Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-247

A nemzetgyűlés 247. ülése 1924. hozzánk, hanem az olaszok, a franciák, sőt még- az angolok is bocsátottak ki Magyarországba betelepülő rajokat és a magyar nemzet ezeket mind a legnagyobb szeretettel és nagylelkűséggel ölelte keblére. (Saly Endre: A magyarok meg Amerikába vándoroltak ki, mert nem tudtak megélni!) Nagyon jól tudjuk, hogy évszázadok során az a folyamat, amely már az árpádházi királyok alatt megkezdődött, hogy ezek a bevándorolt idegen fajú népek messzemenő kiváltságokat élveztek, amilyenekhez a bennszülött honalkotó lakosság hozzá soha sem juthatott, valósággal rendszerré vált. Nagyon jól tudjuk, hogy idegen ajkú betelepült polgártársaink olyan nagyfokú kiváltságokban részesültek nálunk, hogy például a Felvidéken virágzottak idegen nyelvű és kultúrájú városok, ahol magyar embernek letelepedni sem volt szabad, ahol magyar ember ingatlanvagyont sem szerezhetett. Adókedvezményekben részesültek nálunk ezek a betelepült idegen ajknak és már az első századokban olyan hirneve lett ezáltal hazánknak egész Európában, hogy az idegen emberre nézve a legteljesebb, jogrendet és jogbiztonságot nyújtja.Eszembe jut itt, hogy amikor Milano városát a középkorban a háborúk elpusztították, Milano városának lakosai tanácskozásra gyűltek össze és elhatározták, hogy másutt fogják városukat felépiteni, Európának egy másik részén, mert eredeti lakhelyükön ki vannak téve az örökös elpusztításnak. Ekkor arra tökélték el magukat, hogy Magyarországon telepednek le, ahol meghagyják nemzetiségüket, egész gazdasági, ipari és nyelvbeli kulúirájukat. A város lakosságának tetemes része be is költözött Magyarországba, a Szeréiuség-be, Milano név alatt itt meg is alapították városukat, amely azonban csak néhány évtizeden keresztül virágozhatott, mert később a görög háborúkban a háború pusztításai megsemmisítették. Ezt a szabadelvű, nagylelkű és kiváltságos irányzatot tapasztaljuk történelmünk egész során. Ha pedig ugyanakkor egy pillantást vetünk a magyar faj sorsára, ugyanazokban az időszakokban azt kell tapasztalnunk, hogy volt egy elnyomott, üldözött nép itt ebben az országban és ez — sajnos, — a saját nemzetünk, a saját fajtánk volt. (Barabás Samu: Ugy van! Ez az igazság! A mohácsi vésztől!) Már a mohácsi vész előtt, t. képviselőtársam, saját uralkodóosztályunk mindent elkövetett, hogy a magyarok nagy tömegeit hazánkban megsemmisítse és idegen elemekkel pótolja. (Pikier Emil: Jelenleg is!) Méltóztassék elolvasni Grünwald Bélának tanulmányait a Felvidék elmaglyartalanodásáról. Uralkodó osztályaink, a nagy urak, a földesurak egyszerűen gazdasági problémának tekintették, hogy a nagyobb igényű magyar jobbágyság helyett szerényebb igényű tót jobbágyságot telepítsenek le. (Barabás Samu: És oláhokat!) Ez a lassú bevándorlás, fajkisérlődés állandóan folyt. Később, amikor az erdélyi magyar jobbágyság, amely túlnyomó nagyrészeben színtiszta magyar volt, békés kísérletei hiábavalóknak bizonyultak, épeuugy, mint Európa más államaiban is Angliától kezdve mindenütt, a maga gazdasági helyzetének megjavítása végett fegyvert ragadott, hogy kivívja jogait — nagyon méltányos kívánságai voltak — és két ütközetben meg is verte az uralkodóosztályt, a birtokos nemességet, ugy hogy az kénytelen volt vele egyezségre lepni, ennek mi lett a következményei Az lett a következménye, hogy — gondolom Zsigmond évi február hó 27~é% szerdán. 