Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-250

1?4 A nemzetgyűlés 250. ülése 1924, érte el a békebeli árnak, a mai 1200 talán 1400 koronás árával. A zsir a békebeli ár 19-ezerszeresére emelkedett, a tojás —- 900 koronájával számítva — 20-ezerszeresére, a tej 16-ezerszeresére, a kenyér 25-ezerszeresóre. Ezzel szemben a munkabérek mindössze 5600-szorosára emelkedtek. (Szabó István (sokorópátkai) : A másik felét is tessék elmondani!) A másik felét a képviselő úrra bizom. Ennek nincs másik fele, legfeljebb az, hogy a munkásnak, köztisztviselőnekés magántisztviselőnek jövedelme mindössze 5600-szorosra emelkedett. (Zaj.) Azt hiszem, sem a tisztelt képviselő ur, sem egyetlen más képviselő ur sem helyezkedhetik itt arra az álláspontra, hogy a dolgqzó embertől a legszükségesebbet, a burgonyát, zsírt, tojást, kenyeret megtagadják. Ha pedig nem tagadják meg, akkor azt kell kérdeznem : hogyan képzeli a tisztelt képviselő niés a t, Nemzetgyűlés, hogy a dolgozó társadalmi osztályok beszerezhessék mindezeket a szükségleti cikkeket akkor, amikor az egyik oldalon 25—30-ezerszere.s drágnlás van, a másik oldalon pedig mindössze 5600-szoros emelkedés van a jövedelemben. (Zaj a jobboldalon.) (Az elnöki széket Pesthjj Pál foglalja el.) Mindenesetre sokkal okosabban tenné sokorópátkai Szabó képviselő ur, ha több szociális megértést tanúsítana ezekkel a kérdésekkel szemben, mert biszen ön is kisember, dolgozó ember, munkájával keresi a kenyerét. (Horváth Zoltán: Most már nagybirtokos! — Zaj.) Ugy látszik, a képviselő ur a munkát akarja lebecsülni ! (Zaj.) Tessék tudomásul venni, hogy azoknak, akikről itt szó van, az elmúlt 10 esztendő alatt nem volt módjukban birtokot vásárolni, bármilyen olcsó áron sem, mert annyijuk sem volt, amennyi a mindennapi kenyérre kellett volna, hanem mindazt, amijük volt, eladogatták, elvesztegették. Épen azért szólalok fel, mert szeretnék a nemzetgyűlés jobb belátására apellálni ; r szeretném, ha a nemzetgyűlés ezekben a kérdésekben végre több szociális megértést tanúsítana és ha e tekintetben nem volna közöttünk pártkülönbség. Igenis, el kell jönnie annak az időnek, amikor ez a nemzet is megbecsüli a munkát, a dolgozó embert, mert amig nen^ fogja megbecsülni, addig a pusztulás lejtőjére jutunk. (Igaz! Ugy van!) Az előbb emiitett statisztikával szemben megcáfolhatatlan tény az, hogy a munkás, tisztviselő, magánalkalmazott és közalkalmazott jövedelme körülbelül egyharmadát teszi ki a békebeli jövedelmének, tehát az életnivóját a békebeli viszonyokhoz képest egyharmadára redukálta, már pedig nem állitható, hogy a békebeli viszonyok Magyarországon oly nívósak, oly kitűnőek lettek volna. Ugyanakkor pedig mit látunk! Azt, hogy minden anyag, érték, ingó vagy ingatlan, tehát minden, ami nem emberi érték, Magyarországon elérte az aranyparitást, sőt — mint az előbbi statisztikából is megállapítható — azt lehet mondani, hogy nagyon sok cikk sokkal magasabban áll az aranyparitásnál, még pedig épen az elsőrendű szükségleti cikkek, amelyek nem nélkülözhetők. Ezzel szemben egyedül a munkaérték, az emberi érték az, amely ennyire kelve. Hogy ez a szociálpolitika, — amelyet szoHogy ez a szociálpolitika, — amelyet szociálisnak nem is lehet nevezni — ez a politika hova vezet, milesz ennek következménye, arról én is, mások is