Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.

Ülésnapok - 1922-271

302 A nemzetgyűlés 271. ülése 1924. évi április hó 7-én, hétfőn. tenni nem lehet, ez is a maximum, és a megmaradt tisztviselői kart egy, az élet fentartásához szükséges fizetésben kell részesíteni. Én az aranyköltségelőirányzatot magát — nem tudom, helyesen-e — ugy fogom fel, hogy a rubrikák végeredményén változtatni nem lehet, mert hiszen ezek azok a végösszegek, amelyeken a szanálási programmnak fel kell épülnie. Én azonban azt gondolom, hogy a rubrikákon belül lévő tételeknél, amelyekre a kormány nem vállalt lekötöttséget célszerűségi vagy más szempontokból, bizonyos változtatások, eltolások stb. még lehetségesek, mert hiszen elvégre a népszövetségi ellenőrzés szempontjából a fontos csak az lehet, hogy ezek a végösszegek, amelyek megállapittattak, ne változtassanak, hogy általuk az egész szanálási programm fel ne boruljon. Másik megjegyzésem az, hogy tudjuk valamennyien, el vagyunk rá készülve és szívesen vállaljuk, hogy elmegyünk teherviselőképességünk legszélső határáig. (Propper Sándor: Különösen, ha a fogyasztók fizetik! — Berki Gyula: Ez demagógia! — Zaj.) Nem tudom, hogy a képviselő ur a fogyasztók vagy a nemfogyasztók közé sorozza magát! (Propper Sándor: Részben a fogyasztók közé.) Amennyibén a képviselő ur is a fogyasztók közé sorolja magát, épugy viseli a terhet, mint én vagy más. Mondom, mi a legnagyobb teherviselésre készségesen fogunk rendelkezésre állani, csupán egy dolgot kérünk, hogy t. i. ez a teherviselés az egyforma teherviselés elvén épüljön fel, (Zaj.) úgyhogy ebből mindenki egyformán vegye ki a részét és hogy senki ne érezze azt, hogy vele igazságtalanul bántak el. (Pikier Emil: Nem egyformán, hanenï progresszive!) Méltóztatnak látni, hogy engem egy percig sem vezet az, hogy az egyik osztály válláról a másik osztály vállára hárítsam át a terhet, mert ezzel áttörném azt az elvet, melyet hirdetek, ami pedig távol áll tőlem. De emberi dolog, r

