Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.

Ülésnapok - 1922-273

368 A nemzetgyűlés 273. ülése 1924. évi április hó 9-én, szerdán mélni, — hogy valahogyan mi azokat a terheket, amelyek máig a házakon nyugodtak, más vagyon-kategoriákra is megfelelő mértékben háritsuk át. Ennek megvalósítását nem látjuk. Itt semmi egyebet nem látunk, mint a nagy vagyonnak s mindig és mindvégig csak a nagy vagyonnak védelmét, az elszánt, a hősies védelmét. (Ugy van! a saélsőbaloldalon.) Mihelyt arról van szó, hogy most már a nagy vagyon megfelelően vegye ki részét a nemzeti regeneráció érdekében szükséges áldozatokból, ott hirtelen megszűnik a kapaszkodó, ott hirtelen megáll az adókulcs, mint ahogyan, pl. megáll a 16 milliós vagyonnál az 1 % mellett, holott a 16 millión felül még igen nagy skála van és még igen messze el lehetne menni a százalékemelésnél, vagy ahogyan a jövedelemadó megáll a 200,000 K-nál, ugy, hogy valósággal jutalom adatik annak, aki 16 milliónál sokkal gazdagabb és annak, aki 200,00 K-nál sokkal több jövedelemmel rendelkezik, — ellenben lenn, különösen pedig középen, — ha az örökösödési illetéket tekintjük és más egyebet tekintünk, — lehúzzák az emberek bőrét, nem gondolják meg, hogy az adóátháritások révén úgyis rengeteg idegen adót fizetnek. Minden azon múlnék persze, a kormánynak megadott hatalom mellett, vájjon a kormány hogyan fog élni azzal a hatalommal. Hiszen el lehetne képzelni ideális lelkű, nagyszerű értelmű embereket, akik majd jól tudják kezelni az ügyeket, jól tudják intézni a sorsunkat tovább. De vájjon ilyennek tarthatjuk-e azt a kormányt, amelyről szó van, amelynek unbedingte Unterwerfung-gal a kezébe akarjuk most megadni magunkat? Hiszen nem kell egyébre rámutatni, mint arra, — amit tudunk, — hogy amikor el kezdték szanálni az országot, akkor kijelentették, hogy nekik arra a szanálásra 550 milliótól 650 millióig terjedő külföldi kölcsönre van szükségük, de még előzetesen kell nekik egy ideiglenes kölcsön 40-től 50 millióig. Ezzel mentek ki, ezt kérték, igy számitottak ki mindent, de aztán a külföldi szakértőknek kellett megmondani egy év múlva, hogy : dehogy kell 550 milliótól 650 millióig terjedő kölcsön és dehogy kell 40—50 millió koronás előzetes kölcsön, hanem elég egészre, mindennek az elintézésére 250 millió. Ez tehát az a hozzáértés, amire rábízhatjuk magunkat? Hazahozták a 250 milliót. Ez annyira elég, hogy ebből még a főbiztos és a mellette működő hivatal dotációja, utazási költsége és minden kikerül, még azt a sok mindenféle hűhót és luxust, amellyel a szanálás jár is megbírja, sőt ha jól összeszámítjuk, még egy kis felesleg is marad. S amikor a külföldi szakértők szerint ez a 250 millió korona elég, akkor azt látjuk, hogy ebben a hires részletes tervben, ebben a spájzcetliben, amelyben el vannak intézve az ország rengeteg nagy kiadási tételei, egész budgetje, mégis ott szerepel egy csomó luxus és felesleges kiadás. Lehet-e erre a kormányra bizni az ország sorsát, amely csak annyi gazdasági hozzáértéssel bir, hogy annakidején különféle pénzügyi terveket fogadott el és hirdetett egyedül megváltóknak, amelyekről azonban később kisült, hogy épen az ellenkező eredménnyel járnak s a gazdasági rekonstruálódás, a korona stabilizálódása és más egyéb helyett épen az ellenkező hatást érik el. Ma is, amikor a kormány ilyen egyedül megváltó ígéretekkel, tervekkel jön ide, mindenki, aki bele tud nézni a dolgokba, — ha nem is olyan tökéletes szakértő, — látja, hogy itt tulaj donképen minden csak légvár, amely majd valamiképen csak ugy sikerülhet, ha