Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.
Ülésnapok - 1922-268
216 'A nemzetgyűlés 2G8. ütése 1924. évi április hó 3-án, csütörtökön. azért, hogy a másiknak érdemét kiemelhessük. Én magam bevezető beszédemben erre vonatkozólag mindössze annyit jegyeztem meg, hogy nálunk egészséges verseny fejlődött ki a felekezetek között. A protestantizmus a maga létfeltételének alapjait az iskolákban találván meg, mindenütt iskolákat alapitott, fejlesztett, úgyhogy a^mai kollégiumok gyökereit is itt találjuk meg. Ezzel szemben viszont a katholicizmus a szerzetes iskolák utján veszi fel a harcot. így egészséges verseny folytán Magyarország közoktatásügye nagy haladásnak indult. A magam részéről szükségesnek tartom megjegyezni azt, hogy soha nem is juthatott sem nekem, sem senkinek eszébe a katholicizmus érdemeit elvitatni, mert objektive meg kell állapitani azt, hogy igenis az ezredik évtől kezdve a kultúrának terjesztői a katholikus egyház papjai és szerzetesei voltak itt Magyarországon, akik itt káptalani és egyéb iskolákat állítottak fel. Ezzel szemben a protestantizmus érdemét abban kell leszögeznünk — és ez szintén megállapított igazság, — hogy ők voltak azok, akik elsősorban hitük terjesztése érdekében a szószéken, a könyvnyomtatásban és az iskolában a nemzeti nyelvet használták, tehát a nemzeti nyelv bevezetése, a nemzeti nyelv elterjesztése, a kultúrának nemzeti tartalommal való megtelitése a protestáns egyház érdeme. Az egyik a másikat nagyon szépen kiegészíti. A katholicizmusnak a kultúra terjesztése körül szerzett érdemei mellett meg keli említeni, hogy a katholikus szerzetesrendek például magának a földmivelés ügyének is óriási szolgálatokat tettek, hiszen voltakép mintagazdaság volt minden szerzetesrendnél. Itt külön ki lehet emelni a cisztercitákat, akik a Franciaországban fejlettebb agrikulturát nálunk megismertették. Másik megjegyzésem arra vonatkozik, amit többször hallottam megemlíteni, különösen a szociáldemokrata párt szónokai részéről, hogy az iskolát demokratikussá kell tenni. Nekem az az érzésem, hogy az iskolánál demokratikusabb intézmény nincs a világon. Mindenkinek joga van ma beiratkozni az iskolába, mindenkinek joga van tanulni, és itt igazán nem tesznek különbséget a tekintetben, hogy szegény, vagy gazdag ember fia megy-e az iskolába. Az iskolában, amennyiben az teljesen politikamentes, igazán a demokrácia üli diadalát. (Hegymegi-Kiss Pál: A magas tandíj! — Sándor Pál: Az iskola ne csak a gazdagok részére létezzék!) A tandíjmentességre az a megjegyzésem, hogy igenis a mai rendszer mellett is nemcsak a jó tanuló, hanem a tűrhető tanuló is, aki fél elégséges és fél jó bizonyítványt kap, szegénységi bizonyítvány mellett a tandíjmentességet megkapja. Ez abszolúte nem szól a demokrácia ellen, hanem csak azt akarja, hogy valamit produkáljon az a gyermek, mert hogy szekundás gyereknek adjanak tandíjmentességet, annak igazán nincs értelme. Magának az iskolának a demokrácia tekintetében még abban is megvan a nevelő hatása, hogy akkor, amikor a történelemmel kapcsolatban a különféle társadalmi rendek, a különféle államalakulatok ismertetését vég-zi, például magában a görög történelemben, a legdemokratikusabb és legideálisabb alkotmányt, az athéni alkotmányt ismerteti meg, a demokrácia érdekében dolgozik, én gyakorlatból mondhatom, hogy benn az iskolában soha mást nem láttam, mint a gyermekek közötti megértést s amennyiben ez nincs meg, vagy később nincs meg, abban nem az iskola a hibás, hanem a szülői ház, ahonnan bizonyos elfogultsággal telítve jön a gyermek az iskolába és ez az elfogultság az, amely akkor, mikor