Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.

Ülésnapok - 1922-272

'À nemzetgyűlés 272. ülése 1924, évi április hó 8-án, kedden. 319 Azok. akik a világon mindent pártpolitikai szem­üvegen keresztül néznek, hónapokon keresztül az elismerésnek még a minimumát sem akarták megadni Bethlen Istvánnak és társainak (Éljen­zés jobbfelől.) azokért az óriási szellemi és fizikai erőfeszitésekért, amelyeket magyar ember, akár­milyen oldalon ül is, a nemzet napszámosaitól meg nem tagadhat. (Úgy van! jobbfelől.) Egye­sek eleve ugrásra készen várják, mikor fogják ennek a kormánynak és a külföldi kölesönnek romjain keresztül átvehetni azt a nagyon is lát­szólagos, nagyon is labilis hatalmat, amelynek birtokában azután ők sem tehetnének mást, mint­hogy a külföldi kölcsön megszerzésének tövises útját járják. Van azután egy másik tábor, amely konjunk­turális nyereségeit félti a szanálás művétől. Ezek az emberek éveken keresztül hozzászoktak, hogy ami rossz az országnak, ami rontja a magyar koronát, az növeli a konjunkturális lehetőségeket, amelyek kihasználásával tengették nyomorult életüket. Az ilyen exisztenciák most természete­sen aggódva reménykednek azon, hogy végül is az akadályok nagyobbak lesznek, mint a nemzet érdeke. Én mindezekkel a jelenségekkel szemben csak egyet érzek és egyet tudok; ha ez a kölcsön belekerül a mi corpus jurisunkba, — és ha nem kerül bele, akkor is — korszakalkotó fordulatot jelent a nemzet történetében és ezért csak egy szempont lehet a döntő, az t. i., hogy mi a kisebb és mi a nagyobb érdek, elfogadni-e, vagy elvetni a kölcsön javaslatokat. Én azt hiszem, aki közgazdaságilag gondolkodik és nem párt­politikáikig, az erre a kérdésre csak egy választ adhat ezekben a súlyos időkben, még pedig azt, hogy el kell fogadni. Nem tagadom, hogy a londoni és párisi megállapodásoknak van egy pontja, amely bizo­nyos tekintetben magyarázatokra szorul. Ilyen pl. a jóvátétel összekapcsolása a külföldi kölcsön­üggyel, nem az összeg nagysága miatt, amely utóvégre nem oly terhes, hanem amiatt, mert ebben a kérdésben az elv marad érvényben. Hiszen éveken keresztül nem volt magyar köz­életi tényező ebben az országban, aki ne hirdette volna meggyőző erővel a jóvátételi kötelezettsé­gek erkölcstelen, immorális voltát. Amikor el­vették az ország kétharmadát és oláh megszállók pusztitották a megmaradt harmadot, amikor a forradalmak és bolsevizmus végigszántott az országon, hogy akkor még a megmaradt csonka országtól még jóvátételt is akarjanak venni, azt minden ember lehetetlennek tartotta. A kormány­elnök ur ezt a szomorú valóságot igen praktiku­san azzal a megjegyzéssel eliminálta, hogy ezzel, úgymond, 20 esztendőre el van véve fejünk felől a Damokles kardja. Ebben van valami meg­nyugtató, különösen akkor, ha keresztül tudjuk vinni, hogy a jóvátétel ne pénzben, hanem áru­szállításokban egyenlittessék ki, mert ebben az esetben a magyar ipart, mezőgazdaságot és kereskedelmet foglalkoztatni tudjuk és a magyar iparcikkeknek megfelelő munkabér idehaza marad az országban és nem leszünk ezáltal kényszeritve az amúgy is megterhelt fizetési mérleget külföldi fizetési eszközök vásárlásával megterhelni. De vannak sokan ezzel szemben, akik azt kér­dezik, hogy mi lesz húsz esztendő múlva. Vannak pesszimisták, akik semmiféle jót nem várnak és csak a nagy megterhelés bizonyosságát látják és azt mondják, hogy legalább az összeomlás idejét toljuk ki. Ezzel szemben az optimisták azt gon­dolják, hogy húsz esztendő alatt sok minden meg­változhatik a nemzet javára. Ha jól emlékszem, Rákosi Jenő citálta nemrégiben azt, hogy : mi