Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIII. kötet • 1924. április 11. - 1924. május 02.

Ülésnapok - 1922-275

A nemzetgyűlés 275. ülése 1924 Elnök: Pikler Emil képviselő urat kérem, méltóztassék csendben maradni. (Zaj. Patacsi Dénes közbeszól.) Pataesi Dénes képviselő urat is kérem, méltóztassék csendben maradni. Berki Gyula: T. Nemzetgyűlés! A másik kérdés, amelyről beszélni fogok, a szanálási javaslatnak egy részlete, amely a takarékossági programmal kapcsolatos. Én őszintén megmondom, — s pártunk is ebben a felfogásban van — bogy a külföldi kölcsön, az a nagy nemzeti áldozatkészség, amely megnyilatkozik és meg kell hogy nyilatkozzék az ország talpraállítása érdekében, csak akkor fog valódi eredményeket felmutatni, ha a takarékosság terén el fogunk menni a legvégső határig. (Zsirkay János: Ez igaz!) Mindenkinek be kell látnia, hogy szegény ország vagyunk, s hogy egy szegény országnak vagyoni helyzetéhez, állampénzügyi szituációjához kell szabnia a maga igényeit, ugy kell berendeznünk egész állami életünket, ahogy azt anyagi helyzetünk megengedi. Nem fogok az egész vonalon végigmenni, csak néhány kérdést ragadok ki. Ezek között az első az ország területének államigazgatási beosztása. Méltóztassanak nekem elhinni, hogy a megmaradt csonka ország területének államigazgatási és közigazgatási beosztása ma nem 'felel meg azoknak a szempontoknak, amelyek szerint nekünk a jövőben minden egyes problémát ezen a vonalon meg kell Ítélnünk. Nem hozok fel községeket, — pedig tudnék felhozni, — ahol egy-egy község államigazgatásilag és közigazgatásilag annyifelé van elosztva, hogy az sem nem államfinanciális érdek, sem pedig nem felel meg a közönség érdekeinek, és nem felel meg az adminisztráció érdekeinek sem. Én üdvözlöm a kormányt azon javaslatáért, hogy végre valahára megszünteti az, öszszes közalkalmazottak természetben való ellátását. Ez az elhatározás régóta hangoztatott kívánság teljesülésbe menése, és nekünk hitünk, hogy e súlyos kérdés kikapcsolásával lényegesen hozzá fogunk járulni ahhoz, hogy az állam financiális helyzetén könnyitsünk. Ami a munkaidő felemelését és a tisztviselői létszámapasztást illeti, azt teljesen helyeslem. Itt utalok az előttem szólott Reisinger t. képviselő urnák arra a megállapítására, hogy a Bethlen-kormány és a párt uralmi érdekből hivta ide az elszakított területek tisztviselőit és törekedett arra, hogy duzzassza a menekülteknek azt a nagy számát, amely 5—6 esztendő óta itt jelentkezik. Igazán vehetne a t. képviselő ür és a t. ellenzék magának egy kis fáradságot és visszamenne az emlékezés szárnyán egészen 1918-ig, amikor az októberi forradalom kormánya kiadott egy rendelkezést, amely szerint az elszakított területek tisztviselői ne tegyék le az esküt; még pedig azért, mert ez a megszállás nem jelent semmit, ez csak a rend biztosítása érdekében történt, nemsokára meg fog szűnni és a tisztviselők szépen hazamehetnek újra régi otthonaikba. És e mellett csak nem akarják elhinni, hogy ugyanaz a Bethlen István és Vass József az okai a menekültek száma szaporításának, akik az egész kormánnyal egyetértésben több mint másfél esztendővel ezelőtt egyszerűen lezárták a sorompókat és megtiltották, hogy a határon bárki is átjöjjön, mert ez a kis ország nem képes megfelelni azoknak a feladatoknak, amelyek ilyen réven ráháram. évi április hó 11-én, pénteken. 55 lanak. Az a kormány, amely a vagónlakók számát négy-ötezerről leapasztotta néhány tucatra; az a kormány, a mely kénytelen volt, már az ő kormányzása előtt idemenekült tisztviselőkkel számolni, csak nem tehető ilyen körülmények között olyan drasztikus formában felelőssé, mint ahogy azt Reisinger képviselő ur könnyű kézlegyintéssel elintézte. A munkaidő meghosszabitását helyeslem. Bátor vagyok —annak ellenére, hogy nekünk, a túloldal szerint — nincs bátorságunk meggyőződésünket szabadon nyilvánítani, — a t. kormánynak egészen nyíltan és őszintén megmondani, hogy a munkaidő meghosszabbítását helyeseljük, ehhez azonban kívánunk és óhajtunk még valamit. Méltóztassanak f gondoskodni arról, — mivel az államigazgatás keretében a tisztviselői kar fegyelme lassan-lassan helyreáll — hogy ez a munkaidő ki is töltessék. Mi szívesen hozunk áldozatokat a tisztviselőkért, de csak azokért, akik ezzel a sze1 gény országgal szemben fokozottabb mértékben teljesitik kötelességüket. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Nem éltem vissza szíves türelmükkel, ^ befejezem beszédemet. Ajánlom e néhány igénytelen megjegyzésemet a túloldal^ szives figyelmébe. Ajánlom annyival is inkább, mert méltóztassanak meggyőződve lenni, hogy bennünket sem gyűlölet sem semmiféle rosszindulat e javaslat tárgyalásánál nem vezet. De vezet egy tiszta meggyőződés, vezet az a tudat, hogy azt a kormányt, amelynek elnöke egy esztendőt töltött el azzal, hogy éjjelt nappallá téve, megfeszített munkával előkészítse e javaslatoknak a Ház elé jutását és biztosított egy kis alapot arra, amelyre a nemzeti erőkifejtés támaszkodhatik, amelyen az felépülhet, ezt^ a kormányt és ezt a javaslatot mi meggyőződésből és azért támogatjuk, mert az ő munkájának, amelyet most készülünk befejezni, a gyümölcse ez a javaslat. Még egyet meg kell mondanom. Ezekben a végzetes időkben szabad legyen a t. túloldal figyelmébe ajánlanom valamit, s ez az, hogy ebben az országban vannak puskaporos hordók. Ilyenek az elbocsátott tisztviselők ezrei, ilyenek a menekültek ezrei, ilyenek a munkanélküliek ezrei, ilyen a szegénységünkhöz képest bizony nem a legjobban dotált rokkantak, özvegyek és árvák nagy száma, ilyenek a kommün után lelkileg fertőzött egyének százai. (Felkiáltások a jobboldalon: Ezrei!) És mit látunk itt fájdalommal és igazán hazafias lelkünk szomorúságára! Azt látjuk, hogy a puskaporos hordók között a közélet egyes tényezői sokszor nem is komolyan, sokszor talán nem is komoly meggyőződésből kanócokkal járnak. Rámutatok egy ilyen kanócra. (Zaj a jobboldalon.) Elnök Csendet kérek, képviselő urak! Berki Gyula: Tegnap itt a nemzetgyűlésen felállott egy magyar képviselő. Egy magyar képviselő azt mondotta, hogy Magyarország ministerelnöke birtokainak visszaadásáért.^ elengedte Romániának az ő általa okozott károk megtérítését. Hát mit méltóztatnak gondolni, az az egyszerű közönség, amely ilyen bombákat olvas, amely olvas ilyen rágalmakat, vajjón mit szól ehhez? Micsoda elégedetlenség támad azoknak a társadalmi osztályoknak lelkületében, amelyeknek a helyzete, sajnos, oly szomorú; mert bevalljuk, vaunak társadalmi osz-