az ifjú kilép az iskolából az érettségi után, még erősebb lesz benne. A társadalmi ellentéteket az iskola csak lecsiszolhatja, lefaraghatja, de az a gyűlölet, amely nálunk — sajnos — igazán megvan, egyrészt az urgyülölet formájában, másrészt bizonyos lenézés formájában a jobbmódu osztályok részéről a szegényekkel szemben, nem az iskola bűne s az iskolát ebben a tekintésben semmi felelősség nem terheli. Foglalkoztak a szónokok az egyes osztályok létszámának csökkentésével is. Bizonyos, hogy talán ez a legégetőbb kérdés, amely az eredményes tanítást elősegítené. Hiszen ha megnézzük egy tanár munkáját, azt látjuk, hogy 60—70 gyermekkel áll szemben s ha azt nézzük, hogy 45 perc alatt, amely egy órából megmarad, mi mindent kell elvégeznie, hogy annak a tanárnak számon kell kérnie az előző óra anyagát, magyaráznia kell, a magyarázatot újra számon kell kérnie, összefoglalásokat kell csinálnia, bizonyos, hogy 70 gyermeknél ezt ugy végezni, hogy minden gyermekre sor kerüljön, hogy mindegyiket kötelességteljesítésre szorítsa, emberileg lehetetlen. Ha tehát az iskolákban tényleg eredményes oktatást akarunk végezni, ezt csak akkor fogjuk elérni, ha az osztályok létszámát tényleg csökkentjük. Azt hiszem, nem is ártana, sőt igen előnyös volna, ha — amennyiben a mai viszonyok között ezt lehetetlen keresztülvinni pénzügyi okokból — a törvényjavaslattal kapcsolatban valami olyan határozat hozatnék, amely legalább záros határidőt tüz ki, amelyen belül a közoktatásügyi kormányzat köteles ilyen intézkedést végrehajtani. A tanárok ügyével is sokat foglalkoztak a felszólalók, s itt meg kell állapitani, hogy talán soha még magyar parlamentben olyan egyöntetűen nem nyilatkozott meg a tanárság iránt való megértés, mint most. Ezt a magyar tanárság köszönettel és hálával veszi tudomásul, mert ha már anyagiakban nem kapja meg azt, ami biztosítaná neki a nyugodt, gondtalan életet, legalább erkölcsiekben nagy elégtételt kapott a parlamenttől, amikor elismeri, hogy az ő munkája mindennél fontosabb és mindenek fölé kellene helyezni a tanári státust, amely a jövendő munkása és előkészítője. Befejezésül még csak annyit kivánok megjegyezni, hogy a középiskolát az összes felszólalók támadták, a középiskoláról jót alig hoztak fel, mindig csak annak hibáit, hátrányait és fogyatkozásait emelték ki a felszólalók. Csodálatos módon a középiskolával szemben elismerő szót egy felszólaló sem talált, pedig ennek a középiskolának sok hibája mellett van igen sok érdeme. Hogy csak Tompa Mihály »Sírboltban« című költeményére hivatkozzam, azt mondja az arisztokráciára és a nemességre, hogy sok bűnüknél csak kevéssel volt több az erényük, de az a kevés, ha vész jött, megmentette a hazát. A középiskoláknak is lehetnek hibái, ha szembeállítjuk azt az előnyét és azt a nagy erényét, hogy századokon át a magyar középosztálynak, a magyar közéletnek olyan erős, gerinces, hazafias érzéssel telitett embereket nevelt, akik mindent áldozni tudtak e hazáért és e nemzetért, akkor igenis ez a középiskola, ha a gyakorlati életben való tudományokat nem osztogatta is nagy bőséggel, de viszont osztogatta azokat az erényeket, amelyek a nemzetet, az országot fentartották. Nem hivatkozom másra, csak Bessenyeire, aki mint egyszerű középnemes család sarjadéka elkerült Bécsbe, a tündöklő császári városba és ott nem azt a következtetést vonta le, amit levonnak a mai modernek, a mai haladni akarók, amikor a külföldre mennek, hogy megutálják ezt a nemzetet, hanem levonta azt a következtetést, hogy munkálkodni kell ezért a nemzetért és ezt a nemzetet ki kell emelni elmaradottságából. (Ugy van! jobbfelöh)