Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-254

290 A nemzetgyűlés 254. illése 1924. évi március hó 12-én, szerdán. kellő elégtételt kapni a vonatkozó törvények mai hiányossága folytán. A dolognak folytatása az volt, hogy mivel az illető polgári ur ellen a polgári bíróságnál eljárás tétetett folyamatba a hadsereg tisztikarának megsértéséért, természetszerűen az arra hivatott legmagasabb parancsnok elrendelte a tisztikarnak, hogy ezzel az úrral, — minthogy neki az egész tisztikarral elintézetlen ügye van, — amíg a bíróság nem itél, a tisztikar az érintkezést kerülje. Ez egészen világos következménye a dolognak nemcsak katonai felfogás szerint, — mert az természetes, hogy minden parancsnoknak nemcsak joga, de kötelessége is ügyelni arra, hogy a neki alárendelt tisztikar kikkel érintkezik — hanem a polgári felfogás, illetőleg nem akarom mondani, hogy a polgári felfogás, hanem a kódexszerü felfogás szerint is. (Pikier Emil : Kaszinói felfogás !) Egészen természetes dolog ez, mert a kódexek is tiltják, hogy valakivel, amig lovagias ügye folyamatban van, érintkezzenek. Már most ezért a hivatalos intézkedésért, amit egy parancsnok a saját hivatalos hatáskörében kötelességszerűen tett, az illető polgári ur a parancsnokot lovagias utón akarta elégtételre kényszeríteni. Méltóztassék ezt az eljárást megítélni a lovagiasság szempontjából és ugy is, mint egyszerűen józan felfogású uri emberek, vagy mint törvényhozók, hogy elképzelhető-e az az állapot, hogy a viszonyok odáig fejlődjenek, hogy minden hivatalos tényezőnek minden hivatalos intézkedéseért egyes, teljesen felelőtlen személyekkel szemben is lovagias felelősséget kell vállalnia, még hozzá olyan dolgokért, amelyek notabene nem is sértők! Tessék ezt a gondolatot végigvezetni, hová fejlődik ez. Hisz ez ujabb neme a terrornak (Igaz! Ugy van!) és végeredményben oda vezetne, hogy a gyengébb idegzetű funkcionáriusok, nehogy valamilyen kollizióba kerüljenek kívülálló személyekkel, inkább nem tesznek meg olyan intézkedést, amire pedig feltétlenül szükség volna, (Szilágyi Lajos: Lehet, hogy pénzügyministert is ezért nem kapnak ! — Derültség.) Ez teljesen lehetetlen állapot, és ezt az állapotot kívánják ma a lovagiasság palástjával betakarni. Erre azt mondják, hogy ez lovagias eljárás, és akadnak a lovagiasság szabályainak tudósai, akik kimagyarázzák, a különböző kódexek berkei között bujkálva mindenféle ügyvédi furfanggal, hogy ez az egyetlen lovagias eljárási mód, amely helytálló és helyes és másképen nem is lehet eljárni, arra pedig,

( aki más véleményen merészkedik lenni, mint ők, — mint ahogyan más véleményen van a vonatkozó katonai szabályzat — arra ráfogják, hogy nem gondolkozik lovagiasan, nem képes elégtételadásra és nem tudom mi mindenféle egyebet is mondanak még. Tényleg ugy áll a helyzet, hogy ezek az állapotok szerintem abszurdumra vezetnek. (Igaz! Ugy van!) Ezt ugy, amint ma van, lehetetlen dolog meggyőződésem szerint fentartani. Az a kérdés már most, mi módon lehetne ezen a bajon segiteni és változtatni. (Györki Imre: Elsősorban ugy, hogy a ministerek ne párbajozzanak!) Az igen t. interpelláló képviselő ur azt kérdezi tőlem, hajlandó vagyok-e erre vonatkozólag törvényes intézkedést javaslatba hozni. Nagyon sajnálom, de erre kénytelen vagyok nemmel válaszolni, még pedig azért, mert amint az előbb mondottam, épen mi, katonák járunk elől azon az utón, amelyen szerintem ennek a maradi intézménynek megszűnéséhez fogunk eljuthatni akkor, ha a polgári társadalom is belátja, hogy ennek az egész kérdéskomplexusnak revízióra van szüksége és ha másképen