Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-259

454 'A nemzetgyűlés 259. ülése 1924. évi március hó 20-án, csütörtökön. ban, akik nem értenek a gazdasági politikához és akik ezt az országot sirba vinnék vagy önmagukat börtönbe juttatnák. A magyar ministerein ök kijelentései ezek, ő vetette fel azt a problémát, hogy értünk-e mi a gazdasági kérdésekhez vagy nem. Olyan éles formában vetette ezt fel, hogy indokolt, hogy ma, amikor ennek a nagy gazdasági küzdelemnek még csak első etapján vagyunk, mélyen t. többségi párt, — mert jönni fog a második és harmadik, amely mind minket fog igazolni —• szükséges, hogy ennek a vitának kapcsán azokkal az objektív adatokkal álljunk elő, amelyek alapján önök •—• feltételezem, hogy van lelkiismeret az önök pártjában is, mélyen t. többségi párt, (Perlaki György : Több, mint ott ! —• Meskó Zoltán : Nincs megmérve ! — Zaj.) mérlegelhetik ezeket a kérdéseket. A miniszterelnök ur tehát öt hónappal ezelőtt megállapította, hogy a valorizáció csodaszer, hogy ennek a csodaszernek nem szabad az országot kiszolgáltatni. Engedjék meg, hogy megállapítsam, ugyancsak a félhivatalos újság segítségével, hogy október 9-én, tehát egy héttel azelőtt, a következő közlemény jelent meg (olvassa) : »A valorizáció kérdése még nem érett meg a törvényes rendezésre. Alcimek : Ankét a pénzügyministernél. Popovics Sándor a valorizálás törvényes rendezésének elhalasztását követelte. Káílay Tibor pénzügyminister magáévá tette Popovics kifogását«. Mélyen tisztelt uraim! Erről az ankétról a félhivatalos újság a következő közleményt hozza. (Halljuk ! Halljuk ! — Olvassa) : »Elsőnek az ankéton Popovics Sándor szólalt fel. Hosszassan fejtegette a valorizáció elvi jelentőségét, részletesen rámutatott azokra a következményekre, amelyekkel a valorizáció elhamarkodása gazdasági életünkre kihat. A törvénytervezetet gazdasági szempontból sem tartja helyesnek. Kifejezést adott ama határozott nézetének, hogy a valorizáció kérdésével, illetve annak megvalósítása val még jó néhány hónapig várni kellene, legalább is addig, amig a külföldi kölcsön kérdése határozottabb formát nyert. Több felszólalás történt — hozza ugyancsak a félhivatalos lap — az értekezleten, amelynek végén Fleissig Sándor, az Angol-Magyar Bank vezérigazgatója, illetve Kállay Tibor mondottak összefoglaló beszédet, az a hangulat alakult ki, hogy a valorizáció kérdése, tekintettel a küszöbön álló többi kérdésekre, stb., elhagyandó. Kállay pénzügyminister ur pedig mindenben magáévá tette Popovics Sándornak az állásfoglalását.» Ezen az ankéton kivül még egy másik ankétot is tartottak a Gyáriparosok Országos Szövetségének hetyiségében. Ezen a Gyáriparosok Országos Szövetségének hivatalos lapja szerint a következők történtek (olvassa) : »Döntő fontossága volt az ankéton Popovics Sándor v. b. t. t. ur felszólalásának, aki nagyon határozott formában és brilliáns érvekkel támasztotta alá a maga álláspontját és kérte a pénzügyministert, hogy ne menjen bele ebbe a kísérletbe, amit a valorizáció jelent. Végül is azzal fejezte be a minister az ő felszólalását, hogy a hallottak alapján egyelőre nem dönt, meggondolás tárgyává teszi az egész kérdést.« > Azokból, amiket eddig itt ismertettem, megállapítható tehát, hogy a ministerelnök ur, a pénzügyminister ur és a jegyintézet elnöke, tehát Magyarország egész pénzügyi életének három leghatalmasabb faktora alig öt hónappal ezelőtt a valorizáció kérdésében azon az állásponton voltak, hogy ez egy olyan csodaszer, amely, ha alkalmaztatnék, ezt az országot romlásba viszi. Konstatálnom kell, hogy ugyanezek az urak állandóan azon a véleményen voltak, hogy mi, akik ezt a problémát másokkal együtt állandóan erőszakoltuk, nem értünk a gazdasági problémákhoz. Ennek ellenére az történt, hogy ime, most öt hónappal azután, hogy ezek a kijelentések megtörténtek, a ministerelnök, pénzügyminister ur és Popovics őexcellenciája egyértelműen más álláspontra helyezkedtek. Önök emlékezni fognak talán arra, hogy a ministerelnök ur kijelentette, hogy áll a ministerével, vagy bukik vele, tehát teljesen azonosította magát ezzel a javaslattal. Önök emlékezhetnek arra, hogy a -minister, amikor a javaslatot bemutatta, azt a kijelentést tette, hogy szükség van erre a javaslatra, mert különben az egész pénzügyi összeomlás szükségképen bekövetkezik. Méltóztatnak tehát látni, hogy ez a javaslat, ez a csodaszer egy pánik megakadályozására volt alkalmas a pénzügyminister felfogása szerint is. Amikor kitört a pánik, akkor jó lett a csodaszer, de a pénzügyminister ur odalent abban a pénzügyi bizottsági ülésben, amelyben a javaslatot legelőször tárgyalták, azt a kijelentést tette, hogy örömmel állapította meg, hogy a javaslat benyújtásának hírétől számított három nap alatt már tömegesen jelentkeztek — nemhogy lefogytak volna — az uj leszámítolás iránti igények, mert — ez volt a pénzügyminister ur indokolása — tudják már a bankok, hogy a valorizáció bevezetése következtében a korona javulni fog, következőleg kevesebbet kell visszafizetniök, mint amennyit kaptak. Hogy a pénzügjTninister ur ugyanolyan szaktudatlanságának adta bizonyítékát ezzel a kijelentéssel, mint állandóan adta volt, ahhoz nem fér ma semmi kétség, mert hiszen a tények bizonyítják, nem szűnt meg a valorizált váltóleszámítolásoknak további emelése, sőt visszaesett, a korona pedig nem állott meg, hanem tovább zuhant. De nem is ez a két ur egyedül az, aki ennek a kérdésnek és problémának vitatásánál és vizsgálatánál mérhetetlen hozzáértésnélküliséget igazolt, hanem leginkább hivatkoznom kell arra, hogy aki legnagyobb mértékben bizonyította és bebizonyította, hogy halvány sejtelme sem lehet neki — ha jóhiszemű ember — ezekről a pénzügyi problémákról, az Popovics Sándor őexcellenciája, aki két héttel ezelőtt a Reggel című újságban egy intervju formájában azt a kijelentést tette, hogy csak az a kár, hogy nem régebben történtek már meg ezek a valorizációs intézkedések. (Kiss Menyhért : Micsoda ellentmondás !) Az az ember, aki »brilliáns» érvekkel merte öt hónappal ezelőtt a valorizáció megvalósításának problémáját a pénzügyminister kontójára és ellenére megakadályozni, az az ember, aki két esztendőn át ott állott a jegyintézet élén, elég vakmerő ahhoz, hogy öt hónappal később azt merje mondani, hogy régebben kellett volna ezt megcsinálni. Ott, ahol ilyen komolysággal kezelik egy nemzetnek pénzügyi dolgait, ahol a pénzügyi élet legmagasabb csúcsán ilyen szakértők vagy