az országot annyira megadóztatják, hogy szinte mindenkit levetkőztetnek. Mondja is bizalmas körben a pénzügy minister — ugy hallom — s megfenyeget ezzel mindenkit, barátait is ; hogy még nem vagytok tul a bajon, az mind nem igaz, ami előttetek van : vagyonotok kétharmadát oda kell adnotok. így néznek ki ezek a szanálási tervek, amelyeket megint egy szuggesztióval akarnak a nemzettel elfogadtatni s amelyekből végül csak akkor lesz valami ha borzasztóan levetkőztetik, agyon adóztatják ezt a népet. S mindez csak azért történik, mert nem értenek gazdasági kérdésekhez, nem értenek sem közgazdasági, sem pénzügyi életünk viteléhez. Ha vissza méltóztatnak az elmúlt évekre tekinteni, látniok kell, hogy a tudáson, a hozzáértésen múlt minden s ez a tudás, ez a hozzáértés nem volt meg. Hiszen, ha itt okos politika folyt volna, ha itt helyesen felépített pénzügyi programm és helyes gazdasági tételek és szabályok szerint véghezvitt pénzügyi politika lett volna, akkor ma még a nagyvagyónról sem kellene beszélni, hogy mi lesz azzal. Ha mindezt szépen, mint Bulgáriában, érvényesítették volna, akkor ma mi is sokkal jobb helyzetben lennénk. Pedig Bulgáriának sem volt jobb a helyzete, mint a mienk, sőt mi annál gazdagabbak voltunk s mégis ma — méltóztassanak megnézni—az ő pénzük többet ér, mint némely győző állam pénze, mint például Bomániáé s egymilliós felesleggel dolgozik. Mindent meg lehetett volna csinálni. Csakhogy nálunk antitalentumok vannak s csak a jó Isten a megmondhatója annak, hogy itt mi minden történt. Tény azonban, hogy mindannak épen az ellenkezője történt, aminek történnie kellett volna, szegény Hegedűs Lóránttól kezdve Korányin és Kállayn végig. Ez a kormány még ma sem látja be, hogy nem hivatott ennek a nemzetnek a bajoktól való kivezetésére, holott annyi szép példáját látja annak, hogy a német kancellárok — egyik nagyobb a másiknál — mind mennek egy-egy megbukott tervvel, mert tudják, hogy a nemzetnek szüksége van a hitére, bizalmára, hangulatára abban a tekintetben, hogy a másik mást hoz. Tudják, hogy a nemzetnek szüksége van arra, hogy az, akiből kiábrándult, elmenjen az útjából. Amikor kormányunk ezeket a szép, nagy példákat látja, különösen Németországban, hogy tudniillik amikor valamilyen rendszerben csalódás következik be, megy a kancellár is, hogy a nép megnyugodjék, és valami ujat próbáljanak — dacára annak, hogy a kormány egyik debacle-ból a másikba bukfencezett s egyik katasztrófát a másik után idézte fel — mert hiszen a borzalmas katasztrófák egész sorozata volt a magyar közgazdasági és pénzügyi életre mindaz, ami történt — tovább is ragaszkodik a hatalomhoz és kiirtja a magyar nemzet szivéből annak a reménynek utolsó kis foszlányát is, hogy még lesz jövendője. (Derültség a jobboldalon.) Én elhiszem, hogy a t. képviselő urak ezen kacagnak, mosolyognak, mert hiszen amikor megváltó terveket hoztak s az ellenzék vagy más hozzáértő férfiak rámutattak arra, hogy mi lesz azokból, akkor mindig kacagtak, legyintgettek s egy pár hónapnak kellett elmúlnia, amig az az igazság igazsággá, véres igazsággá, katasztrófává vált. T. túloldalon ülő képviselőtársaim, eZen nem lehet nevetni! Nevetniök csak azoknak lehet, akiket az idő igazolt, akiknek nem egyedül a naptárban van minden erejük, akiknél nem az az eset forog fenn, hogy ma még, minthogy április 9-ike van, igazuk van, de mire május 9-ike vagy augusztus lesz, nem lesz igazuk, mert akkorára az ellenkező lesz az igazság. Azok, akiknek csak ez az erejük, akiknek tudásuk, joguk, világuk, mindenük csak a hatalom, azok