Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.

Ülésnapok - 1922-271

À nemzetgyűlés 271. ülése 1924. évi április hó 7-én, hétfőn. 313 saját magunk fel nem dolgozzuk. (Ugy van! Ugy van! balfelől.) Igaz, nem mondja a tanács, hogy ezt nem igy kell csinálnunk, sőt ő is ezt mondja, viszont azonban az a másik tanácsa, hogy az összes behozatali és kiviteli tilalmakat máról holnapra szüntessük meg, engem a legnagyobb aggodalommal tölt el, mert ettől éppen azoknak az iparoknak a kifejlődését féltem, amelyek nyersterményt is dolgoznak fel. Itt látom azután ennél a pontnál a javaslat egész politikájának igen sebezhető részét. Mert ugyebár, ez azon épül fel, hogy a külföldi kölcsön kapcsán tömérdek külföldi tőke fog idejönni. Kegyeskedjenek nekem megengedni, 20 esztendőn keresztül vezettem óriási uradalmakat, kináltak nekem minduntalan svájci, hollandi és mindenféle pénzeket. Mindig azt hallottam a kinálók részéről, hogy miután Magyarország ma elzárkózott állapotban van és védi a maga iparát és gazdaságát a külföldi tényezőkkel szemben, ennek folytán látják, hogy pénzüket nyugodtan elhelyezhetik ebben az országban. (Ugy van! balfelől.) Amely pillanatban utat engedünk annak a gondolatnak, hogy ezen tanács tanácsa következtében, szüntessünk meg mindenféle védelmet, nagyon félek attól - és örülnék, ha aggodalmamban meg lennék viggasztalva — hogy ép e miatt a politika miatt nem fog jönni a várva várt kül~ földi tőke. Mert egy gyárat felépiteni és üzembe hozni nem gyerekjáték. Csináltam, próbáltam, tudom, mi az. Egy kezdő, most épülő gyár sohasem fog tudni eleinte konkurrálni már létező ilyen cikkeket gyártó külföldi gyárakkal. Megeshetik, hogy épen a mezőgazdasági ipar kifejlesztése és lendületbe hozása végett ideig-óráig szükség lesz némi védelemre, de félek, hogy ha ezen törvénybeiktatni szándékolt külföldi tanácsot vakon elfogadjuk, akkor épen ebben a kérdésben vágjuk a fát közgazdasági evolúciónk alatt. Ez fontos dolog. Ezt nagyon mélyen átgondoltam és őszintén mondom, aggódom ettől; kérem is a mélyen t. kormányt, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozva, erre nézve bennünket megnyugtatni^ méltóztassék. Mert újból ismétlem. közgazdasági evolúció nélkül pénzügyi megmentés nincs. Ha egyszer a külföldi tőke azt fogja látni, hogy itt legalább eleinte nincs kellő biztonságban a védelem szempontjából, akkor esetleg talán nem jön hozzánk. Ezzel pedig az a nagy premissza fog elesni, amely legerősebb támasztója ennek a javaslatnak. Van még sok olyan kérdés, amelyekre rá szeretném irányítani a mélyen t. kormány nagybecsű figyelmét; egyik ilyen különösen az, amely benne van ebben a javaslatban: a tisztviselői karnak — rossz magyar szóval — leépitése. Azt látom, hogy amit eddig ebben a kérdésben csináltunk, az minden volt, csak praktikus nem. A B-listás rendszerrel azt értük el, hogy tömérdek ember kapott nyugdíjat, aki még munkakápes ember volt, helyettük azonban kineveztek másokat ugyanazokra az állásokra. Ez szerintem nem oldható meg másként, mint csakis gazdasági fellendülés kapcsán. (Ügy van! balfelöl.) Ha a lefolyt négy esztendőben nem lett volna az a siralmas vérszegény módon koronatartó^ és minden gazdasági kérdéssel szemben elzárkózó pénzügyi politika, merem állitani, hogy nagyon sok olyan mezőgazdasági gyár és vállalkozás keletkezett volna, amelyek fel tudták volna szívni^ ezeket az embereket. Mert mindenkinek be kell látnia, hogy az a régi uri felfogás, amely szerint kezünkkel nem dolgozunk, hanem csak az Íróasztalnál, már lehetetlenség; ezt fel kell adnunk. Az uj generáció kezdi is ezt már belátni. Ha azonban nincs munkaalkalom, ha a