sokszor beszéltünk már itt a nemzetgyűlésen. Ezek a felszólalások — sajnos évi március hó 5-én, szerdán. --eredménytelenek maradtak, süket füiekre találtak. Pedig meg kellene érteni, hogy ha a dolgok tovább igy mennek, akkor ez az országpusztulását fogja eredményezni. A kormány most kényszerkölcsönnel fordul az országhoz. Mit gondolnak az igen tisztelt minister urak és a tisztelt kormány, hogyan fogják az adózók ezt a terhet elviselni akkor, amikor a minimális jövedelmük sincs biztosítva? Amikor azt sem tudják megszerezni, amiből önmagukat f

entarthatják, hogyan tudjanak erejükön felül áldozatokat hozni és kölcsönt nyújtani a kormánynak az államháztartás rendbehozatala céljából ? Tudni kell ugyanis, hogy minden adózás és igy a íkényszerkölcsön is — ha nem is nevezzük adózásnak, de végeredményben mégis az — a munka termékeiből, jövedelméből kell, hogy befolyjon. Ha az emberek nem tudják biztosítani a munkájuk értékelését, akkor nem is lesznek adózóképesek. Tenni kell ezen a téren valamit, nem lehet, hogy a kormány közömbösen haladjon el ezek mellett a szomorú igazságok mellett, nem lehet, hogy a kormányt és az igen t. többségi pártokat illetőleg közömbös látvány legyen az, hogyan pusztul ebben az országban a dolgozó ember, hogy senyved, hogy romlik energiája, ereje a dolg-ozóknak és főképen: hogyan pusztul el a jövő generáció, amelytől olyan sokat várunk és remélünk. A kormány intézkedései, amelyeket eddig tett, nem vezettek eredményre. Egy bizonyos, — ezt ma már megállapíthatjuk — hogy a kormánynak nem áll rendelkezésére eszköz ahhoz, hogy a drágaságot letörje. Nem képes a drágaságot nemcsak letörni, de képtelen ezt a folyton fokozódó drágaságot csak megállítani is. Nem elég azonban, hogy mi ezt megállapítsuk, hanem bizonyára kell, hogy ezt egy másik lépés is kövesse. Ha már a drágaságot megállítani nem lehet, — amit körülbelül meg tudok érteni egyikmásik cikknél, mert hiszen a korona romlásával van részben arányban, s csak részben látunk bizonyos spekulációt, amely a korona romlásának arányait is túlhaladja — mondom, ha a kormány nem tudja a drágaságot megállítani és nem tud a pusztító áradat veszedelmes útjába gátat rakni, akkor mégis kell hogy valami más orvosságot, más orvosi eszközt találjunk. Itt nincs más megoldási mód, mint az az egy, hogy tessék a jövedelmeket, a munkabéreket és fizetéseket a drágasággal arányba hozni. Itt azután egy szomorú megállapítással találkozunk. Bethlen ministerelnök ur a napokban, azt hiszem Farkas István napirendi indítványára válaszolt és többek között azt mondotta, hogy a kormánynak ez nincs módjában és ezt ő ugy állította be, hogy még a képviselő urak sem hihetik, hogy Magyarországon a kormány feladata a munkabérek létminimumának megállapitása. Nem értem, miért olyan biztos ebben a ministerelnök ur, hogy ez nem a kormány feladata? Nem értem, hogy miért nem kormány és nem törvényhozási feladat nálunk, Magyarországon a létminimum megállapítása, annak törvényhozás utján, törvénnyel való biztosítása? A kormánynak ez az álláspontja nagyon elszomorító, mert igy még az a remény sincs meg, hogy a kormány egyáltalán szándékozik valamit tenni, amennyiben máris kinyilatkoztatta, hogy nem tartja hivatásának a beleavatkozást ezekbe a kérdésekbe, s ezeknek a kérdéseknek törvényhozás utján való megoldásába.