Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-227

A nemzetgyűlés 227. ülése 1924. a határozati javaslatomat, kétely maradna fenn a lelkekben, az a gyanú támadna, amely ugy is él a nép között, hogy a választások alatt a kormány és a szociáldemokrata párt között bizonyos megegyezés történt és megerősödnék az a gyanú, hogy a megegyezésnek az volt az ára, hogy erről az összegről nem kellett elszámolunk. (Peidl Gyula: Már megcáfoltuk!) Foglalkoznom kell ezzel a kérdéssel, annak ellenére, hogy a szociáldemókratapárt képviselőtag-jai részéről az utóbbi időben gyakran vetették fel azt a gondolatot, hogy nem helyes az, hogy amikor a keresztényszociális munkások képviselői munkáskérdésekről szólnak, az ugyancsak ellenzéken levő szociáldemokratapárttal folytassanak polémiát. Mi, keresztényszocialisták, amikor a nemzetgyűlésbe bejöttünk, megállapítottuk azokat a különbségeket, differenciákat, világmézeti ellentéteket, amelyek köztünk fennállanak, hallgattunk erre az okos szóra és tényleg kerültük is, hogy felesleges viták, felesleges harcok legyenek, a szociáldemokrata urak azonban nem olyan lojálisán tartották he ezt a, nem mondom, megegyezést, mert arról nem volt szó, hanem ezt a felvetett ideát. Hiszen csak a legutóbb is Reisinger képviselő ur közbeszólás formájában támadta a keresztényszociálisokat és azt állította róluk, hogy meg vannak fizetve a kormány által, amikor pedig felszólítottam, hogy állításait igazolja, apró, jelentéktelen dolgokról beszélt, melyek a legkisebb mértékben sem igazolják azt, mintha a kormány és a keresztény szociális szakszervezetek között olyan viszony lenne, mint amilyenről a képviselő ur beszélt. Esztergályos képviselő ur korábban, tegnap pedig Saly képviselő ur másfél órán keresztül^ támadta a keresztényszocialistákat. Esztergályos képviselő ur úgyszólván nem is beszélt másról, mint a keresztényszociális szervezetekről. Többek között hosszan beszélt a Voge-ról, a Vasutasok Országos Gazdasági Egyesületéről. Állitásaira azt kellene mondanom, amit az urak közbeszólás formájában gyakran mondanak, hogy a képviselő első kötelessége az kellene hogy legyen, hogy igazat mondjon. Sajnálatos, hogy ugy Esztergályos, mint Saly képviselő ur vétett ez ellen a követelmény ellen. A képviselő urak név szerint olyan egyéneket hoztak ide a nemzetgyűlés elé, akik itt nem védekezhetnek és olyan vádakkal illették őket, amelyek teljesen alaptalanok. A Voge-ról én nem beszélek, de kötelességem dr. Grenczert, annak elnöké; megvédeni, akit ugy állítottak be, mint aki a munkásokat üldözi, ítéleteket hoz stb. Dr. Grenczer tényleg a Voge-nak egyik vezető embere, de még miélőit vezetője lett volna a szervezetnek, mint vasutas tisztviselő is azt a munkakört töltötte be, amelyet ma betölt. Vizsgálóbiztosi minőségben volt Szombathelyen, mert vizsgálóbiztosi minőség-ben küldik ki az ország különböző helyeire, ahol valamely fegyelmi eljárásra okot adó eset történik. Ilyen dolog történt Szombathelyen is és épen ezért teljesen alaptalan az a vád, hogy Grenczer Ítéleteket hozhatna, mert neki nincs más hatásköre, mint az, hogy felveszi a jegyzőkönyvet azzal a munkással, akiről szó van és a jegyzőkönyvet előterjeszti felettes hatóságának; az a jegyzőkönyv a fegyelmi bizottság elé kerül és dönt ez a fegyelmi bizottság, amelyben a szociáldemokrata munkások épúgy képviselve vannak, mint a keresztényszocialisták. Tehát teljesen felesleges és alaptalan az a vád, mintha évi január hó 23-án, szerdán. 