Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-258

438 A nemzetgyűlés 258. ülése 1924, és nagyon jól tudjuk, hogy többet igazán teljesíteni nem tud — hanem egy pár sérelemre akarom felhívni a t. Nemzetgyűlés figyelmét, mert ha ezeket a sérelmeket ki tudjuk küszöbölni, akkor juttatunk valamit a tisztviselőknek anélkül, hogy többet kellene fizetnünk. Hogy csak egy példát említsek, látván a korona folytonos zuhanását, a kormány elhatározta, hogy a tisztviselőknek minden hónapban még egy, a drágulásnak megfelelően segélyt is fog kiutalni. Ez a segély a folytonos drágulással arányban lévő havisegély, amely ugy, ahogy lehetővé teszi, hogy a fixfizetéses tisztviselő megélhessen. Igen ám, ez nem volna baj, hogyha hamarosan megkapnák a tisztviselők ezt a kiutalt segélyt, akkor helyre tudnák billenteni a maguk háztartási mérlegét és segíteni tudnának magukon, de — kivéve a pénzügyi tisztviselőket, akiknek adminisztrációja gyorsabban tudja lebonyolítani ezt a kérdést — a többi tisztviselők csak hónapok multán kapják kézhez a havi segélyt, úgyhogy mikorra megkapják a kiutalt összeget, a korona folytonos devalválódása folytán ez az eredeti összegnek felét, vagy harmadát sem éri meg. Épen ilyen sérelem éri a tisztviselői kart a szén és a fűtőanyagok kiutalása terén is, amelyet nem a tél beálltával kapnak meg, (Lendvai István : Hanem a kánikulában !) hanem tudok olyan tisztviselőt is, aki február végén kapta meg a tüzelőfát és a drága szén- és faárak mellett kellett vennie a fát és szenet, melyet není tudott másként pótolni és az igy vásárolt fáért és szénért horribilis árat fizetett. De tovább megyek. A tisztviselői kar egy igen nagy részének sérelme az, hogy a tisztviselőtársadalom bizonyos rétegében még mindig érvényben van a titkos minősítés, ez a magyar lélekkel teljesen ellentétes valami, s a Bachkorszakra, a kabinet noir-ok titkos működésére emlékeztet. Egyes tisztviselői karban megvan az, hogy titkosan minősitik a tisztviselőt. Ha minden főnök ideálisan gondolkozó ember volna és szubjektiv érzéseit el tudná vonatkoztatni és csupán a tárgyi igazságnak megfelelően tudná minősíteni tisztviselőit, csupán az államérdek szempontjából, akkor nem szólnánk semmit a titkos minősítés ellen, de nagyon jól tudjuk, hogy minden ember, még a legjobb akaratú is telve van gyengeségekkel, gyarlóságokkal. Elég egy összekoccanás, vagy érdekellentét, hogy az a főnök az illető alárendelt tisztviselőjével szemben szubjektiv érzését, ha nem is nyiltan éreztesse, de a minősítésbe belevigye. Kezemben van egy panaszos levél, amelyben egy tanárember, aki 75%-os hadirokkant, elpanaszolja nekem, hogy végigjárta az összes frontokat. kétszer megsebesült, hazajővén, elfoglalta állását — gimnáziumi tanár volt, matematikai tantárgyakat adott elő — ós jött a főigazgatója, aki véletlenül nyelvszakos volt, tehát a matematikai tantárgyakban nem volt szakember s nem is tudja hogyan, egyszerre csak, amikor kollégái előléptek s ő is várta, hogy a VIII. fizetési osztályból a VII. fizetési osztályba lépjen, de az ő előléptetése elmaradt. Kutatta, hogy mi lehet ennek az oka, hiszen mint 75%-os rokkant, aki testi épségét, egészségét elvitte a frontra és otthagyta, különös elbánást várhatott volna az államtól és számithatott volna arra, hogy pénzbeli segélyben is részesüljön. E helyett pretereálták. Most azután megtudta, hogy őt rosszul klassziíikálták, ugy hogy nemcsak hogy elő nem léptették, hanem Blistára került. Sikerült azután valahogy kijárnia, hogy még se kerüljön B-listára véglegesen, de nem léphetett elő. Mit jelent ez egy többgyermekes családapára nézve, amikor egy főigazgató, aki