Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.

Ülésnapok - 1922-273

Ä nemzetgyűlés 273. ülése 1924. évi április hó 9-én, szerdán. 351 az • emberiség kincsét őrizzék, mert ha ezt megcselekszik, akkor az egész világ előtt rokonszenvesekké válnak, akkor az egész világ előtt kiderül életrevalóságuk, kiderül az, hogy szükség van rájuk. Ezért törekedtünk mi itt az ellenzéki oldalon kezdettől fogva ' arra, hogy a nemzeti becsület megóvassék és semmi ne történjék az emberségesség ellen, mert ránk van bizva ezen a területen az emberi szempontok őrzése és ha ezt a feladatunkat nem telj esi tjük jól, ha nem őrizzük azokat az emberiség által reánk bizott -kincseket, amelyek megsértését mindenütt zokon veszik, amelyek megsértésére mindenütt reagálnak, akkor elpusztulunk. Gondoljanak vissza önök arra, hogy ezt a kötelességünket nem teljesítettük, mert hiába voltak kérlelő, rimánkodó szavak, itt ebben az országban olyan dolgok folytak, amelyek bennünket odakünn minden tekintetben ellenszenvesekké tehettek. Most okulnunk kellene ebből, okulnunk kellene abból, hogy Bethlen István grófnak három esztendeig kellett várnia, amíg elindulhatott arra a Canossa-utra, amelyet megjárt és amelyet egy esztendeig járt. De hogy a mi erkölcsi integritásunk nem volt meg, hogy a világ előtt a mi erkölcsi becsületünk elhomályosodott, ez volt az oka annak, hogy mi későn kapcsolódhattunk be a világélet vérkeringésébe, ez volt az oka annak, hogy semmittevésre voltunk kárhoztatva és Bethlen István gróf, az önök Bethlen Istvánja, sem mehetett ki a világba kérni, esdeni a nemzet életeért. Nagyon természetesen a feledés hosszú idejének kellett közbejönnie, mig végre azokhoz a hatalmakhoz ki lehetett menni segítségért, amely hatalmak parlamentjében demokratikus emberek is ülnek, ahol elég tekintélyes számban, sőt némely helyen egészen domináló számban a munkásság képviselői is ott ülnek s egyáltalában azoknak a rétegeknek a képviselői, amely rétegek ellen idehaza mi igen botorul, akárcsak 1914-ben pusztító hadjáratot indítottunk. Mert hiszen nagy hiba volt az, ami 1514-ben megtörtént, hogy akkor a nemzet egyrészének nemcsak elnyomásában, hanem kipusztításában is keresték mások a maguk biztonságát. Most is ugy volt hosszú időkön keresztül, hogy a többi magyarnak, rengeteg sok magyarnak terrorizálásában, elnyomásában, üldözésében keresték mások a maguk biztonságát. Ma is erről van szó. (Erdélyi Aladár : Milyen időre érti ezt?) Értem még a maira is. Mert egy nemzettel, annak dolgozó rétegeivel különösen — természetesen ideszámítva az intelligenciát is, mert amikor dolgozó emberekről beszélünk, akkor azok is közéjük tartoznak, sőt elsősorban tartoznak közéjük — nem bántak még méltatlanabbul, nem bántak még ilyen félvállról akkor, amikor — mint már imént is említettem — itt vég nélkül folyt a pazarlás. Nem törődtek sem erkölcsi, sem anyagi érdekeikkel ; a nemzeti kincseket, amelyek összegyűltek, haszontalanságokra, luxusdolgokra, lehetetlenségekre, sőt az anarchia szubvencionálásra fordították, mint tudjuk azt az Ébredőknek adott szubvenciókról. De megvetették, lenézték, semmibevették ezt a nemzetet, megsértették becsületét azzal is, hogy éveken át elszedték áldozatait, de nem tartották szükségesnek, hogy neki elszámoljanak. Most azután jön Bethlen István, — miután — mint Szakács Andor t. képviselőtársam is tegnap kiszámította — sok száz millió aranykoronát elköltött, amely összegekről nem