343 a keresztényszocialista szervezetnek elnöke elevenek és holtak felett Ítélkezett volna egyszer is, mintha egyetlenegy esetben is pártállása szerint ítélte volna meg a fegyelmi eljárásokat vagy igazságtalanul döntött volna, mert hiszen — mondom — döntési joga nem is volt. De époly alaptalan cLZ cl vád is, — és nem tudom, miért van szüksége a szociáldemokratáknak arra, hogy ilyen beállításba hozzák ide ezt a kérdést — mintha ő szervezte volna megSzombathelyen a vasutassztrájkot. Neki semmi köze nem volt ahhoz a sztrájkhoz, de nem volt még a szakszervezetnek sem, mert az a szimpátiasztrájk a munkásoknak spontán elhatározásából jött és arra a szakszervezetnek befolyása nem volt. Ajánlom tehát az igen t. képviselő uraknak, — és ez mindenkinek szól — hogy amit ők másoktól kivannak, az igazmondást önmagukra is alkalmazzák, akkor azután tényleg lesz joguk olyan beállítások és igazságtalanságok ellen, amelyek esetleg mégis megtörténnek, harcba szállani. Tisztelt Nemzetgyűlés! Ezzel befejeztem beszédemnek azt a részét, amely szorosan a fizikai munkásügyekkel kapcsolatos. De a munkáskérdéssel kapcsolatban meg kell emlékeznem annak a társadalmi osztálynak ügyéről is, amelynek tagjait nem lehet fizikai, gyári szakmunkásnak nevezni, hanem amelynek tagjai kereskedelmi alkalmazott vagy magántisztviselői sorsban keresik meg kenyerüket. Amilyen szomorú és vigasztalan a helyzete az ipari és a gyári munkásoknak, époly sivár és szomorú a magántisztviselők és a kereskedelmi alkalmazottak helyzete is. E tekintetben bámulatos, hogy a kormány teljesen tétlenül, közömbösen nézi azt, hogy mi történik például annál a nagy vállalatnál dolgozó tisztviselővel és alkalmazottal akár a munkabírás idején, akár öreg napjaira. Az állam, ez a szegény lerongyolt Magyarország ugy ahogy rendezi saját tisztviselőinek, közalkalmazottainak ügyét, ha nem is eléggé, de automatikusan mégis emeli a fizetéseket, ellátja az illetőket nyugdíjjal, kegydíjjal, ha nem is kielégítő módon, de az erejéhez mérten. Az állam megbírja ezeket a terheket, és ugyanakkor a nálánál erősebb vállalkozókra, kapitalistákra (Petrovácz Gyula : Bankok !) — legyenek azok bankok vagy földbirtokok, uradalmak — nem tudna hatással lenni, nem tudná ezeket is kötelezni arra, hogy munkásaiknak, tisztviselőiknek, kereskedelmi alkalmazottaiknak a munkabírás idejére tisztességes munkabért adjanak s öreg napjaikra legalább annyi kegydíjat folyósítsanak, mint amennyit az állam ad saját alkalmazottainak. A levelek százait kapom ebben a kérdésben. Panaszkodnak 30—40 évet szolgált uradalmi tisztek, banktisztviselők, kereskedelmi alkalmazottak és igy tovább, hogy semmi nyugdíjuk, sok esetben pedig 3—4000 korona évi nyugdíjuk van. Szabad ezt a nevetséges állapotot nekünk tétlenül néznünk? Szabad hagynunk azt, hogy becsületes, munkában megöregedett dolgos emberek igy nélkülözzenek, szenvedjenek 3—4000 korona évi nyugdíjat vegyenek fel, ami a villamosra is kevés, ha a pénztárba el akarnak menni annak felvételére? Azt, hiszem, hogy a kormánynak lehetne elég ereje ahhoz, hogy amit ő_ maga a saját alkalmazottaival szemben teljesít, legalább ugyanarra kötelezze a nála jobb módban, jobb viszonyok között élő magántőkét is, hogy