Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-244

A nemzetgyűlés 244. ülése 1924. évi február 21-én, csütörtökön. 17 esztendős, olyan mély szakadékot hozott létre a hivatalos és a való gazdasági élet között, amely tovább nem tűrhető. A kormánynak és a nemzetgyűlésnek kötelessége, hogy ezt a mély szakadékot igyekezzék áthidalni. Megnyugtatást kaptunk tegnap arra vonatkozóan, hogy a robbanásszerűen felemelkedett dollárhossz csökkent. A dollár árfolyama tehát ma alacsonyabb, azonban se a vásárcsarnoki árusok, se a kereskedők nem voltak hajlandók ezt tudomásul venni és eszkomptálni. Lehet, hogy a spekulánsok jól jártak, lehet, hogy vannak nagyon sokan, akik a pánik-hosszból és pánik-besszből külön-külön vagy együttesen sok nagy, uj vaj gyónt szereztek. Tény azonban, hogy az utolsó napokban az általános életnivó a legalsó osztályokban olyan katasztrofálisan csökkent, amit észre nem venni bűn és hiba, amellyel nem foglalkozni a legnagyobb lelkiismeretlenség, amit kormány, koimányzat és nemzetgyűlés valaha elkövethetett. Tegnap a pénzügyi bizottság ülésén a ministerelnök ur azt mondta (olvassa): »Ez a magyarázata annak a pénzügyi politikának, amelyet a kormány követni kénytelen volt. A kölcsönakció, amely gazdasági helyzetünk végleges rendezését lehetővé teszi, nemcsak hogy küszöbön van, hanem egész biztosra vehető. Kéri tehát, hogy azokat az intézkedéseket, amelyeket a kormány tenni akar, ugy mérlegeljék, mint egy láncszemét azoknak a végleges intézkedéseknek, amelyek a külföldi kölcsönnel kapcsolatosan, a népszövetség programmja alapján amúgy is végrehajtandók lesznek.« Ez sem biztos abból a szempontból, amelyet az előbb elmondottam. Előttünk csak egy dolog lehet domináns, és ez az, hogy ne a hivatalos gazdasági életet hidaljuk át, ne a spekulánsokat segítsük át a zavaron és válságon, hanem az éhinséget akadályozzuk meg. Ebben a pillanatban az a helyzet, hogy éhinség fenyegeti az országot a szó legegyenesebb és legteljesebb értelmében. (Ugy van! a szélsőhaloldalon.) Nem beszélek a húsról, nem beszélek a fényűző cikkekről, ruhákról, miegyebekről, — ami szintén nem utolsó dolog -- de a burgonyát, kenyeret, a sertészsírt, a rántáshoz a kanál lisztet nem tudják megvásárolni a íixjövedelmüek. A betegek, öregek és gyerekek nem tudnak reggel egy deci tejhez jutni egy kocka cukorral, amellyel aznapi életüket konzerválják és meghosszabbítják. Ilyen körülmények között az, amit a, ministerelnök ur mondott, nem kielégítő. Különösen nem kielégitő akkor, amikor ezekre a gazdasági területekre, amint látjuk, semmiféle hatással nem volt. _ Itt belekapcsolom azt a másik kérdést is, hogy vájjon a szükségrendeletnek kibocsátása valóban alkotmányos cselekedet volt-e? Az én felfogásom szerint nem alkotmányos cselekedet, hanem az alkotmányosság szellemével homlokegyenest ellenkező. Amikor együtt ül a nemzetgyűlés, amikor a nemzetgyűlést meg lehetne győzni arról, hogy jó javaslatokkal, céltudatos intézkedésekkel, órák alatt kellene intézkednie, amikor így gyorsan lehetne parlamenti utón segiteni a bajokon, a kormány ugyanazon a napon, amikor beterjeszti javaslatát, még a bizottsági tárgyalások előtt rendeletet ad ki, melyhez a nemzetgyűlésnek még nem volt hozzászólási lehetősége. Ez teljesen alkotmányellenes. A parlamentarizmus alapelvének megsértését látom abban a kijelentésben is, hogy: azért adtuk ki a rendeletet, mert a kölcsönnel kapcsolatban amúgy is végre kell azt hajtani. Hát azt talán mégis csak a nemzetgyűlés fogja megmondani, hogy végre kell-e hajtani, legalább is nem illik a