— és azt méltóztatnak majd tapasztalni kint az életben — hogy mégis mindenki azt hiszi, hogy ő viseli a legnagyobb terheket. Nem fognak találni sehol a világon embert, aki azt mondaná : engem nem érint olyan súlyosan az adó, mint mást. Bárki, akit az nem is érint olyan súlyosan, azt fogja mondani, hogy ő az a szerencsétlen, akit kipecézett a törvény s őt sújtja a legjobban. Ez emberi dolog s azt a világért sem akarom tovább fejtegetni, annál kevésbé, mert most csak általánosságban beszélek. Nem megyek bele például abba sem, hogy elbíráljam, hogy igaz-e, hogy a földadó kisebb mértékben vétetett igénybe, mint a többi adónemek, mert vannak, akik azt állítják, hogy ezt számításokkal be tudják igazolni. De elfogadom azt, hogy a 10 aranykorona átlagjövedelmet holdanként 25%-kal számítsuk, ami 2'5 aranykoronának felel meg. {Zaj.) A társulati adónál sem rekriminálok és nem keresem, hogy igazságos-e az, hogy 15%-nál kezdődik és lépcsőzetesen 30%-ig fokozódik a kulcs. Tekintetbe véve azt. hogy ezt a társadalmi osztályt még igen sok más és súlyos dolog is terheli. Én ugy fogom fel, hogy itt, ebben a teremben meg kell hallgatni a sérelmet, meg kell hallgatni a védelmet és iparkodnunk kell olyan magaslatra emelkedni, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) amely objektiv igazságtevésre alkalmas, mert amint exponálom magamat ennek vagy annak a társadalmi osztálynak az érdekeiért, abban a pereben elvesztettem a talajt magam alól, és lehetetlenség, hogy mindenki által respektálandó igazságot tehessek. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Akár méltóztatnak mosolyogni, akár nem, megjósolom: ebben a kérdésben is, mindenesetre a középen fogják megtalálni az igazságot, ha majd keresni méltóztatnak azt. Arra azonban rá kell mutatnom, hogy van egy tétel a javaslatban, — nem budgettétel — amely óriási recenzust keltett és ez az a bizonyos részvénytársasági adó, amely 5% részvény leadással kontemplálta tott. Azért látom nem szívesen a javaslatot, mert ha méltóztatnak emlékezni, mi kaptunk már egyszer egy ígéretet arra, hogy Magyarországon csak egyszer szedik — az első vagyonváltságnál — ezt az adót és azt másodszor nem fogják szedni. Ezenkívül nem vagyok barátja az olyan adóknak, amelyek csak egy társadalmi réteget sújtanak. Ismerem, talán akceptálom, de legalább is megértem az indokolását annak, hogy miért vették be ezt a javaslatba, bár itt is tudnék számokat felsorolni és emberekre hivatkozni, akik az ellenkező eredményre jutnak. Minthogy azonban a kormány azt határozta el, hogy az erre vonatkozó szakaszt nem is terjeszti most ide a Ház elé és más, a kedélyeket megnyugtató megoldást akar találni anélkül, hogy erről a specialis célra szolgáló jövedelemről lemondana, egészen felesleges, hogy ezt a gondolatot itt tovább pertraktáljam. Nem tudom, hogy milyen megoldást fog majd találni a kormány, azt azonban megjegyzem, hogy amennyiben a kényszerkölcsön volna ez a megoldási mód, erre nézve a részletes tárgyalásnál majd kitérést kell tennem. Ezt mindenesetre nagyjelentőségű elhatározásnak becsülöm a kormány részéről, mert nagyon helyes volt ezt a kérdést legalább egyelőre a napirendről levenni, hiszen méltóztassék elgondolni azt, hogy amikor mi a külföldi tőke béözönlésére számitunk, akkor egy ilyen törvény épen elijesztené a külföldi tőkét. Másodsorban méltóztassék meggondolni azt, hogy a nagy magyar vállalatoknál már eddig is igen nagy külföldi tőke van angazsálva, amelyre ez ismét nagyon kellemetlen benyomást tett volna. A jövedelem és vagyon alapján történő megadóztatást tartom a legigazságosabbnak. Csakhogy itt aza baj, — legalább nálunk — hogy a kulcs nem jó, hogy ezt a kulcsot 1919-ben lázas gyorsasággal állapították meg, de 1921-ben alkalmazták, és azóta ez a kulcs mindig csak mint szorzandó szerepel- Régi barátságunknál fogva — őszintén — kívánnám a pénzügyminister urnák, hogy az ő adókivetési gondjai sohase legyenek mások, mint hogy a szorzót kell egyszerűen esetről-esetre megállapítania. Most azonban mást kell tőle kérnem, mert helyes kulcs csak akkor lesz megszabható, ha más és más forrásból fakadó jövedelmekre más és más kulcsot fognak megállapítani, A jelenlegi nagy vagyoneltolódásoknál és jövedelemeltolódásoknál ez az egyetlen módja a helyes adóztatásnak. Az adminisztráció természetesen lehetetlenül funkcionál ilyen kulccsal való dolgozásnál. Ezek az adótörvények pedig mindig bizonyos gyorsasággal, erőltetett tempóban jöttek létre és ennek folytán állott be az az egyenetlenség és hiba a kulcsnál. Könnyű megállapítani, hogy ha a kulcs rossz, akkor milyen arányban fokozódnak az igazságtalanságok az adókivetésnél. Mert ha rossz alapokra emelek egy épületet, az mindig inogni fog, de ha erre az épületre még emeleteket akarok ráhelyezni, tehát az emeletek számát meg akarom szorozni, akkor az az épület egy szép napon a nyakamba szakad, és marad egy nagy rakás törmelék. A mai magyar társadalom anyagilag nagyon leromlott. (Fábián Béla: Már mint a városi része!) Nem vagyok hivatott arra, hogy erkölcsi prédikációkat tartsak, mert ha az erkölcsi leromlásról akarnék beszélni, akkor tarthatnék obstrukciós jellegű beszédeket erről a témáról, hanem méltóztassék a dolgokat ugy tekinteni, ahogy vannak. Például a középosztály, a magyar polgári társadalom, amelyhez tartozom