Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-289

A nemzetgyűlés 289. ülése 1924, gazdasági összefonódás a világgazdaság megváltozhatatlan törvényei folytán feltétlenül helyre fog állani. Hivatkoznak a vámvédelem hivei a háború tanulságain kivül a nemzeti függetlenség jelentőségére is. Hivatkoznak arra, hogy épen a háború tanulságaiból kifolyólag milyen rettenetes szolgaság, milyen rettenetes függőség következik abból, lia egy ország nem képes annyira, amenynyire természeti erői megengedik önmagát ellátni mindavval, amit a maga munkája és természeti kincsei segítségével előállitani képes. Hivatkoznak^ hadászati szempontokra is, de hivatkoznak főképen arra — és ezzel bővebben kivánok foglalkozni, — hogy ha nem is a közvetlen jövőben, de a messzebb távolban meg van anaak lehetősége, hogy mindjobban megszűküljön a világon ugy az élelmiszerellátás, mint az ipari nyersanyagokkal való ellátás, mert a nagy világbirodalmak és kontinensek a nemzeti autarchia, a nemzeti önellátás gondolatára fogunk jutni. Ezt a kérdést csak akkor lehet megítélni, ha rámutatok ennek a problémának legkiemelkedőbb példáira. Az egyik Anglia, a másik Oroszország, a harmadik az Északamerikai Egyesült-Államok. T. Nemzetgyűlés ! Angliával leghamarabb végezhetek, hiszen beszédem eddigi folyamán is már többször utaltam rá. Utaltam arra, hogy Dilke és Chamberlain eszméje nem volt hiábavaló gondolat. De Anglia mégis más megitélés alá esik, mint más országok. Anglia a gyarmataiból, behozott árukból ipari fölényénél fogva jelentékeny részben el birta önmagát is látni, ugy hogy a háború előtt a káli és a kémiailag festett ruházati cikkek, szövetek kivételével már nem túlságosan jelentékeny készárukat kellett behoznia. Igaz, hogy gyapotban, petróleumban, fában, kaucsukban, rézben, szóval olyan cikkekben, amelyeket semmiféle európai állam előállitani nem tudott, importra szorult, de jellemző, hogy ezen importját nem annyira gyarmataiból kapta, mint inkább gyarmatain kivül eső országokból, úgyhogy pl. gyapotjának csak egy tizedrésze került ki gyarmataiból, az összes, külföldről és külső világrészekből behozott nyers áruinak pedig csak egyötöd része. De még hogyha el is birná látni magát Chamberlain álmának megvalósulásával Anglia saját gyarmataiból mindazzal, amire szüksége van, nagy kérdés, hogy el is birná-e helyezni az ekképen feldolgozott gyártmányait saját érdekszféráján belül 1 Nem valószínű, mert — amire mindjárt rátérek, — az az autarchikus gondolat, amely fel messze keleten levő birodalmakat arra, hogy saját maguk munkájából fedezzék szükségleteiket, ez a Britbirodalom imperiálisztikus hatalmának győzelmét veszélyezteti. Oroszország példájával az önellátás szempontjából csak a cári birodalom Oroszországát illetőleg foglalkozom. De mert egyáltalában nem tartozik a lehetetlenségek körébe, hogy egy nyugodtabb kialakulás folyamán a mai széjjelszaggatott Oroszország újra mint egy többé-kevésbé nagy egység álljon elő, nem érdektelen annak vizsgálata, hogy vájjon ezen esetben ilyen önellátás lehetősége fenforog-e? Sokat hallottunk már ennek a vitának folyamán is, de csak pedzve és általánosságban az orosz búza veszedelméről. Erre vonatkozólag a következő adatokkal szolgálhatok. Ezeknek síz adatoknak első sorozata nem a sokszor kétségbevonható orosz szovjetkormányoknak adataira támaszkodik, hanem egy német adatra, Hamisnak, a »Weltwirtschaftliches Archiv«ban foglalt és meglehetősen tárgyilagos adatára, amely szerint 1923-ban már exportált volna Oroszország 8 millió métermázsa búzát, négy millió métermázsa rozsot, 11 millió métermázsa árpát és 5 miiévi május hó 23-án, pénteken. 