni és védeni kellene. Ha azonban szigorúbban vizsgálom meg ennek az iparnak helyzetét, itt is azt látom, hogy egyrészt az ipar szintén ugyanabba a kényelmi helyzetbe jutott, mint amelyet megemlítettem a mezőgazdasági termelésnél.