nem is az ő szakmájában dolgozik, bejön egy évi március hó 19-én, szerdán. évben egyszer egy félórára és így intézkedik! Egy egész élet szorgalmát, ambícióját percek alatt teheti tönkre esetleg egy nem jóakaratú előljáró. (Zaj és felkiáltások a jobboldalon; Olvassa fel az interpellációt!) A negyedik sérelem, amely engem ennek az interpellációnak elmondására késztetett, az ujabb B-lista, amely a külföldi kölcsön kapcsán merült fel, mint rettenés Damokles kard. A külföldi kölcsön egyik feltétele szerint az államhatalomnak le kell építenie az államháztartást, s hogy ezt megtehesse, mintegy tízezer exisztenciától el kell vennie a kenyeret s mintegy tízezer tisztviselőt menesztenie kell. Eszemágában sincs, hogy a leépités gondolata ellen tiltakozzam, mert hiszen nagyon jól tudom, hogy ebben a 14 vármegyében nem élhetünk olyan berendezkedettséggel, mint a 63 vármegyében éltünk, de amikor tízezer exisztenciáról, ekkora számról hallok és elgondolom, hogy tízezer exisztenciának sorsa adatik oda az államhatalomnak, annak a kormányzatnak, amelyben akármennyire jó indulatú emberek, de mégis csak emberek ülnek, akik ki vannak téve az elfogultságnak vagy a politikai vagy bármilyen más szempontoknak, akkor tisztában vagyok azzal, hogy tízezer ember nyugtalanul alszik ebben az országban, tízezer exisztencia nem tudja, mikor jön meg az a hét, amelyen elbocsátják, inert az entente vagy a Strakosch urak parancsára el kell veszítenie kenyerét. Mélyen t. Nemzetgyűlés ! Joggal várhatjuk, hogy ennek a tízezer exisztenciának a sorsa ne bizassék a kormányzat belátására, mert elképzelhetetlen, hogy ez a tízezer ember mindent el ne kövessen az »aki bírja marja« elvénél fogva, hogy akár akarnak neki felmondani, akár nem, azt a veszélyt, amely őt fenyegeti, áthárítsa társaira. Itt a korrupciónak, kijárásnak, protekciónak feneketlen mélységei tárulnak fel előttünk. Nem lesz se vége, se hossza a kilincselésnek és a kijárásnak. Mindenki fel fogja hajtani azt a támogatóját. Protektorat, aki az ő politikai múltját, érdemeit előveszi, csakhogy visszaszívássá az esetleges elbocsátást. De nemcsak a tízezer exisztenciával szemben tartozik ezzel a kormány, illetőleg a nemzetgyűlés, hanem az önmaga lelkiismeretével szemben is, mert tízezer exisztencia sorsának eldöntését igazán nagyon, de nagyon erős megfontolás után vállalhatjuk magunkra. Igenis kötelessége a kormányzatnak ezirányban megnyugtató kijelentéseket tenni, és olyan javaslatot terjeszteni a törvényhozás elé, amelyben a nemzetgyűlés bírálatának kitéve minden kertelés nélkül, határozottan megmondja, hogy kik fognak az elbocsátandó tízezer tisztviselő körébe esni és kik maradhatnak meg tovább is hivatalukban. (Mozgás a jobboldalon.) Nagyon tartok attól, hogy megint csak a kisemberek vállára fog nehezedni ez a megterheltetés. Mikor látjuk, hogy az egyes ministeriumokba minden hónapban uj államtitkárokat és helyettes államtitkárokat neveznek, hogy a csonka kis 14 vármegyének sokkal több államtitkára van, mint a 63 vármegyének volt, (Lendvai István: És hányan szeretnének államtitkárok lenni !) mikor egymásután gyártják az uj méltóságos urakat, akkor nagyon félek, hogy a legszegényebb kisembereknek fognak felmondani, a nagyok pedig tovább fognak száguldozni autóikon és tovább fogják költeni az állam pénzét. Ezért joggal várhatiuk és követelhetjük, hogy a kormány minél előbb kidolgozza az erre vonatkozó javaslatot, amelyben — azt a Ház elé terjesztve — megmondja a nemzetgyűlésnek, hogy milyen mértékben és milyen módszerrel akarja ezt a rettenetesen nehéz, a nemzet elevenébe vágó kérdést megoldani. Ezeknek figyelembe-