147 lió métermázsa kukoricát. Ez az export legjelentékenyebb részben Németország felé irányult. Látjuk tehát, hogy azok a szálak, amelyek a régi cári Oroszországot olyan szorosan összekapcsolták a háború előtt a német birodalommal, megint mind szorosabbra és szorosabbra fonódnak, mert ne felejtsük el, hogy Oroszország békében is exportjának legjelentékenyebb részével szerepelt Németország felé, amennyiben összes exportjának egyharmad részét Németország felé irányította, egyötödét Anglia felé és ami jellemző, legnagyobb hitelezője és legszorosabb barátja, Franciaország felé csak egytizennegyed részét. Ellenben bevitelének, — amelynél legfontosabbak a gépek, vasáruk, kémiai cikkek és a káli voltak, — fele része ugyancsak Németországból jött és csak egyhetede Angliából. Már most ezzel a német forrásból származó adatsorozattal szemben az orosz kormány által kiadott adatok a következő exportra mutatnak rá az 1923. évben : Az orosz külügyi hivatal jelentése szerint Németország 29 millió pud gabonát kapott, Hollandia 177 milliót, Franciaország és Dánia pedig 6—6 milliót. Ha most újra félig-meddig helyreáll a régi Oroszország egysége, ez még az angol birodalomnál is hatalmasabb önellátási területté válik, mert szinte azt mondhatni, hogy a szén kivételével, — melyben r az Oroszbirodalom régen, békében is nagyon szegény volt aránylag — csaknem minden, tehát az európai országok által exotikusnak jelzett nyersanyagot is — igy rezet, gummit, olajat, petróleumot, gyapotot is — maga tud előállitani és szükségletének kielégitésére maga birná azokat termelni normális, nyugodt gazdasági viszonyok között. Harmadik legérdekesebb példája az önellátás lehetőségének az Egyesült-Államok. Nem is annyira az Egyesült-Államok volna rá példa, hanem egész Amerikának gazdasági egyesülése, ha ez lehetséges volna. De hogy ott a gabonatermelés és mezőgazdasági politika tekintetében milyen ellentétek és milyen súrlódások vannak, azt ékesen illusztrálja a háború alatti, egymással folyton szembekerülő és megütköző politikája Északnak és Délnek, amely a gabonatermelés és a gabonaexport terén még az ilyen válságos időkben sem tudott megegyezésre jutni. Mármost Amerikát illetőleg sok mindenről beszélhetünk. Hiszen egy német iró, aki azt hiszem, a múlt század végén az amerikai gazdasági viszonyokat tanulmányozta, azt mondotta, hogy Amerika tulajdonképen a korlátlan lehetőségek hazája. Mégis utópiának kell mondani azt, amikor ő arról beszél, hogy ott még száz millió acre fel nem szántott televény föld volna, amelybe ha beleeresztik az ekét, újra olyan extenzív gazdálkodásba foghatnak, mint a milyent száz esztendővel ezelőtt vagy annál is*régebben folytattak. A valóság, az adatok azonban, amelyek előttünk fekszenek, Amerika ilyen korlátlan lehetőségeinek ellentmondanak. Ellentmond elsősorban és főként az a tény, hogy Amerika az indusztrializálódás óriási előmenetelét mutatja fel. Ott láthatjuk a legélénkebben és legélesebben, hogy saját nyersterményeinek feldolgozását hogyan tudja keresztülvinni egy birodalom; ott látjuk legjobban, hogy az életstandard tekintetében az egyes amerikai polgár fogyasztóképessége nemcsak quantitave, de minőségileg is milyen óriási előhaladást tett. Már pedig ha igy áll a helyzet, ennek természetszerű következménye egyfelől az, hogy Amerika mindinkább maga fogja élelmiszerszükségletét — indusztrializálódásával lépést tartva — elfogyasztani, másfelől az, hogy épen életstandardjának növekedése folytán a szem- és gabonatermelés