Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-257

A nemzetgyűlés 257. ülése 1924. évi március hó 18-án, kedden. 343 hangsúlyozza, hogy a köztisztviselők kérdését meg kell oldani olyanformán, hogy a létszámot apasztani kell, mert csonka Magyarországon annyi a tisztviselők száma, hogy jóval felülmúlja NagyMagyarország egykori tisztviselőkarának számát, Csinált is már a kormány egynéhányszor létszámredukciót, de az annyira elhibázott, annyira az ország gazdasági helyzetének és érdekének ellenmondó intézkedés volt, hogy nemcsak a kivánt eredményt nem érték el vele, hanem még rontották, rosszabbították a helyzetet. Máskor is kifejtettem már, mivel azonban ez ma is akut kérdés, most is kifejtem, hogy a tisztviselői létszámcsökkentést demokratikus szempontból, az ország mai helyzetének szempontjából nem lehet ugy keresztülvinni, < hogy ennyi és ennyi tisztviselőt nyugdíjba küldünk, vagy pedig — nem tudom — ennyit és ennyit végkielégítéssel elboesátunk. Különösen a nyugdíjazási rendszer olyan bűnös rendszer a mai helyzetben, hogy valósággal rosszabbá teszi a helyzetet, mint magának a tisztviselők aktiv létszámának fentartása. Hiszen, ha a tisztviselőt nyugdíjba küldi az állam, akkor fizetnie keli továbbra is, legtöbbször majdnem olyan mértékben,^ mint eddig fizette, anélkül, hogy munkáját igénybe vehetné. Megkell találni és meg kellett volna már találni a kormánynak a módot arra, hogy a tisztviselői létszámcsökkentést keresztülvigye ugy, hogy az valóban tehertételkönnyebbedést jelentsen az államra nézve, keresztül kellett volna vinni a tisztviselői létszámapasztást ugy, hogy a vagyonos tisztviselőket, a női tisztviselőket, akinek férje, vagy más kenyérkeresője ugy is hivatalban van, kellett volna elsősorban elbocsátani a hivatalból. Erre azt szokták mondani, hogy szerzett jogokat nem lehet sérteni. Mert ezt az elbocsátást csakis nyugdíj nélkül képzelem, ha az állam érdekeit meg akarjuk védeni. Azt szokták rá mondani, hogy szerzett joga van annak a vagyonos tisztviselőnek is a nyugdíjra. Kifejtettem már máskor is, — de persze hiába beszél az ember — hogy még ma is gazdasági háború van, ma sem lehet tehát szerzett jogokra hivatkozni, mint ahogy a véres háborúban sem hivatkozhattunk arra, hogy szerzett jogunk van az életbez, mert a haza érdeke azt kivánta tőlünk, hogy életünket, amelyhez elsősorban van jogunk, vigyük áldozatul az ország és a nemzet javára. Tehát ma, amikor gazdasági háború van, szintén nem lehet azt mondani, hogy annak a vagyonos tisztviselőnek szerzett joga van a nyugdíjhoz. Nincs rá szüksége, mert meg tud élni anélkül is, viszont a koldus országnak szüksége van arra, hogy kiadásait apassza, tehát az lenne szerintem a tisztviselői létszámcsökkentés legegyszerűbb és leg-kézenfekvőbb megoldási módja, hogy tessék a vagyonos tisztviselőket, akiknek megélhetésük biztosítva van, végkielégítés és nyugdíjjogosultság nélkül elbocsátani, megköszönvén hálásan eddigi szolgálataikat és megértetvén velük azt, hogy a haza érdeke kívánja, hogy ők a koldus ország nyugdíjára, pénzügyi segitségére ne legyenek ráutalva. f Frühwirth Mátyás: A legantiszociálisabb felfogás, amit csak valaha is hallottam a parlamentben!) Nagyon csodálkozom, ha a képviselő ur antiszociális felfogásnak tartja azt, ha egy vagyonos tisztviselő nyugdíjjogosultság nélkül elmegy. (Frühwirth Mátyás: Vagyontalan!) A vagyonosról beszéltem, t. képviselő ur. Aki újságot olvas, az ne szóljon közbe. Én a vagyonos tisztviselőkről beszéltem. (Frühwirth Mátyás : Hányan vannak ilyenek?) Nagyon sokan vannak. Vannak a központokban, ministeriumokban is, de vannak a vidéken is. Tudok én szolgabirákat, alispánokat olyanokat, akiknek 1000 holdas birtokaik vannak és húzzák az államtól a nyugdijat és húzták hosszú ideig ínég a természetbeni ellátást is. (Frühwirth Mátyás: Alispán hány van? 13 alispán van!) