Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-254

A nemzetgyűlés 254. ülése W24. évi március hó 12-én, szerdmi. 259 kisgazdákat nem vezet kormánybuktatási szándék, sohasem vezetett egy peréig sem, de követelnünk kell és követeljük is mindenkivel szemben, hogy ne bénitsák meg a gazdasági exisztenciát, hanem inkább erősitsék, mert olyan gazdasági politikából, amelyben a helyzet az utolsó húrig feszül és az utolsóig kihasznál tátik minden, csak a végromlás és a pusztulás következhetik. Ezeket a dolgokat a kormány figyelmébe ajánlom a tekintetben, hogy a győző hatalmakat minden vonalon igyekezzék határozottan meggyőzni arról, hogy itt ebben az országban az elégedetlenség magvát csak akkor tudja kiirtani, ha a győző hatalmak is határozottan megszüntetik kiaknázó indulatukat, s ha azokról a lezárt területekről, amelyeket megszállva tartanak, legalább tisztességes árban a nemzetközi viszonyok becsülete alapján engednek be ide egyes cikkeket s ezt a szerencsétlen országot nem kin ózzák agyon. Mi van azokkal a területekkel elsősorban, ahol a sónk volt, ahonnan Magyarország ellátta magát sóval? Most olyan áron jut a szegény nép számára a só, hogy az azt nem tudja megvenni, hanem keresi azt a kutat, amelynek ihatatlan a vize, de sós, és ennek vizével főzi meg a szerencsétlen nép a levest. Ez olyan elszomorító dolog, hogy ha a győző hatalmakban csak egy szemernyi tisztességtudás volna a tekintetben, hogy egy nemzettel szemben ezt tenni nem szabad, idáig nem fokoznák a dolgot. Ugyanigy vagyunk a fával. Mit tud tenni az a szerencsétlen nemzet, amikor erdeink nagyebbrésze ott van az ő kezükben. Itt van a tavasz, itt van a tavaszi munka ideje s az építkezés megindulni nem fog, mert nem lehet megindítani, minthogy a faanyagot, az építkezési anyagot megvenni teljesen lehetetlen. így tehát hiába az entente minden erőlködése, ha itt maga rendet nem csinál, ha ezt a szerencsétlen nemzetet ebből a kiaknázó helyzetből egy alapos figyelmeztetéssel ki nem segiti. Mert amikor egy nemzet ennyire meg van bénitva, hogy munkát a munkásainak adni semmi tekintetben sem tud, akkor csak az elégedetlenség fakad ott, és ott hiába minden, hiába minden rendőri hatalom, hiába a rendőri felügyelet. Ha szerencsétlen népünk éhezik és kenyérkeresethez nem jut, akkor az elégedetlenség csiráit kiölni határozottan nem lehet. (Ugy van! jobbfelől.) De meg kell még ezt toldanom azzal, hogy hallok panaszkodásokat a túlsó oldalról, hogy a mezőgazdaság nem fizeti jól a munkását. Ennek saját városomban utánanéztem. Épen vasárnap tartottam egy értekezletet, hogy megtudjam, hogyan fizetik nálunk a munkásságot. Mindenki csak azt jelentette ki, hogy nálunk egyetlen kisgazda sem fizet kevesebb konvenciót a cselédjének, mint amennyit fizetett a legjobb időszakokban. De hiába minden, hiába kap az a kisember, az a szegény ember 8—10 métermázsa búzát a betakarításkor, s ehhez még konvencióban 10—16 métermázsa búzát, ha a ruházati cikkek árai olyan magasak, hogy egy négy tagból álló csaiád be sem tud ruházkodni, mert ki kellene adnia a kenyeret a szájából. Ezt a nyomorúságot a túlmagas árfelhajtás idézte elő, amelyhez igazán a legnagyobb lelkiismeretlenség kell. Mert hogyan állunk ma 1 A ruházati cikkek közül csak egy méter vászon 30-32.000 korona. Lehetetlen, hogy az a szegény kis cseléd ezt megvegye, hogy minden családtagját rendesen ellássa. A szövethez pedig hozzányúlni sem tud! Itt van a lábbeiielőáilitás is. Hiába van ebben az országban olyan jószágtartásunk, amelyből minden szerszám- vagy lábbelibőr előállítható, ha a bőrgyárak olyan horribilis összegért adják a bőrt — mint hallom — és olyan drágán állítják elő, hogy ina is félmillió koronát kérnek egy pár csizmáért. Lehetetlen, hogy az a szerencsétlen kisember mezitlábra ne vetkőzzék, mert ezt megvásárolni, megvenni nem tudja, így következik be az, hogy az emberek kivetkőznek minden jóérzésből és nem látják a kapzsiság következményeit, hanem kíméletlen lélekkel uzsorázzák ki egymást és eltűrik azt, hogy az ő busás nyereségük miatt az a szerencsétlen szegény ember zsákdarabba takarja a lábát és ugy menjen végig az utcán egy-egy városban vagy faluban szégyenszemre, az ipar szégyenére. Az ilyen dolgokat határozottan meg kellene akadályozni. Bocsánatot kérek, engem mindig az az intenció vezet, hogy egy erős kormányzatnak az ilyen dolgokat meg kell látnia és kíméletet nem ismerve, rendre kell tanítani azt, aki a nemzet milliónak bármelyik tagját kihasználja, magyarul mondva, kizsarolja. (Helyeslés a jobboldalon és a középen.) Nagyon szeretem, hogy a kereskedelemügyi minister ur itt van. Mi mindig védjük az ipart ; itt voltunk az ipartörvény revíziójánál s ugy csináltuk meg az ipartörvényt, ahogy az iparosság tőlünk kívánta. Azt mondtuk : _ ugy tegyétek elibénk, ahogy nektek jó, ne mondjátok azt, hogy mi parasztdiktaturát akarunk. Megcsináltuk az ipartörvény revízióját ugy, hogy ma határozottan egyetlenegy kontárnak egy kapufélfát sem szabad felállítania, mert akkor viszik a büntetőhatóság elé. De akkor, amikor mi becsületes lélekkel istápoljuk az ipart, elvárjuk tőlük, hogy ők se aknázzák ki kíméletlen kegyetlenséggel a szerencsétlen földmivesosztályt. Lehetetlen az, hogy az a szerencsétlen termelőosztály, amely mindenki számára vájja ki a földből azt, amiből mindenki táplálkozik, legyen a legszegényebb, a legrongyosabb, a legelhagyatottalb a föld hátán ebben az országban. Nagyon nagy tisztelettel kérem a kereskedelemügyi minister urat, nem kell a behozataltól kímélni az országot az ipartermékeknél, a ruházati cikkeknél. Azok az emberek, akik kiaknázzák a helyzetet, megérdemlik, hogy a külföldön termelt cikkek minél rohamosabban, minél tömegesebben jöjjenek be ebbe az országba. (Zsirkay János: De ne a luxuscikkek! — Meskó Zoltán: Ne a selyemharisnyák!) Én a selyemről nem beszélek, én csak szegény népem bajait látom. Én utálom azt, aki most is dúskál a jólétben. Selyemre most szükség nincs, most csak becsületes ruházatra van szükség. De amikor az ember látja azt, hogy lehetetlen bevásárolni, lehetetlen magára akasztani valamit, akkor már elkeseredik az ember lelkülete és — bármennyire kellemetlen is talán a kormányzatnak az én hangom, vagy egy másik kisgazdatársamé (Meskó Zoltán: Megszokta már !) — népünk érdekében, a belbéke érdekében és a keresztény felebaráti szeretet alapján határozottul követelnünk kell, hogy ez az ország ilyen helyzetben tovább ne legyen. (Helyeslés jobbfelől.) Miért kell ezt eltűrnünk és miért keli a sok mindenféle, magyarul mondva, ránk szórt rágalmat hallgatnunk és állnunk kint a vidéken, hogy itt kisgazdapárti uralom van, (Meskó Zoltán: Dehogy van! Dehogy van!) hogy itt határozottan a kisgazdatársadalom csinálja a törvényeket, holott miáltalunk ebben az országban egy szemernyi rosszindulat meg nem valósulhat, mert mi bejöttünk ide — hála Istennek — becsülettel s kivánÍ'uk szolgálni ezt a nemzetet becsületes lélekkel. )e akkor fel kell tárnunk azt, hogy az egyik osztály, az egyik frakció r a másikra ne másszék, hanem ebben a szerencsétlen országban mindenki, aki meg tud becsületes munkából élni, becsületesen el tudjon helyezkedni Figyelmébe kell, hogy ajánljam a helyettes pénzügyminister urnák azt, hogy mi már több39*