Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-293

248 A nemzetgyűlés 293. ülése 1924, Jugoszlávia uj vámtarifája szintén kész és valószínűleg még a folyó 1924-ik esztendőben életbe is fog lépni. Tudjuk azt is, hogy késziti Csehország és Románia a maga vámtarifáját. Akkor, amikor mindenki tudhatja, aki közgazdasági kérdésekkel, mondjuk csak azoknak elemeivel is foglalkozott, hogy a kereskedelmi szerződéseknek alapja nem lehet más, mint az autonom vámtarifa, azt mondani, hogy a kormány igazán nem járt el helyesen, mikor a magyar gazdasági politikának nélkülözhetetlen eszközét meg akarja, teremteni, ezt a magam részéről elfogadhatónak nem tartom. Mert talán csak mégsem vitatható, hogy egyszer végre a behozatali tilalomnak és a minister közi bizottságoknak végét kell vetni. (Helyeslés.) Ebben azt hiszem, pártkülönbség nincs, ebben mindnyájan egyek vagyunk, (Ugy van! Ugy van!) valamint azt hiszem, hogy a vámfclpénzek toldozgató-foldozgató rendszerének is kell, hogy egyszer már mindenkorra vége legyen. Kérdés azonban s ezzel foglalkozott Gömbös Gyula t. barátom is, hogy mégis mi legyen a vezető gondolata egy a mai viszonyainknak megfelelő, a kis ország testére szabott vámtarifának, ez agrárjellegű Magyarország vámtarifájának? (Meskó Zoltán: A kérdésben a felelet is megvan!) Szerintem helyesen állapította azt meg Gömbös Gyula, mert választ adott a kérdésre, hogy a termelés előmozdítása lehet csupán vezető gondolat. Természetesen azonban, mert agrárjellegű ország vagyunk, az agrártermelést kell elsősorban előmozdítani. Ez az alapja tulajdonképen az országjólétének, és ebből fejlődik ki minden. (Ugy van! Ugy van!) Igazán, elfogultság kellene hozzá, akár az ipar akár a kereskedelem részéről, ha ebben a tekintetben vitába szállnának. Nagyon helyesen mondta Gömbös Gyula t. barátom, hogy mi nem mondhatunk le az iparunkról sem. Ez is magától értetődik, hiszen nem szabad elfelejteni, hogy a közgazdaság a maga teljességében annyira komplikált, annyira egymásba fonódó, amint azt szintén helyesen állapította meg, hogy tulajdonképen egyiken nő fel a másik. Ha történelmünket végignézzük, azt lehet megállapítanunk, hogy az egész magyar történelem nem egyéb, mint egy küzdelem azért, hogy ipara legyen. Ha az igen t. Nemzetgyűlés meg méltóztatik engedni, legyen szabad ennek történelmi hátterével foglalkoznom. (Halljuk! Halljuk!) A kereszténység felvétele után az ipar első nyomát az úgynevezett udvarnokok intézményében találjuk. Nem voltak ezek az udvarnokok egyebek, mint eleinte a király által alkalmazott iparosok, akik a templomok építésénél voltak foglalkoztatva, részben pedig istentiszteletre szánt tárgyakat készítették. Az első okirat, amely iparukra vonatkozik, I. Endre királyunk idejéből kelt, mikor a tihanyi apátság szerzetesei részére földbirtokot és azonkivül — igen érdekes — még két vargát, két ácsot, egy ötvöst, két gyalulót, egy esztergályost és egy tímárt adott nekik. Ezek az udvarnokok, később előfordulnak magasabb főurak udvaraiban is és főleg a kolostorokban. Főkötelességük az volt, hogy uruknak szolgáljanak, de ha ezt a főkötelességüket teljesítették, azontúl szabad volt mások részére is clolgozniok, ugy hogy a mai jogfelfogás szerint körülbelül az uradalmi kovácsok, esztergályosok körével, az úgynevezett szegődményes iparosok jogállásával bírtak. Ipar tudvalevőleg mindenütt ott keletkezett, ahol városok voltak, csakhogy a tatárjárás előtt sajnos, Magyarországon mindössze Székesfehérvár és Esztergom volt magyar város, természetesen akkor még Dalmácia magyar lévén, a dalmát kikötőket is ezek közé kell számítani. A tatárjárás után találunk telepeseket, nevezetesen