lesz belőlünk húsz év múlva. A gyerekből ember, az emberből öreg, és az öregből por és hamu. Azt hiszem, hogy a trianoni békepergamentnek is ez lesz a sorsa, és nekünk vagy unokáinknak már nem fog fájni a fejünk a jóvátételi kötelezettsé­gek miatt. A nemzetek szövetségének pénzügyi jelen­tésében tovább lapozgatva találok egy passzust, amely ugy hangzik, mintha nem is Parisban vagy Londonban, hanem Budapesten szövegezték volna meg. Szól ez a passzus következőképen (olvassa) : »A mezőgazdasági teherviselés elégtelenségéről és a terhek fokozásának szükségéről.« Ez olyan vitás kérdés, amely a legutóbbi hetekben nagyon sürün szerepelt itt a nemzetgyűlésen és a sajtóban is. Hiszen egyik sajtóorgánum, épen Várnai Dániel képviselőtársam számitásai alapján, szenzációs felderitésre jutott. Számitása alapján a már eddig letörlesztett 742 millió arany jelzálogkölcsönnek devalvált papirkoronában való visszafizetésével a mezőgazdaság legalább 25 millió métermázsa bú­zát keresett és a még fennálló 25 millió jelzálog­kölcsön valorizálatlan visszafizetése esetén még 10 millió koronát fog keresni. A cikkiró egész egyszerűen 20 millióra kerekíti ki azt az összeget, amelyet a mezőgazdaság munka és termelési költség nélkül keresett. Én azonban azt hiszem, hogy hiba van a krétakörül. (Felkiáltások a jobb­oldalon: Nagyon is baj van!) Kérdezem, hogy hol van ez a 20 millió. Én az országban eleget jártam, sok emberrel beszélek a földbirtokos-osztály zöméből, de ennek a 20 mil­liónak nyomát sehol nem találom. Hogy hol vannak azok a titkos trezorok, ahol ezek a súlyos milliók el vannak zárva, nem tudom megállapítani. Rög­tön megmagyarázom azonban, hogy mi lehet itt a tévedés. Ezt a kérdést az a száraz tény dönti el, hogy a jelzálogkölcsön olcsó pénzben való visszafizetése legfeljebb a birtok telekkönyvi pozi­cióját javitotta meg. De az sem igaz, hogy ez átmenetileg bizonyos konjunkturális nyereségekre vezetett. De méltóztassanak megnézni az érem másik oldalát is, azokat a konjunkturális károkat, ame­lyeket a mezőgazdaság a kényszerforgalom tiz éve alatt elszenvedett. Ezekről azonban ma senki nem beszél. (Igaz ! Ugy van ! a jobboldalon !) Én bátor vagyok t. képviselőtársam figyelmébe ajánlani Bernáth Istvánnak, a közgazdasági egyetem kitűnő professzorának egy most meg­jelent tanulmányát, amelyben praktikusan össze­állította azokat a károkat, amelyeket a mezőgaz­daság a kényszerforgalom tiz esztendeje alatt szenvedett. Bernáth István könyvében azt irja, hogy (Olvassa) : »Tudjuk azt, hogy a gabonának a mezőgazdasági élet főterményének ára évek során át meg volt kötve, azaz önkényesen állapít­tatott meg. Mit jelentett ez szemben különösen a korona folyton hanyatló értékével, felbecsülni alig lehet. 1914. januárjában Zürichben a magyar ko­ronát 105 frankkal jegyezték. Ez az árfolyam tartotta magát egészen július végéig. A háború kitörésekor az árfolyam 92-re szál­lott le és 1915 májusában már 80.25 százalékra hanyatlott. A hanyatlás nagyon erős, különö­sen 1916-ban, de 1917-ben is. Mindamellett koronánk 1918 augusztusában 38, októberében pedig 42 mutat. Az őszirózsás forradalom hírére lemegy 32-re, hanyatlik tovább és 1919 augusztu­sában már 11.6 áll. 1921 októberében 0.71-et, mutat, hogy azután hónapról-hónapra alább szállva, a múlt év végén leszálljon egészen a 0.017 vagy 0.018-ra. Mig az egyik oldalon ezeket az eseményeket látjuk egymáshoz kapcsolódni, a másikon, t. i. a búza árának alakulásánál a következő tények emelkednek ki: 1924 januárjában a búza átlagára kereken 24 arany korona, ez december végéig 51*

Next

/
Thumbnails
Contents