Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.
Ülésnapok - 1922-227
À nemzetgyűlés 227. ülése 192* gondoskodás történt arról, hogy ne jussanak máról-holnapra a munkanélküliség keservébe, gondoskodás történt arról, hogy vagy végkielégítés vagy nyugdíj alakjában biztosítva legyen számukra valamilyen formában a további megélhetés. Hiába mondja itt akárki, hogy ezek nyugdíjra jogosult alkalmazottak voltak stb. Itt van a baj. itt van a bökkenő, hogy a munkásokkal egyáltalában nem törődnek. A munkás eitölthet 10—20 vagy 30 esztendőt is a gyárban, becsületes, szorgalmas munkában és ha eljön az öregség ideje, amikor reszkető kezéből kiesik a munkaszerszám, legfeljebb koldusbotot vehet a kezébe, de vele nem törődik senki. Ha eljön a munkanélküliség ideje, a gazdasági válság, az ipari konjunktúra hiánya, nem törődik vele senki, máról-holnapra kiesik a munkából és máról-holnapra veszik ki szájából a kenyeret. A munkanélküliek között nagyon sok olyat tudok, akik egy és ugyanazon a helyen nem egynéhány, hanem 10—20 esztendőt töltöttek el és mégis minden lelkiismeretfurdalás nélkül dobják bele őket a munkanélküliség keservébe. (Farkas ístván: Ezek már élvezik a kölcsön hatását!) Olyan problémák ezek, amelyek feltárásánál nem szabad senkinek sem azzal vádolnia engem, hogy a nemzetgyűlés idejét elfecsérlem, mert olyan kérdés ez, amelyre minden időt rá kell fordítani és olyan fontos probléma, amelynél végre a belátás álláspontjára kell helyezkedni és a nemzetgyűlés minden tagjának pártkülönbség nélkül azt kell követelnie a kormány tagjától, hogy ezt a szociális problémát a lehető leggyorsabban, a lehető legsürgősebben oldja meg. A munkáskezek igen nagy értéket képviselnek az egész társadalom számára, és a termelésnek egyik legfontosabb kellékét, a tanult, szakképzett munkásokat nem szabad kiüldözni ebből az országból. Már pedig az utóbbi esztendőkben úgyszólván kiüldözték őket azzal, hogy nincs segítés számukra, nincs gondoskodás róluk. Ezek a munkások, amikor heteket, hónapokat munkátlansággal töltenek el, nem akarnak éhen halni, hanem azzal a gondolattal foglalkoznak: elszökni, elszabadulni arról a helyről, ahol éhenhalásnak vannak kitéve. Méltóztassanak elképzelni, milyen nagy veszteséget jelent az ország számára, amikor a mai állapotok között a tornyosuló akadályokat leküzdve elhagyják az országot azok a munkások, akik tudják magukról, hogy mindenütt meg tudják állni a helyüket, mindenütt meg tudnak felelni a munkának, tehát a legértékesebb elemek. Aki gyengének érzi magát, aki nem érzi magában a szakképzettséget, az amúgy is itthon marad és idehaza várja a jobb alkalmat akármilyen tengődéssel, nyomorúsággal is, de aki érzi magában a képességet, az bucsut int^ ennek az országnak, itt hagyja ezt az országot és ezzel iparunk tovább fejlesztése, taipraállitása nagy veszedelemben forog. Pedig igen sok szó hangzott el arról is ebben a teremben, hogy munkával lehet ezt az országot talpraállitani. Ha ezzel szemben itt csak jelszavak hangoznak el, de a jelszavak megvalósítása érdekében nem történik semmi, akkor szomorú képet látunk magunk előtt. Nem elég csak azt mondani, hogy dolgozni-dolgozni, mert munkával lehet ezt az országot újjáépíteni, hanem meg kell teremteni a munkaalkalmat is, azt az állapotot, hogy a munkára kész, a dolgozni akaró munkások ne legyenek munkátlanságra kárhoztatva, mert ez a munkanélküliség önmagától fejlődő és fokozódó ujabb munkanélküli állapotot