Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-257

364 A nemzet gy illés 257. ülése 1924, vagy nem is titkos erő, amely akkor vezeti a magyar közgazdasági életet uj katasztrófák felé, amikor az ő érdekei ugy kívánják. Épen itt bosszulja meg magát Kállay volt pénzügyminister ur valorizálatlan kölcsönpolitikája, mert a bankok 732 milliárd valorizálatlan hitellel megduzzadva, feljogosítva érzik magukat arra, hogy a kormánnyal mindig szembeszálljanak, amikor érdekeiket megsértve látják. Hallottuk itt délelőtt Rassay igen t. képviselőtársamtól, hogy a valorizálatlan hitelek a mezőgazdaságnak és egy pár uj keresztény vállalatnak jutottak és ezek az államnak feltétlenül hasznot biztosítottak. Ez a beállítás mintha el akarná terelni a figyelmet a bankok és a kartellek manipulációjáról. (Lendvai István: Falaznak!) A pénzügyi kormányzat bűnbakjául oda akarta tolni a szegény kisgazdatársadalmat, mintha az összes valorizálatlan hitelek ezt a társadalmat gazdagították volna. (Ellenmondások jobbfelöl. — Szabó István (nagyatádi) földmivelésügyi minister: Ezt nem mondhatta! — Lendvai István: Ezt mondta délelőtt és onnan nein hallatszott tiltakozás!) Ezt mondta, minister ur! (Felkiáltások jobbfelöl: Nem ezt mondta! — Lendvai István: A napló jobban tudja!) Ezt mondta, igenis. Noha nem tartozom a kisgazdapárt keretébe, (Felkiáltások jobbfelöl: Hála IstennekO mégis mint magyar ember, mint keresztény ember, mint feltétlenül a magyar nép érdekeinek szószólója ebben a Házban, a leghatározottabban visszautasítom azt a beállítást, mintha a valorizálatlan hitelek a gazdatársadalomnak váltak volna hasznára, Mert hiszen egész ostromunk a pénzügyi kormányzat ellen ép az volt, hogy ha már a Jegyintézetet ellenőrzés nélkül szabadjára eresztette és milliárdszámra ontja a bankót, akkor termékenyítse az meg a magyar földet: ha már inflációs politikát folytat a kisgazdakormányzat, legyen akkor az igazán kisgazda-érdekeket szolgáló kormányzat. Abból az értéktelen és egyre züllő pénzből ma már minden nincstelen kisembernek házat építhetett volna a pénzügyi kormányzat. De a házépítő akciónál is azért támadtuk a javaslatot, mert a népjóléti minister ur ennél a házépítő akciónál mindig csak Budapestre gondolt, a bankoknak és nagyvállalatoknak akart uj emeletes palotákat építeni és adott is nekik pénzt milliárdszámra, de amikor megkérdezte valaki, hogy mit kapnak a házhelyeket igénylők, a kisexiszteneiák, erre a minister ur ma is tartozik a felelettel. Ezek nem kaptak semmit; ezeket senki a világon nem segítette, de a pénzügyi kormányzat s a kisgazda, keresztény kormányzat népjóléti minister ura igenis, annál jobban szivén viselte a nagybankok és nagyvállalatok érdekeit. És ha jól tudom, mintegy 30 milliárdot ki is utalt 2500 lakás felépítésére. De miért építettek volna a nagyvállalatok, a nagybankok, amikor ma építkezni nem lukrativ vállalkozási Hiszen egyetlenegy hosszon vagy besszen, egyetlen pénzügyi spekuláción sokkal többet nyerhetnek, mint egy lakásépítő akción. És ennek a szociális kötelezettségnek kielégítését a bankok igazán nem tartják a maguk kötelességének. Amikor mi folyton a mezőgazdasági hitelek kiutalását követeltük, amikor progranmiunkban volt, hogy építsenek a falun iskolákat, utakat, építsenek mezőgazdasági gyárakat, hogy nyersterményeinket ne legyünk kénytelenek kivinni az országból s mint feldolgozott iparcikkeket visszahozni, építsenek minél több mezőgazdasági gyárat, hogy az a munkáskéz, amely ősszel máimunka nélkül kénytelen felélni azt, amit nyári munkájával keresett, itt megélhetést és biztos, egész