Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.

Ülésnapok - 1922-272

A nemzetgyűlés 272. -ülése 1924. évi április hó 8-án, kedden. 337 lehetne arról szó, hogy az ellenőrzés forrásában és módszerében változás vagy enyhülés történik. Miután azonban ugyancsak a jóvátételi bizottság fogja az ellenőrzést továbbra is a saját maga által kinevezett közegek által gyakorolni, ezen a téren semmiféle javulást látni nem tudok. (Baross János: Sőt pluszt! — Friedrieh István: Majd a prágai képviselőházban a magyar képviselők megmagyarázzák ezt!) Téves az a beállitás is, amelyet a javaslat mellett felhoznak — a ministerelnök is hivatkozott reá, — hogy a szanálási Programm sikeres végrehajtása után két és fél év múlva az ellenőrzés meg fog szűnni és csak abban az esetben áll vissza a főbiztos által gyakorlandó ellenőrzés, ha időközben az állam megint deficites helyzetbe kerül. Ez teljesen hamis beállitás, mert a II. számú jegyzőkönyvben meg van állapítva, — ha méltóztatik elolvasni, Erdélyi képviselő, nagyon jól tudhatja — hogy a főbiztos ellenőrzésének megszűnte után megkezdődik a hitelezők érdekeinek védelmére kirendelt bizalmiférfiak ellenőrzése, amely mindaddig az országon marad, bizonyos vonatkozásokban, ugyanolyan jogkörrel, mint amilyen a főbiztosé, amíg a 250 millió aranykoronás kölesönnek az utolsó fillérje is kifizetve nincs, (Baross János: Sőt még azután is joga van visszaállítani!) Ezeknek a bizaimiférfiaknak, akiknek kilétét nem tudjuk, akikről nem tudjuk, hogy a világ mely tájáról fognak idejönni Magyarországra és akiket nem a népszövetségi tanács, talán még nem is a jóvátételi bizottság fog kinevezni, hanem a hitelezők képviselői lesznek, ezeknek ellenőrzése legalább húsz esztendeig, amig a kölcsön vissza nincs fizetve, feltétlenül az ország nyakán fog maradni. (Horváth Zoltán: Szégyenletes! És ennek a javaslatnak van többsége! — Erdélyi Aladár: És a trianoni szerződés! — Horváth Zoltán: Az más dolog! — Zaj. — Elnök csenget.) Az egész szanálási komplexumban, amelyet gondosan áttanulmányoztam, egyetlen egy dolgot találok csak, ami kétségtelenül az ország előnyére van. Ezt elismerem, mert objektiv és tárgyilagos akarok maradni. Ez az, hogy a 20 esztendő időtartamára a jóvátételre vonatkozó fizetési kötelezettségünk meg van állapítva. Kétségtelen dolog, hogy ez haladás ahhoz az állapothoz képest, amiben ezelőtt leiedzettünk, amikor tényleg egy óriási kártérítés Damokleszkardja függött az ország felett. Most legalább tudjuk, hogy húsz esztendeig mi a fizetési kötelezettségünk és ezentúl mitőlünk 20 év alatt senki, semmiféle jogeimen, semmiféle fizetést jóvátételre nem követelhet. (Friedrich István : Ha ugyan igy lesz !) Azonban ennek is van egy kardinálás hibája, még pedig az, hogy egyidejűleg nem állapíttatott meg a jóvátétel végösszege, (ügy van! half elől.) Teljesítünk tehát törlesztéseket, fizetéseket olyan követelésre, amelynek végösszegét egyáltalán nem ismerjük. Hallom itt is, ott is, hogy húsz esztendő múlva Európában nevetséges lesz jóvátételről beszélni. Lehetséges, hogy ez a reménykedés valóra válik, de az is nagyon lehetséges, hogy azok az államok, amelyek szintén csak a legnagyobb adóterhekkel képesek a saját pénzügyi egyensúlyukat fentartani, húsz év alatt annyira hozzászoknak ahhoz, hogy budgetjükben magyar forrásból eredő jóvátétel cimén bizonyos millió aranykoronákat évről-évre viszontlátnak, hogy húsz év multán a megszokásnál fogva azt fogják mondani, hogy miután Magyarország különben is kezd máimagához térni, ez az ország nyugodtan fizethet tovább. (Erdélyi Aladár: Nevetséges! — Baross János: Ezen nem lehet nevetni!) Ha Erdélyi t. képviselőtársam azt