teremt. Méltóztassék elgondolni, a munkanélküli ember már az állam számára is olyan tényező, amely az állam bevételeit csökkenti, olyan tényező, amely az ő fogyasztóképtelenségével ujabb munkanélküliséget évi január hó 23-án, szerdán. .177 vált ki magából. Szóval a munkanélküliség ujabb munJsanelKuiiseget szül. Ezért meg kellene gondolni az ebben a keretesben rejlő veszedelmeket, de nem csau meggondolni, hanem azok eiien a legsürgősebben mindent meg is Kell tenni. A közeimül i ban alkalmam, volt az egyik leghatalmasabb ipari munkaadószervezet vezetőjenek nyilatkozatát hallani. Azt mondta, hogyha az egész világ Összes munkásai én összes munkagépei minden szerszámukkal öt éven keresztül loiytonosan, szünet nélkül dolgoznának, akkor se tudnák hamar pótolni azt a hiányt és akkor se tudnák kielégíteni azt a szükségletet, amely itt a háborús termelésből keietKezett az egész világ, de foképen iüuropa számára. Ha egy munkáltató szervezetnek képviselője ilyen kijelentést tesz, akkor én ezt kétségbe nem vonliatom, erre nincs semmi okom, mert ők mégis csak jobban ismerik az ipari cikkeknél mutatkozó szükségletet és épen ezért el kell fogadnom ezt az állítást. Ebből kifolyólag azt tudom mondani, hogy ebben az országban, igenis, lehetne bőségesen gondoskodni arról, hogy a munkanélküli munkások megfelelő foglalkoztatáshoz jussanak, hogy a munkanélküliek ne legyenek kényszerítve dologtalanságra, mert ez sok mindent kivált magából. A munkanélküliség kiváltja a gyermekmunkát, a gyermek-kriminalitás rémséges terjedését, a prostitúciót, s a munkanélküliségnek a gyermekbetegségek járnak nyomában. Ez mind olyan veszedelem, amit fel kell ismerni s megfelelő intézkedésekkel meg kell akadályozni, hogy ezek a veszedelmek bekövetkezzenek. Volt alkalmunk már arról beszélni, hogy mindaddig, amig a megfelelő közmunkák elrendelésével a munkanélküliséget enyhíteni nem lehet, a nyomorba jutott munkásokat anyagilag támogatni kell. Hiába zúgolódik a nemzetgyűlés az ellen, amit ebben az irányban követelünk. Hiába csépelik agyon a szakszervezetek ténykedését, mégis azt kell mondanom, hogy a szakszervezetek ezen a téren, ennek a szociális problémának a kérdésében sokkal többet tettek, mint maga a kormány ; mert ha feltárnám azokat az összegeket, amelyeket a szakszervezetek külön-külön segély alakjában juttattak munkanélküliségbe jutott tagjaiknak, akkor ezek az összegek feltétlenül igazolnák, hogy a szakszervezetek tényleg igen komolyan és igen hathatósan jaruhak hozzá annak a nyomornak enyhítéséhez, amely önkéntelenül a nyakukba szakadt. (Kuna P. András: Kitől szedték be azt, amit adtak? — Farkas István: Nem Kuna Andrástól!) T. Nemzetgyűlés és tisztelt Kuna képviselő ur (Egy hang a szélsőbaloldalon; Ne felelj neki!), a szakszervezetek sehonnan semmiféle támogatást nem kapnak. (Kuna P. András: Levonják a munkások béréből!) Elnök : Kérem Kuna képviselő urat, méltóztassék csendben maradni. Kabók Lajos : A szakszervezetek csak a tagok által befizetett járulékokból adhatnak valamit s ezekből adták azt a segítséget is, amelyet a munkanélküliség folytán kellett a munkásoknak juttatni. Csak egyetlenegy számot akarok kiragadni, egyetlenegy tételt akarok megemlíteni. Az elmúlt esztendőben a szakszervezetek a munkanélküliség enyhítésére nem kevesebb, mint 400 millió koronát fordítottak. Ma ez az összeg nagynak nem tűnik fel, azért, mert tulaj donképen ez valójában nem is 400 millió korona ma, minthogy ennek az összegnek legna-