éven át való foglalkozást találjon: erre nem . évi március hó 18-án, kedden. volt hang a nemzetgyűlésen, a kisgazdapárt nem honorálta és nem tette magáévá a mi követeléseinket, és akkor, amikor mindig csak a bankokat és mindig a nagyvállalatokat tömte a kormányzat, akkor feláll egy ellenzéki képviselő ur és kijelenti, hogy a valorizálatlan hitelekből a gazdatársadalom húzott hasznot. (Lendvai István: Akié a hatalom, azé a felelősség! — Kuna P. András: Üres konyhának bolond a gazdasszonya! — Lendvai István: Akkor minek a nemzetgyűlés és a ministerium? Ne játsszunk!) Elég egy pillantást vetni a drágulási folyamatra, hogy a magyar ember a kétségbeesés szélére jusson, 1922-ben egy kiló marhahús 560 korona volt, 1923-ban már 12.000 korona, ma 32.000 korona. Egy kiló 0-ás liszt 168 korona volt 1922-ben, 1923-ban már 2160 korona, és ma már 5000 koronán felül van. A cukor, mélyen t. Nemzetgyűlés — amelynek az árfejlődésére és a cukorkartellék bűneire, arra, hogy hova leitek a magyar milliárdok, mindjárt bátor leszek bővebben kitérni, s azt hiszem, a kisgazdatársadalmat nem érdekelheti eléggé ez a fontos kérdés — a cukor 1922-ben volt 410 korona, 1923-ban 8400 korona és ma 21.000 korona. A tej 80 korona volt 1922 ben, 1923-ban már 1370 korona és ma 4000 korona. Egy férfiruha 1922-ben volt 45.000 korona, 1923-ban 700.000 korona és ma 1,500.000 korona. A cipő 8000 koronáról felugrott 150-200-250-300.000 koronára. Amikor a számoknak ilyen óriási szökkenését látjuk, és amikor azt látjuk, hogy pénzünk a még két évvel ezelőtti két egész centime-ról lezuhant 00.08-ra, akkor meg kell döbbennünk. (Halász Móric: Ez indokolja az áremelkedést!) Arra akarok épen rámutatni, hogy mi vezeti ezt, mert ennek a mai helyzetnek belső okai vannak. Rá kell mutatnom arra, hogy miféle gazdasági és pénzügyi politikai hibák vezették az országot ebbe a szörnyű katasztrofális helyzetbe, amelybe most van. Az élet egyik legfontosabb szükséglete a cukor. Az tudjuk, hogy az nem luxustárgy, az nem luxuscikk, amelyet sacharinnal pótolni lehet. Nagyon jól tudjuk, hogy a cukorra az emberi testnek épugy szüksége van, mint a zsírra és a lisztre. Amikor a cukor ára két éven belül 450 koronáról felugrik 21.000 koronára, ugy, hogy ma már szinte illúzió, csak álom, amelyet a magyar fogyasztó tömegek csak mint jámbor óhajt láthatnak maguk előtt, (Lendvai István : Csak a gyermekinesékben van !) amely már csak a gyermekülésekben van, amelyet a szegény ember már megfizetni nem tud, amikor látja az ember, hogy az igazán legelemibb életszükségletek árai hihetetlenül, még a pénz zuhanását is megszégyenítő iramban emelkednek, méltán kérdhetjük: vájjon hol lesz ennek a vége, vájjon a kény szerkői csőn, vagy a külföldi kölcsön útját fogja-e vágni ennek az iramnak? Tegyük fel, hogy pénzügyi helyzetünket, belső gazdálkodásunkat olyanná tudnók tenni, — amint erre Eckhardt Tibor t. képviselőtársam rámutatott — hogy azokat a nagy deficiteket, amelyek direkt kereskedelmi szellemű vállalatainknál — az állami vállalatokat érteni — mutatkoznak, sikerülne kiküszöbölni s mindazon felesleges kiadások leépítésével, amelyek ma ebben a 14 vármegyére szükitett országban igazán feleslegesek, keresztül tudnók vinni az állami élet minden vonalán a takarékosságot : akkor talán a külföldi kölcsön mellett s akény^szerkölcsön hatása alatt ugy, ahogy egyensúlyba tudna jutni a koronánk. De én azt mondom, hogy erré nem lett volna szükség, elkerülhető lett volna a kölcsön, ha pénzügyi gazdálkodásunk nem lett volna olyan, mint amilyen volt, (Zaj.) Ebben a tekintetben bátor