évi május hó 31~én, szombaton francia telepeseket Esztergomban, olaszokat Székesfehérvárott és a. Szerémségben. Az Anjouk tudvalevőleg a polgári osztálybeli városokat istápolták. Érdekes, hogy egy 1350 körül megirt római krónika emliti, hogy Nagy Lajos királyunk édesanyjának olyan kocsija volt, — amelyen Olaszországot végigutazta, — hogy egész Olaszország megcsodálta. Ezt a kocsit magyar iparos gyártotta. Zsigmond király is kiváltságokkal ruházta fel a városokat, amelyeknek fennhatósága alatt a céhek mint mindenütt, Magyarországon is szabályozták a kézműipart és azt fejlesztették. A XV. század elején alig volt olyan iparág, amelyet hazánkban nem műveitek volna. A Michnai és Lichner által kiadott jogkönyv szerint dolgoztak Budán kovácsok, késesek, kardgyártók, harangöntők, gyertyaöntők, fiaskóművesek, lakotosok, sarkantyusok, dróthuzók, kőgyártók, ezenkívül voltak kerekesek, kádárok, szíjgyártók, nyergesek, kötélverők, tímárok, cihások, csizmadiák, vargák, keztyüsök, erszény-, tariszny-, bőr- és nadrágszíj készítők, posztógyártók, takácsok, posztónyirók, szabók, kelmefestők, vászonfehéritők. Ami fellendült különösen abban az időben — ezt az általános történelemből is tudjuk, — az az ötvösipar és a kocsigyártás volt. Bertrand de Brochière utazási könyvében emliti, hogy a szerző szőnyegszövőket talált Budán, akiket Zsigmond király Arrasból telepitett oda. Az ipar fejlődése Mátyás király alatt még inkább haladt, — tudvalevőleg Mátyás százával hivta be az olasz mestereket — és alatta annyira fellendült a műveltség, hogy 1473-ban már nyomdát is állítottak fel. A céhek a király támogatása mellett ekkor tudták leghatásosabban működésüket kifejteni kiváltkép Szebenben és Brassóban volt # fejlett ipar. Az ezután következő korszakban sajnos, igen ^ szomorú képe van a kézműiparnak, mint általában az ipar fejlődésének. A török hódoltság alatt — tehát épen akkor, amikor a külföldnek : Franciaországnak, Angliának és Hollandiának ipara a leghatalmasabb tényezők közé emelkedett — a magyar ipar aláhanyatlott. A pusztulásnak csupán egyetlenegy város tudott ellentállani : Debrecen, amely a három részre szakadt ország határán az Alföld legfontosabb piacává és gyártóhelyévé vált. Ott nagy hirre emelkedett a posztókészitőknek és a szappanosoknak az ipara. A debreceni szappanoknak különben még ma is nagy a hírük. Az országot a török uralom alól, sajnos, nem a magyar nemzet ereje szabadította fel. Nagy árat kellett emiatt fizetnie az országnak. Állandó törekvés volt az, hogy Magyarországot az u. n. örökös tartományok közé beillesszék, szóval, hogy a birodalmi egységet megalkossák. Azért sóhajt fel Cserei Mihály ekkép (olvassa) : »Most sem jóra, hanem még annál is rosszabbra változik dolgunk.« S igaza volt. (Ugy van ! half elöl.) Mária Terézia alatt az osztrák hatalmi öntudat, az osztrák imperializmus különösen gazdaságpolitikai, tehát ipari téren nagyban érvényesült. Jellemzők a következő adatok : Ausztria 1754-ben kétszerannyi adót fizetett, mint 1731-ben. Stájer ugyanez alatt az idő alatt háromszor akkora összeget fizetett adó fejében, mint azelőtt ; Magyarország adója ezalatt az idő alatt még 10%-kal sem emelkedett, és pedig azért nem, mert a Karok és Rendek ezt nem engedték. Hogy azonban Ausztriában tovább emelhessék az adóterhet, megterhelték Ausztria iparát s Magyarországot odakényszeritették, hogy ipara szükségleteit Ausztriából szerezze be, aminek következtében azután Ausztria az egész adóterhét Magyarországra háritotta. (Igaz ! Ugy van ! — F. Szabó Géza: Régi nóta !) A velencei követ 1744-ben irja (olvassa) : Az ipar (kereskedés) nagyon meg van terhelve. Ennek az eljárásnak