dolognak előre prejudikálni és azt mondani, NAPLÓ XXI, hogy akár tetszik, akár nem tetszik, ezt meg kell csinálni. Legalább a formának kellett volna eleget tenni, mert hiszen ma többségben van egy párt, holnap talán nincs többségben ós nem tudjuk, mi következik utána, különösen a mai gazdasági helyzetben. Ha meg tudtak volna bennünket győzni arról, hogy ez az alkotmányellenes és a parlamentáris alapelvekkel ellenkező szükségrendelét jótékony hatást fog gyakorolni, nem a dol; lárra és nem a börzére, mert ez bennünket nem érdekel, hanem az élelmiszerpiacra, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) akkor talán elvi álláspontunk fentartása mellett tudomásul vehettük volna ezt az eljárást és túlmehettünk volna rajta addig is, amig a nemzetgyűlésben módunk lesz a dolog felett megfelelő birálatot mondani. Amikor azonban azt látjuk, hogy ez a szükségrendelet nem tette meg a hatását és valószínűleg nem is fogja megtenni a kivánt hatást, — ismétlem, harmadszor, tizedszer, ahányszor csak kell, hogy mindig az élelmiszerpiacra gondolok, a húsra, a zsirra, a burgonyára, a kenyérre, a lisztre, mert ez a fontos, nem a dollár és nem a börze — mondom, amikor azt látjuk, hogy ez a szükségrendelet nem tette meg a maga hatását, egészen helyénvalónak tartom, hogy alkotmányos szempontból is felvessem a kérdést és kijelentsem, hogy mikor azt látom, hogy ez nem hasznos, hogy ez nemcsak hogy nem segit a bajokon, hanem még mélyiti a drágaságot az élelmiszerpiacokon, semmi ok sincs arra, hogy ezt az alkotmányellenes békát lenyeljük, semmi ok sincs arra, hogy az ellenzék tudomásul vegye a ministerelnök urnák ezt a diktatórikus bejelentését. Én ezt az együttülő parlament mellett diktatúrának kell hogy minősitsem, diktatúrának, amely a parlament nivóját és jelentőségét lefokozza. Mert azt a kijelentést, hogy ez olyan rendelet, amelyet meg kell csinálni, és azt hogy ezt azzal hidalják át, hogy nem volna méltó a kormány a helyére, ha ezt az intézkedést nem tenné meg, amikor meg kell tennie, frázisnak és a parlamentarizmus lejáratásának tartom, amibe az ellenzék semmi körülmények között nem hajlandó belemenni. (Kováts-Nagy Sándor: Mi a napirendi javaslat?) Tessék csak egy pillanatig várni, meg fogom mondani. Az ellenzéki oldalról és különösen a mi padjainkról igen sok szó esett a második nemzetgyűlés egész ideje alatt a drágaságról. Követeltük az index bevezetését, a létminimum megállapítását és az élelmiszeruzsora letörését. Amikor ezeket a követeléseket támasztottuk, és Németország és Ausztria példájára hivatkoztunk, mindig egy gúnyos röhejjel találkoztunk és ezzel a meg" határozással, hogy: Ausztria példája után pedig nem vagyunk hajlandók menni, mert Ausztria bolsevista állam, Ausztria nem tudom mit csinál, az vörös ország, az indexet csinál és pénzügyileg teljesen tönkremegy. Akik a dologhoz csak egy kicsit is értenek, akik a kérdéssel behatóbban foglalkoztak, tudták, hogy néhány hónap múlva itt az agrárius Magyarországon, amely abban különbözik Ausztriától, hogy mezőgazdasági termények kivitele szempontjából exportállam, Ausztria pedig importállam, (Baross János : Ötvenezer korona a zsir ! — Farkas István : Olcsóbb a zsir Bécsben, mint Pesten !) abba a helyzetbe fogunk kerülni, hogy kénytelenek leszünk irigyelni a maga nyomorúságában, a lebecsült, lecsepült Ausztriát, melynek minden kiló zsirt külföldről kell importálnia, Ma a magyar zsir Ausztriában olcsóbb osztrák koronákban, mint itt, Budapesten magyar koronákban. Ezzel szemben a kereset, a közjövedelem Ausztriában 3—4-szerese a magyar^ S