gazdasági pezsgő élet teljességgel hiányzik, akkor könnyű azt mondani, hogy elbocsátok alkalmazottakat, ha nem tudom őket máshol elhelyezni. Amikor a valódi becsületes munka is megszűnt három esztendő óta, amikor az ipari tőke elment kosztpénzeltetésre, mert jobban tudta megtalálni számítását igy, mint becsületes munkával, amikor azt látjuk, hogy minden téren lezüllöttünk a produktiv munka szempontjából: akkor nagyon nehéz azt mondani, hogy elbocsátok ujabb 15.000 alkalmazottat, akiknek nyugdijat kell adnom, ami óriási megterheltetés. Ezért állitom, hogy ezt a kérdést is csak organikusan, évek hosszú során keresztül lehet megoldani és hogy bürokratikus beállítással ezt sem lehet megoldani, amint semmi más kérdést igy megoldani nem lehet. Meg kell várnunk, amig organikusan a gazdasági élet más ágaiban olyan evolúció támad, hogy ezek az elemek ott el tudnak helyezkedni. Ezen organikus evolúció során mindenki örömmel fog elmenni egy-egy ilyen mezőgazdasági gyárhoz,^ ahelyett, hogy rossz fizetésért ott körmölne az Íróasztalnál. Ehhez idő kell. A pénzügyi politikának itt ismét karöltve kell járnia a közgazdasági politikával. A kettőt egymástól nem lehet elválasztani, a kettő mindig organikus egység marad s aki ezt a kettőt elméleti módon szét akarja választan nemzet elé optikai csalódások képét állitja. Ezt én igy érzem, igy látom. És nálunk nem elég, hogy elboesátunk alkalmazottakat. Meg kell változtatnunk egy óriási nagy erkölcsi lépéssel az egész bürokrácia gondolkozását. Hiszen ma a bürokrácia nagy része azt gondolja, hogy ő azért van, hogy a polgárok minden kezdeményezése ellen ellenhuzásokat tegyen. Hiszen aki, mint én, csinált valaha iparvasutat, vagy valami gyárat, jól tudja, hogy sohasem az volt a kérdés, honnan veszünk tőkét, hogyan csináljuk meg a dolgot, hanem hogy miképen küzdjük le a bürokrácia ellenállását. (Ugy van! Ugy van! Taps a baloldalon. — Peyer Károly: Mig valaki az engedélyt megkapja, addigra beleőszül! -— Dénes István: Addig elmegy a tőke fele! — Zaj.) Lelkesen tudna részt venni minden jó magyar ember a kormányzás nehéz munkájában, ha azt látná, hogy van olyan szellem, van olyan erkölcsi lendület, amely ezeket a kérdéseket megoldani akarja. Lehet — nagyon jól tudom én azt, — hogy erre talán rámondhatják, hogy ez idealista beszéd és a reális politika mást sugall. Méltóztassanak megengedni, hogy itt egy francia kitétellel éljek, amelyet a multkorában olvastam, hogy a nemzetek előrevitelét, az államférfiak nagyságát az »idéalisme réalisateur« jellemzi. Ez azt jelenti magyarul, hogy megvalósitó idealizmus. Idealizmusnak kell lenni egy ország kormányzásában, a csak napról-napra taktikázó passzív magatartás még nem jelent államférfiúi reálpolitikát. Igazi reálpolitika az, amely maga elé célokat tüz ki, magasabb célokat és ezeket megvalósítani óbajtja. Ez nem áll ellentétben az idealizmussal, ahogy voltam bátor mondani, ez a realizáló idealizmus politikája. Ha valaki arról beszél, hogy szervezni kell a népet arra, hogy állatját ne vigye ki, hanem mellékterményeit is maga dolgozza fel ipari terményekké, ha valaki arról beszél, hogy a bürokráciát meg kell változtatni, az eljárásokat át kell alakítani, ez nem irreális idealizmus, hanem szerintem reális idealizmus, amelynek meggyökeresedését szeretném látni a mélyen t. kormányban is. Van még igen sok olyan kérdés, amelyre rá tudnék térni, az idő azonban előre haladt s igy engedjék meg, hogy csupán egy pár részletkérdéssel foglalkozzam, amelyekre a t. kormánynak nagybecsű figyelmét fel akarom hivni. Ilyen pl. az is, hogy ujabban felmerült az a kérdés, hogy nem lehetne-e a Rentenmark intéz-