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Eőri-Szabó Dezső: Nyugdíjazott alispán nem 13 van. (Frühwirth Mátyás : Nyugdíjas alispán mennyi van ?) Ezek a nyugdíjazott tisztviselők akármilyen ágban legyenek, akár közigazgatási, akár ministerális, akár más beosztású pénzügyi tisztviselők, rengeteg számmal vannak olyanok, akik már nyugdíjban vannak és nincsenek ráutalva a nyugdíjra, elhelyezkedtek más foglalkozási ágakban, bankoknál, magánvállalatoknál, kapják a fizetésüket más helyről is és amellett a koldusállamtól is. Antiszociális intézkedés az volna, ha a nyomorult szegény tisztviselői családokat dobnák bele a nyomorba. A t. kormány ezt csinálja akkor, amikor csekély végkielégítéssel épen azokat a tisztviselőket bocsátja el, akik nem rendelkeznek magas összeköttetésekkel és akik igenis, nem tudnak térdet és fejet hajtani a főnökök előtt. Ez az antiszociális intézkedés, t. képviselő ur, nem pedig az, amit én hangsúlyoztam, hogy azokat bocsássa el az állam külön fizetési kötelezettsége megtartása nélkül, akik vagyonosak, akiknek meg van a megélhetésük. Hallottuk itt egy interpellációban, hogy milyen takarékoskodás folyik a ministeriumokban. Pótministerségeket szerveznek meg akkor, amikor takarékoskodni kellene. Farkas képviselőtársunk használta interpellációjában egyszer ezt a kifejezést, utalva arra a pénzügyminísteriumban előfordult esetre, hogy egy államtitkárt a II. fizetési osztályba neveztek ki. Pótministerségnek nevezte, nagyon helyesen és találóan, utalással arra a rendszerre, amely abszolúte nem veszi tekintetbe az állam szomorú helyzetét. Emellett azután azt látjuk, hogy amikor egyik oldalon létszámcsökkentés van, a másik oldalon egyremásra nevezik ki a protekciós embereket. Számtalan esetben hallottam, ministeriumokban, postán, vasútnál és másutt is, hogy amikor elbocsátanak 2—3 tisztviselőt valamelyik osztályból, talán már másnap kineveznek helyébe, nem is ugyanannyit, hanem sokszor még többet, mint amennyit elbocsátottak, mert azoknak megvan a magas összeköttetésük, protekciójuk és igy betöltik azt a helyet, amely pedig a hivatalos megállapítás szerint is üresen maradhatott volna. (Rassay Károly: Ott várják már az ajtóban!) A létszámcsökkentés csakis ilyen elvek mellett vezethetne eredményre, és mindenesetre hozzájárulna ehhez, ha kimondanók, hogy amig a kormánynak, államhatalomnak létszámcsökkentéssel kell dolgoznia, addig ujabb kinevezések semmiképen se történjenek, legfeljebb a nemzetgyűlés tudta és megkérdezése mellett. Hogy milyen ellentéte folyik a takarékosságnak az államháztartásban, erre nézve elég a sok hivatalos autóra utalnom. Egyidőben pedig az autóügy is létszámcsökkentésen ment volna már keresztül, ha ugy nem jártunk volna vele, mint ahogy a lecsökkentett számú tisztviselői állásoknál láttuk, hogy majdnem ugyanannyit, sőt többet neveztek ki. Az autók számát is csökkentették valamikor, de ennek következménye megint csak az lett, hogy bizonyos idő múlva ugyanannyi, sőt talán még több hivatalos autó rótta az utcákat. Legutóbb hallottam, nem tudtam meggyőződni a hir hitelességéről, hogy az árdrágító, illetőleg Árvizsgáló Bizottság elnöke is állami autót kapott. (Rassay Károly : Persze, gyalog már nem tudja utóiérni az árakat!) Ez ismét hozzátartozik— ugy látszik — a kormány azon gazdasági politikájához, hogy takarékoskodjunk amennyire lehet és ott, ahol csak lehet. Azt is látjuk, hogy a takarékossággal kap-