fog gondolkozni ebben az ügyben, mint ahogyan gondolkodik. De azért sem indulhat ki mitőlünk az erre vonatkozó kezdeményezés, mert amint méltóztatik látni abból, amit az előbb elmondtam, tulajdonképen ma a hadsereg ezekben a kérdésekben védelmi pozícióban van és nem támadóban, épen ez mutatja a mi igazunkat ebben a kérdésben. Tessék végignézni az összes afféreket, alig fognak tisztet találni, aki mint sértő, mint provokáló lépett fel, ellenben, igenis, majdnem az ügyek összesége abból eredt, hogy a tisztekkel szemben léptek fel sértően, provokálóan, provokálják őket, erre a térre viszik, és amikor védekeznek az ellen, hogy erre a térre vigyék a dolgaikat, akkor aztán támadnak, nyilvánosan támadnak újságokban, akkor jön a különböző kérdés a különböző becsületekről és akkor vége-hossza nines a dolognak. Hiszen lovagias eljárás-e az, képzelhető lett volna-e ezelőtt csak, mondjuk, 15 évvel, hogy minden egyes ilyen dolog az újságokban pertraktáltatik (Ugy van! Ugy van!) az első perctől kezdve, amikor megindítják az eljárást, egészen az utolsó pontig? Ez lovagiasság? (Hebelt Ede: Nevetségessé tétele! Nagyon jó!) Hiszen ha arra vezetne, hogy végeredményében nevetségessé és feleslegessé válik az intézmény, akkor magam is helyesnek tartanám, de egyelőre nem arra vezet, hanem arra, hogy nemzeti katonaságunkat, annak gerinces tisztikarát, amely parancsainknak, szabályainknak engedelmeskedve, lehetőleg szűk korlátok közé szőritja ezt a dolgot, pécézi ki, azt támadja, azt helyezi oda előtérbe, mint aki miatt nem lehet ezeket a kérdéseket elrendezni. (Ugy van! jobb felől és a középen.) Itt van a bűne a dolognak. És hogy ez igy van, bizonyítani tudom, mert tiszt nem tesz újságokba _ közzé ilyen dolgokat, először: nem szabad újságokban nyilatkozni felsőbb engedély nélkül és arra nem kap engedélyt, másodszor: tudja azt, hogy nem szabad lovagias ügyekről nyilatkozni, harmadszor: nincs is érdekében, mert tessék végigolvasni azokat a cikkeket, nem látszik-e mindenhol az a tendencia, hogy kinek érdekében van megirva az a cikk, ki adta azt közre és akkor mindig egy bizonyos pontra fognak kilyukadni, hogy tényleg kinek érdeke az, hogy megjelenjék. A katonai tisztikar tehát ebben a kérdésben védelemre szoritkozik és védelemre kell, hogy szorítkozzék, mert kimutatja az összes ügyek folyománya mindig, hogy nem a tisztikar agreszsziv, nem a mi részünkön van a további intézkedések szüksége, hanem, igenis, a másik oldalon. Erre vonatkozólag csak annyit bátorkodom mondani, hogy tudtommal van már az igazságügyministeriumban egy, az előbbi igazságügyminister ur által kidolgozott törvényjavaslat, amely a becsület erősebb védelméről intézkedik, (Helyeslés.) és ha ebből törvénj^ lesz, tényleg nem kétlem, hogy ezeket a nagyon egészségtelen állapotokat bizonyára a javulás útjára fogja vinni. (Horváth Zoltán : A minister ur nagyon jóhiszemű!) Kérem, abban az esetben, ha becsületsértésért két évtől öt évig terjedhető fegyház lesz kiróható és ha ugy, mint abban a törvénytervezetben tudtommal van, külön összeállított becsületügyi szenátusok fognak azzal a kötelezettséggel ítélkezni, hogy nyolc nap alatt Ítéletet kell hozmok, ez olyan hathatós védelme az egyéni becsületnek, hogy azt hiszem, idővel talán mégis csak meg fog változni a társadalmi felfogás is ezekben a kérdésekben. Mondom, ettől várom én a javulást. Addig azonban ne méltóztassanak azon csodálkozni, hogyha a honvédtisztikar a saját megtámadott becsületének megvédése céljából, amelyet eddig nem volt módjában kellőképen megvédeni azért, mert nem engedtük, — engedélyt fog kapni eget-