merné állítani, hogy húsz év után egészen bizonyosan nem keli jóvátételt fizetnünk, akkor nevethetne azon, amit mondtam, (Erdélyi Aladár: A hozzászokáson nevetek!) de mert kilátás van arra, hogy azután is megrónak bennünket fizetési kötelezettségekkel, nincs még helye a derültségnek. Ha nézem, hogy ezért az eredményért mit adott cserébe a kormány, mit adott cserébe azért, hogy ilyen húsz évi nyugalmi állapot, vegetativ életünk biztosítva legyen, a következőket tapasztalom: Jugoszláviával szemben végleg elismerte a fegyverszüneti szerződésben elvállalt kötelezettségeket s leszállít 1926 szeptember 24-ig Jugoszláviának 880 tonna, szenet hétköznaponként, 80 elsőrendű vaggont, 40 elsőrendű pakkocsit és 1150 elsőrendű teherkocsit. Ez volt az ára annak, hogy Jugoszlávia a kölcsön felvétele ellen tovább kifogást nem emelt. (Erdélyi Aladár: Eddig is szállítottunk, fájdalom!) Romániával szemben milyen árt fizetett*? (Zaj.) Romániának a rekvirálásból kifolyólag nálunk elintézetlen számlája volt; nagyon jól tudjuk, hogy körülbelül egy milliárd aranykorona kárt okozott 1919-ben Magyarországnak. Tessék elolvasni Bethlen István ministerelnök urnák január 25-én Parisból Tituleseu román minister úrhoz Londonba küldött táviratát, amelyben elengedi a ministerelnök ur ezt az egy milliárd aranykoronát kitevő követelést, (Horváth Zoltán: Távirati stilusban!) kifejezetten azzal a kikötéssel, ha Románia nem emel tovább kifogást a magyar kölcsön felvétele ellen. Románia tehát ennek ellenében ilyen óriási előnyt biztositott magának, hogy t. i. azt a zsákmányt, amit elvitt, nyugodtan megtarthatja. (Baross János: ütszörannyit engedtünk el, mint amennyit kapunk.) Hogy Csehszlovákiának mit juttatott a kormány, az nem derül ki a jegyzőkönyvekből, de nagyon jól tudjuk, hogy a csehszlovákok ^ is miért nem emeltek kifogást végre a kölcsön felvétele ellen. (Erdélyi Aladár: Miért?) Azért, mert a jegyzőkönyveknek az a passzusa, amely az életképtelen magyar gyáriparról, azoknak a gyáraknak megszüntetéséről szól, amelyeknek termelő forrásai nincsenek idehaza, jutalmat adott Csehszlovákiának és ezeknek a Csehszlovákiára nézve kellemetlen iparágaknak megszüntetése az az ellenszolgáltatás, amelyet Csehszlovákia Magyarországtól kap. így nálunk piacot és állandó fogyasztást talál. (Zaj.) Akármilyen nagy áldozatot látott jónak a kormány meghozni a saját felelősségére a jóvátétel tisztázása és a külföldi kölcsön elnyerése érdekében, — azt mondom — nem tudom megítélni, helyesen járt-e el, mert nem ismerem az erre vonatkozó tárgyalásainak anyagát, egyáltalán nem ismerem Magyarország pénzügyi helyzetét, mert sem állami költségvetés» sem zárszámadás nincs előttünk. Nem tudom, mely adónemből mennyi folyt be, hogy a forgalmi adóból, kincstári részesedésből milyen összegekhez jutott az állam és egyáltalában nem tudom megítélni, helyesen hozta-e meg ezeket az áldozatokat, vagy sem. (Dénes István: A nemzetgyűlés munkája üres formaság e ténynél fogva, melyet most mondott! Csak ülünk itt! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek! Szakács Andor: Egyet azonban mondhatok, t. Nemzetgyűlés! Igenis, volt rá idő, amikor Magyarország sokkal előnyöstbb helyzetben volt a kisentente-tal szemben {Űgy van! a szélsőbaloldalon.), — én nem akarom a Ház egyes tagjainak érzékenységét érinteni, épen azért nem kivánom most _ kifejteni, hogy milyen vonatkozásokban (Halljuk! a szélsőbaloldalon.) — de volt rá idő, amikor különösen Csehszlovákia messzemenő áldozatokra volt hajlandó Magyarországgal szemben; ez történelmi tény, tessék a brucki jegyzőkönyvekre és a marienbadi tárgyalásokra gondolni. Területi engedményekre volt hajlandó Magyar-