is tudjuk hova tette — mondom, most jön azzal, hiszen én nem akarok diktatúrát, hiszen én a nemzetgyűléstől, a törvényNapló XXII. hozástól kérek felhatalmazást arra, amire kérek, hogy nekem két és fél évre, vagy ugy lehet, húsz esztendőre teljes hatalmat biztosítsanak ; ezt a nemzetgyűléstől, a nemzettől magától kérem. Szatíra ez, mert nem nagyon kéri tőlünk ; ő itt csak egy mechanikus dolgot akar csinálni, a formát akarja megkapni, mert magával a lényeggel, hogy csakugyan a nemzettől kérje ezt a felhatalmazást, nem sokat törődik, amint eddig sem törődött vele. Ha a nemzettel törődött volna, ha nem öncélnak tekintette volna önmagát Bethlen István gróf és az ő kormányé s az ő többsége, akkor igenis lett volna más módja a megmentésre és van még ma is más mód a megmentésre. (Perlaki György : Halljuk a módot! — Drozdy Győző: Egy kis türelem! Bögtön jön!) Aki ismeri ennek az országnak a belső életét, gazdasági anatómiáját, az előtt nagyon világos, hogy igen becsületes, igen derék és hozzáértő emberek ezt az országot öt perc alatt megmenthetik. (Halljuk! Halljuk! jobbfélől. — Erdélyi Aladár: Akkor nagy bűn volna, ha nem mentenék meg! — Drozdy Győző : A bibliai hat nap sem hat napig tartott! Ne tessék ugy venni! — Erdélyi Aladár: Ugy? Nem kell komolyan venni?) De egészen komolyan kell venni, mert nem komolyak csak azok az érvek, amelyekkel a t. kormány akarja alátámasztani a maga javaslatait. Előjön azzal, hogy 250 millió koronára van szükségem, mert a világ elsőrendű szakértői állapították meg igy az én szükségleteimet. Hogyan tudom én azt kifizetni, hiszen pénzforgalmam is kisebb, mert az én pénzforgalmam legfeljebb csak 50 millió korona. Ezeket nem kell komolyan venni, mert láttuk, hogy ezzel az 50 millió aranykoronával micsoda óriási nagy forgalmat lehetett lebonyolítani, hány ezer milliárd forgott meg a tőzsdén, a gazdasági életben s másutt is. Mert nagyon természetes, hogy ez a pénz minden percben másutt és más helyen más és óriási nagy funkciókat tudhat lebonyolítani és azokat le is bonyolítja, de utóvégre akkor, amikor arról van szó, hogy 250 millió aranykoronát magunk szedjünk össze és pedig onnan, ahol van és pedig igen könnyen ; akkor nem kell arra gondolni, hogy négyszögletes bankjegyekben, vagy kerek aranyokban van-e az meg, hogy az csak épen magyar papírkoronában van-e meg, mert hiszen Magyaroiszagon azon az 50 millió aranykoronát kitevő papírpénzen kívül, amelyről beszélnek, volt itt meglehetős mennyiségű, rengeteg sok, sokkal több idegen valuta és idegen pénz. Nem fogadható el tehát ez a gyerekes érv, hogy nekünk azért sem lehetett volna a 250 milliót magunknak adnunk, — már t. i. azoknak, akiknek ezekben az időkben a hazafiság ABC-je is parancsolta volna, hogy siessenek megmenteni áldozataikkal ezt az országot, mert hiszen 50 millió aranykoronánk van összesen és nagyon nehéz most is azt a 25 millió aranykorona kényszerkölcsönt előteremteni, mert milyen óriási válságot, elégedetlenséget és sok helyen az existentiák pusztulását is mennyire okozza az, hogy 25 millió aranykoronát kényszerkölesönre — amelynél tízszer nagyobb a 250 millió — elő kell teremteni. Beszélnek arról is, hogy ezt a 250 millió aranykoronát nem lehet kivonnunk a gazdasági életből, mert akkor a közgazdasági életünk összeroppanna. Ez megint nem egészen komoly érv, mert erre a 250 millióra nem egy napon van szükségünk, hanem successive kell folyósítani, 30, vagy 60 milliónkint, 56