79 uralkodása alatt az 1430—40-es években történt — a birtokos nemesség, amikor az erdélyi magyar jobbágyság győzelmének kivívása után szétszéledt, összeszedelőzködött téli időben, megrohanta a községeket, megrohanta a falvakat, megrohanta jobbágyság tetemes részei A jobbágyság másik része az üldözés elől kénytelen volt Romániába menekülni és akkor keletkezett a Havas-Alföldön és Moldvában a nagy magyar telepek a »rezesek« osztálya, a részes földmivelő jobbágyság. r De másfelé is kivándoroltak Magyarországból ezen üldözések következtében és amikor 1514-ben a jobbágyság tarthatatlan helyzete a Dózsa-féle felkelésre. vezetett, a Dózsafele felkelést nem azzal a belátással s méltányossággal intézték el, amellyel el kellett volna intézni. Hiszen annak a kornak elfogult osztályérzásétől ezt nem is kívánhatjuk, kétségtelen tény azonban, hogy nemcsak leverték a jobbágyságot és nemcsak megsemmisítették a jobbágyságnak jobb gazdasági helyzetre és jogokra való törekvését, hanem az ország számos részében fegyveres kézzel ki is pusztították őket. Akkor néptelenedett el a Délvidék, — mint már egyszer voltam bátor felemlíteni, — akkor irtották ki bérbefogadott rác katonákka' a Délvidéken, Bácskában és a Szerémségben a magyar jobbágyságot. Elnéptelenedtek a jobbágytelkek, ahol századokon keresztüL virágzott a magyar földmives faj. Mi lett ennek a következménye? Az, hogy beszivárogtak oda idegen elemek, — mert be is hivták őket, — beszivárogtak a románok Erdélybe a jobbágytelkekre, a tótok a Felvidékre, a Délvidékre pedig beszivárogtak, sőt csoportosan betelepültek a szerbek. (Viczián István: Mátyás király uralkodása alatt!) Ennek végső konzekvenciája, sajnos, ma előttünk van. Ha panaszképen el is mondom ezt, mint a magyar népnek végtelen égbekiáltó sérelmét, amelyen ma már nem lehet változtatni, nem vonom kétségbe, sőt megerősítem, hogy az idegenek mindig a legmesszebbmenő kiváltságokat élvezték hazánkban. Nincs a földkerekségen egy nemzet, egy állam, amely annyira szabadelvű lett volna az idegenekhez, mint Magyarország. És amikor a 40-es évek nagy reformmozgalmai kibontakoztak, akkor a nagy Wesselényi Miklósnak első felhívására, melyet »Szózat a román nemzetiség ügyében« címen adott ki, már megnyilvánult nálunk az a szabadelvű állásfoglalás, hogy a nemzetiségi kérdést rendezni kell, parallel a magyar nyelv jogaiért folytatott küzdelemmel és hogy a nemzetiségeket mint testvérnépeket, mint teljesen egyenjogú polgárokat kell a modern Magyarország alkotmányába beilleszteni. Tudjuk nagyon jól, hogy 1848-ban a nemzetiségeket nálunk mesterségesen bujtotta fel az uralkodó osztrák császári hatalom; (Barabás Samu: Ugy van!) tudjuk nagyon jól, hogy a 48-iki magyar kormány, amely a mohácsi vész korszaka óta az első volt, amely önállóan vezette az ország ügyeit, minden kísérletet megtett arra nézve, hogy a nemzetiségeket kibékítse és a magyar önállósági, függetlenségi küzdelem számára megszerezze. Tudjuk nagyon jól, hogy amikor Erdélyben a nagy román mészárlások már végbe mentek, még akkor is a 48-iki köztérsasági Szemere-kormány Debrecenből, épen maga Kossuth Lajos kormányzó a magyar nemzetgyűlésnek egy román nemzetiségi képviselőjét, Dragost, küldte ki Jankuhoz, hogy vele egyezséget kössön abból a célból, hogy közösen harcoljanak az elnyomó osztrák csá-